Vajjon a halandó igaz-é Istennél: az ő teremtője előtt tiszta-é az ember? (Jób 4/17)
Vajon megrendülne-e a hite, ha a felekezete papjairól nagyon is világi stiklik derülnének ki? – kérdezi az ügyvéd. Fekete talár, zöld nyakkendő. Mintha egy darab mesterséges szabadságot, egy falat jogperelt rétet kötne a nyakába.
Próbálom elképzelni a pokol nélküli világot. Szent Péter időnként Zorbát küldi a kapuba, aki roppant basszusával úgy ráijeszt, az amúgy is beszari lelkekre, hogy azok majdnem hazáig szaladnak. Aztán, amikor már a sírásra, meg fogcsikorgatásra kerül a sor elneveti magát, és mind a 32 fog villog. Nevet, mert tudja, nincs pokol, talán még bűn sincs, csak az isten végtelen kegyelme.
Néha azt szeretném, ha lakat kerülne a számra. Játsszunk csendkirályt! Játsszunk belül élőt, befelé beszélőt. Játsszunk némát, bűntelent, bölcset, játszunk kétségbeesettet….
Amikor megy haza és közben a kínzó, igazságot óhajtó gondolatok, mint hideg, sziszegő kígyók kúsznak végig bokán, csuklón, szíven, akkor hal szeretne lenni. Rántott hal.
Van-e jogom megrakni a tűzet? Van-e jogom kétségbe vonni a nagy tervet? Van-e jogom kételkedni? Van-e jogom meghátrálni, csöndben maradni? Van-e jogom ítélkezni, befolyásolni, információkkal üzérkedni? Van-e jogom élni???
Ma a sötétségbe csavart kertben valaki szemezett velem. Szárnya volt és megnyugtatóan csillogott a szeme. Valaki ma éjjel a kertben, azt súgta: ne félj! Ma éjjel valaki azt mondta: járj hited szerint! Bátortalan lépésekkel, de elindultam. Elindultam az Isten igazsága felé…
…hisznek a kristálypalotában, amely örök időkre szól, lerombolhatatlan, tehát amelyre nem lehet majd titokban nyelvet ölteni, és nem lehet zsebben fügét mutatni neki. (Dosztojevszkij)
Nem tudom megtanulni a tiszteletet. Úgy állok előtte, mint egy semmihez sem hasonlítható nyelv előtt, amire nem áll rá a szám. Bár igazából nem is a tisztelettel állok hadilábon, hanem fattyaival; a szervilizmussal, a hajbókolással, hamis hízelgéssel. Dosztojevszkijre reflektálva, rettegek a szervilisek, a csinovnyikok, a mamelukok, a bolond rajongók építette hamis kristálypalotáktól, melyben csak feszengene a magamféle.
A politikát egyre inkább úgy képzelem el, hogy tehetséges, bölcs, nagy tekintélyre szert tett közéleti személyiségek szövetségéből népmozgalom válik, ami államformáló rendszerré növekszik. A vezetők normái, természete, világnézetük, erkölcseik pedig (idealista értelemben) követendő mintát biztosítanak.
Amikor az európai demokráciákról, mint jelenségekről beszélnek, akkor azonban egyre többször csak mosolygok. A politikusok sok esetben kontraszelektáltak és nyíltan profitérdekeltek. A nép négyévente egyszer szavaz, ekkora népfelséget és jogállamot pedig kipiálják. A hatalom művészetéhez azonban jobbnak látják, ha a népnek már semmi köze sincs. Legfeljebb el lehet azon rágódni, hogy a politikusok akarata valóban egybevág-e a népével.
A népfelség - úgy tűnik - baloldali és liberális maszlag. Persze az is igaz, hogy még a legmerevebb nacionalistáknak sem sikerült úgy átmosni a nép agyát, mint a látszólag a „népért a néppel” rajongó kommunistáknak. A liberál-dílerek pedig azt bizonyították, a szabadság helyett inkább a szabadrablást szeretik, a népet pedig kozmopolita droggal kábították.
A drog azért hatott gyorsan, mert Magyarországon a rendszerváltozásnak csúfolt össznépi abszurdban könnyen lehetett a kasztrendszerétől, nemzettudatától, egyházától, istenétől megfosztott, még textilszagú konfekció-társadalmat új, látszólag könnyen emészthető eszmékkel bódítani. Csak a mellékhatásokról nem beszélt senki. Hendikep demokrácia épült, melyben olyan értékek, mint a szolidaritás, a tudás, a szociális érzékenység csupán a populista kampányszlogenekben léteztek.
Ettől függetlenül volt néhány jó évünk. Volt néhány szerethető esztendő, amelyben nőtt, sőt esetenként még virágzott is a gazdaság. A válság és a bénázás azonban erősebbnek bizonyult: mindent elvitt. A nincsnek nehezen lehetett örülni és még nehezebb volt belőle felállni...
