Akárhogyan igyekeztek is az emberek sokszázezrével kis helyre összezsúfolódva elcsúfítani a földet, amelyen megtelepedtek, akárhogyan teleépítették kővel, hogy semmi se teremjen rajta, akármilyen buzgón kiirtottak is minden előtörő fűszálat, akárhogy összefüstölték kőszénnel meg olajjal a levegőt, akármennyire megcsonkították is a fákat, s elüldöztek minden madarat meg négylábút - a tavasz mégis tavasz volt, még a városban is. (Tolsztoj )

Egyszer Párizsban. Túl romantikus mondat. Olcsó ponyvák, romantikára fogékony hölgyeknek szánt regényújságok első mondta a lehetne. Egy szabolcsinak biztosan távoli, meg szirupos. Nálunk inkább úgy kezdődnek a történetek, hogy „egyszer Penészleken”. Ez már annyira realista, hogy Zola is csettintene a nyelvével. Szóval, azt leírni, hogy „egyszer Párizsban csókolóztam az Eiffel torony tetején” - sokan nem is olvasnák tovább a történetet.

Sokkal realistább azt írni; „egyszer Párizsban május elején olyan hideg volt, hogy az emberek télikabátban, sietve közlekedtek az utcákon, a kávéházak nagy üvegportáljai mögött szürke vendégek ültek, az asztalokon pedig átázott szájmaszkok száradtak…”  

Az embernek egyébként nem kellene semmi mást csinálnia igazából az életben, mint szerelmeskedni és könyveket olvasni. Na jó, néha vacsorát és bort is.

„Ha jó könyv akad a kezembe, úgy érzem magam, mintha hirtelen megvilágosodna előttem az élet értelme” - írja Kassák Lajos. Miközben egy januári zivatarban írom ezeket a sorokat egy Móricz-Tolsztoj párhuzam jut eszembe.

„Én elmondhatom, hogy egész életemben boldog voltam, soha semmi bajom nem volt.” – kezdi a szatmári Joó György a beszédét.

„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” – ezzel pedig már Tolsztoj kezdi az Anna Kareninát jelezve, hogy a boldog családok kevésbe izgalmasak a boldogtalanokhoz képest. Lev bácsi igazából ráérez a „bulvár” ízére, már az első mondatban sejteti, hogy egy olyan boldogtalan családot fog bemutatni, aki nagy tanulsággal és számos szaftos részlettel járul hozzá a „tanításunkhoz”…

Móricz pedig joviálisan kérdést intéz hozzánk egy kijelentő mondatban, hiszen az ember rögtön kételkedni kezd, ilyen „nagyotmondás” hallatán. Valóban létezik olyan ember, aki egész életében boldog volt? Főként úgy, hogy az apját kilenc évesen elveszíti?

„Ha jó könyv akad a kezembe, úgy érzem magam, mintha hirtelen megvilágosodna előttem az élet értelme.” – írja Kassák Lajos miután elolvasta Hemingway regényét a Búcsú a fegyverektől című nagyszerű írást.

Ha jó könyv kerül a kezembe. Vajon a jó könyv mindig jó mondattal is indít. Számít-e az első mondat?

„Az erdő barna, tűlevélszőnyeggel borított földjén hasalt, állát összefont karján támasztva; magasan feje fölött, a fenyők csúcsán motozott a szél.” - Hemingway így kezdi az Akiért a harang szólt. Voltam már ilyen erdőben, és tudom milyen, amikor a fenyők csúcsán motoz a szél. Látom magam előtt az embert, aki az erdőben hasal.

És mondd, így beszél egy 17 éves gimnazista? „Hát  ha  tényleg  kíváncsi  vagy  rá,  először  biztos  azt  szeretnéd  tudni,  hogy  hol  születtem,  meg hogy  milyen  volt  az  én  egész  tetű  gyerekkorom,  meg  hogy  mik  voltak  a  szüleim,  mielőtt beszereztek  engem,  meg  minden,  szóval  hogy  egy  ilyen  Copperfield  Dávid-féle  marhaságot adják  le,  de  ehhez  nincs  kedvem.”

Holden Caulfield azt mondja a Zabhegyezőben, hogy nem szabad senkire emlékezni a múltunkból, mert akkor az az ember hiányozni kezd.

„Az asszony Ravic felé vitorlázott.” - Remarque visszavisz bennünket Párizsba. Ahol az utcákon a nők „vitorláznak”. Ez pedig leheltfinom szleng, hiszen senki sem vitorlázik, még a Szajnán sem. Csak legfeljebb légiesen jár, kószál, amerre a szél viszi, könnyű lábakon, bő szoknyákáját és finom selyem sálját fújja szellő… Még a diadalív árnyékában is.

Az megvan, hogy a diadalívtől 12 utca indul el. 12 apostol. 12 csillagösvény. Vagy 12 utca érkezik ide. És az ív alatt egy örökmécses emlékezik az elhunyt hősökre, katonákra.

És kellene egy örökmécses is a legjobb könyveknek. Mert a legfontosabb a történet. A történetekben ugyanis ott az élet. A legporosabb, legrégebbi könyvek is az élettel foglalkoznak, az élőkhöz szólnak, egy szempárhoz, egy-egy agytekervényhez, egy dobbanó szívhez.

Egyszer Párizsban boldog voltam. Egyszer meg vízszintes eső esett és fáztam. A járvány miatt a város hűvös volt és veszélyes, a metrókocsik majdnem üresen jártak, de a Louvre megállója a nagy szobrokkal ugyanolyan szép volt, mint amikor tömegek járnak erre…

És azt is hiszem, hogy az élet, ez megfoghatatlan, ez a hol édes, hol ürümkeserű ajándék a legizgalmasabb hullámvasút, persze az is lehet, hogy nem több Ivan Gyenyiszovics újabb küzdelmes napjánál…

„Reggel ötkor - mint mindig - a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt.”

De van még kávé, van még aki megsimogassa a fejem, van kedves, barátok, cél, meg hit remény, szeretet. A többi? Mondd mi számít még? Ja, hogy legyen egy jó történeted. Egy igazán jó történeted…

Hát akkor kezdjük; egyszer Párizsban megláttam az élet értelmét…