„Kivé kell válnom? Milyenné kell válnom?” – tette fel a kérdést Papp Tibor, helynök atya a vízkereszti liturgián. Közben felmutatott a Szent Miklós templom két oldalhajójára és az új, nemrég elkészült ikonok közül kettőre hívta fel a figyelmet. Az egyiken épp Keresztelő Szent János látható Jézussal, ahogy a Jordán vízével megkereszteli, a feje felett galamb száll, és megszólal az ég: „Ez az én szeretett fiam, benne gyönyörködöm…”

A másik oldalon pedig Krisztus színeváltozása látható. A pillanat, amikor a Tábor-hegyen Illéssel és Mózessel, a törvény és a próféták szent embereivel beszélget és ahol szintén megszólal az ég: „Ez az én szeretett fiam, reá hallgassatok!”

Már az iskolások is tudják, hogy a teremtés után az Isten lelke a vizek felett lebegett, majd Krisztussal az ige testté lett és ahogy a testté lett ige megérinti a vizeket, úgy az Isten közénk, a romlandó húsok világába lépett és végigjárta az emberekre kiszabott félelmetes utat; a születés fájdalmától, az elmúlás fájdalmáig. Belépett a halál birodalmába is, majd harmadnapra feltámadt.

Ám nem szeretném én az egyházfiak kenyerét elvenni, csak épp a minap néztem meg „A menü” című filmet és azon gondolkodtam, hogy hány és hány ember nézi árgus szemekkel ezt a nagysikerű mozit, anélkül, hogy értené a bibliai, vagy keresztény-katolikus utalásokat.

Szoboszlai Gyula, mesterszakács barátom a minap pedig Rómából hívott fel, hogy ő református létére ledöbbent Róma és a katolikus rítus gazdagságán. Pergő nyelvvel mondta, hogy ott könnyű megélni a hívők eksztatikus állapotát, ahogy megérinti őket az a történet, ami 2000 év óta nem hagyja nyugodni az embert.

Valóban fel lehet támadni? Valóban csak szeretni, hinni, remélni kell hozzá? Valóban elég, néhány évtized jó magaviselet az örökkévaló békességért, jóságért, horribile dictu a halhatatlanságért cserébe?

Ennyi az egész? Nincs hókuszpókusz? Eladod a vagyonod, szétosztod a szegények között, hiszel, szeretsz, remélsz és tied a végtelen univerzum egy hatalmas nagy mosollyal az arcodon?

Ennyi kell ahhoz, hogy feltámadj, hogy ne a kukacok rágják a tested, vagy egy urnában hamu formájában pihengess…

Tóta W. karácsonykor dobta le az ateizmus atombombáját, hogy milyen jó, hogy az ünnepből már csak az ajándékozás, a nagy zabálás, meg pihi maradt. Megmosolyogtam, mert én tudtam, hogy a szüleim fantasztikus halászleve után szépen elmegyek a Szent Miklós templomba, a párommal és majd érte is imádkozom. Ráfér.

Mert ha mást nem, legalább azt kellene észrevennie, hogy az európai kultúrkör a kereszténység köré fonódik, hogy Rómát az évszázadok súlya, a tradíciók, hagyományok, a közös örökségünk teszi az örök várossá. A kultúra, ami olyan, mint a fák gyökérzete, amit nem látunk, csak, ha ledöntjük, elpusztítjuk a fát magát. Olyan szépen mutatnám meg az ilyen embernek, például a gombákat, hogy egy-egy szép példány micsoda láthatatlan, földfelszín alatti telepek erőfeszítéséből bújik elő.

És mennyire hasonlít ez a kultúra szövetére… Édes Istenem. De tudom, hogy az örök balos forradalmárok az életüket teszik fel arra, hogy végre elérjenek a végső harchoz, ahol nemzetközivé lesz a világ, ahol eltűnik az én, a nemzet, a faj, csak egyetlen nagy, hitetlen, istentelen masszává válunk és minden hátrahagyva eljutunk oda, ahonnan Madách is visszahozta Ádámot, a jéghideg, embertelen űrbe…

Maradjunk annyiban, hogy a görögkatolikus papok ma is megemlékeztek arról a pillanatról, amikor Krisztus a Jordán vízében megkeresztelkedett. Keresztelő Szent Jánosról, aki pedig felismerte, itt van az „ember”, akire vártunk, itt van, akiről az írások beszélnek…

Ahogy a háromágú gyertya a vízhez ért, újból megtörtént a csoda. A Nyírségvíz Zrt. biztosította, egyébként iható, tiszta víz, szintet lépett, megszentelt víz lett belőle, amit majd a keresztelőktől kezdve a temetésekig számos helyre, alkalomra visznek magukkal a papok. Sőt ez a víz áldja majd meg az uniós beruházások kézzel fogható tégláit, ez a víz fröccsen majd szét a lakásokban, és tisztítja meg a jegyesek gyűrűjét.

„Vízkereszt van, és de jó ilyen Istenben hinni!” – fejezte be a nyíregyházi pap és a hívek egy szelíd mosollyal tértek haza, a kabátjuk szövetén, egy-egy csepp szentelt boldogsággal.