A napokban volt egy kijelentés, amitől azonban jobb kedvem támadt. Áder János, köztársasági elnök azt mondta, ha a visegrádi négyeket egy egységként kezelnénk, a világ 15. legnagyobb gazdaságát kellene üdvözölnünk a kvartettben. Örült beszéd, de van benne rendszer… (Abba most nem menjünk bele, hogy ebben a visegrádi dübörgésben kinek nagyobb és erősebb a lába és ki az, aki inkább csak haszonélvezője annak, hogy a befektetők a térséget, - portfóliók alapján - valóban egy egységként kezelik.)
Inkább arról beszéljünk, ha a gazdaságról, pénzről van szó, milyen egyszerűen tud az identitását erősen hangsúlyozó állam is határt átlépni és nyitni Európa felé... Persze logikus, hogy a tőke és hozadéka a jóléti állam sokkal fontosabb, minthogy a múltban milyen frusztrációkat vagy éppen örömet okoztunk egymásnak. Vajon felismerjük-e, hogy együtt erősebbek vagyunk? Felismerjük-e, hogy van felhajtó erő nemzetben és tradíciókban is? Látják-e Brüsszelből, hogy elefántcsonttornyokból nem lehet konföderációt építeni?
Ám mielőtt még dühből széttépnénk az uniós tarka-barka népszőttest, vajon észrevesszük-e, hogy az összezavarodott, bábeli imák Európa szerte ugyanahhoz az istenhez szólnak. Múltunk, gyökereink, halottaink, céljaink összekötnek bennünket.
Amikor büszkén azt mondjuk, magyarok vagyunk, arra is gondolunk, mi állítottuk meg a Bécset, sőt mondhatnánk úgy is a Rómát, Párizst is fenyegető törököket. Amikor magyarnak valljuk magunkat, arra is gondolunk, az Abendland kultúráját mi honosítottuk meg a Kárpát-medencében, vigyázó szemeinket, tévútjaink ellenére is Párizsra, Berlinre, Londonra vetettük. A magyar értelmiség többsége mindig németül, franciául, deákul (latinul, olaszul), angolul tanult és erős cezúrát húztunk, ha ortodox pópákról és tatárképű keleti veszedelemről esett szó.
Ám volt bennünk valami gőg, valami semmi kis büszkeség, valami provinciális kényszerképzet, mely az örökösen barát, támogató nélkül maradt Pannóniát, Hunniát és Erdélyországot felemelte. A magyarság életigenlése, hite, nemzeti öntudta hosszú élettel ajándékozta meg Magyarországot. Ez a helyenként hagymázos népi-nemzeti álom, megmosolyogtatóan gyermeki természete ellenére is közösségformáló, megtartó erővel bírt. Ez segített elkerülni a Herderi jóslatot, mert a széles rónaságon elszórt remény felett, mindig buzgó (magyar) imádság esedezett a szebb, boldogabb jövőért.
Félek, rokonom Ady Endre most rám pirítana és azt mondaná a szamojéd erkölcsök újracímkézésével nem segítem közös ügyünket. Pedig továbbra is kérdés (ha egyáltalán kérdés), hogyan és kivel tovább? Valamikor azt üzenték, hogy hallgassunk a szívünkre, az majd megsúgja mi a helyes döntés. A szív egészséges, (némethlászlós, illyésgyulás sőt ottlikgézás) nép-nemzeti dobbanása mellé azonban ügyesebb érvekre, sőt valamiféle kiegyezésre is szükség lesz.
A siker titka az alázat. Meglássuk ki tud mélyebbre hajolni a kálomisták nyakasságát büszkén vállaló néphez.
Hetek óta próbálom körberajzolni a szabadságot. Szépen kiszínezni és alaposan, élethűen visszaadni a részleteit. Eljutottam addig, hogy csak az az ember számít abszolút értelemben szabadnak, aki azt tesz, amit csak akar, aki ott van és azzal, akivel csak szeretne. Akinek nem kell félnie az időtől, aki még soha nem sietett, aki még soha nem bosszankodott. Van ebben valami nagyon buddhista, van ebben valami nagyon egyszerű, valami ami csak a szív és a vágyak szöveteivel rokon. Hogy egészen pontosan mi, vagy ki sodor egymás mellé két embert, kivel fogsz hosszabb-rövidebb ideig egy cousette-ben zötykölődni le- és felszállni, egymás sarkára taposni, vagy éppen egymás poggyászait cipelni, az teljesen kiszámíthatatlan. A szabadság ugyanakkor azt is jelenti, hogy nem akarsz küzdeni a sors, az istenek ellen, hagyod a programot benned végigfutni. Nem a 7 milliárd közül nem lesz mindenki sztár, színész, Nobel-díjas, nem lehet mindenki miniszterelnök, király, zseni és milliárdos. A tömeg szürke és néma marad. Az emberi biomassza többsége jelöletlen tömegsírban fekszik majd, mert egy idő után nem lesz senki, aki kifizesse a némán pihenők sírhelydíját. Ahogy a testek egy ágyban, úgy gabalyodnak majd össze a különböző csontok és aranyfogak. Az én szabadságom azonban, ha kereshetek apró repedést a kényszerűségen, kicsit olyan, mint az Isten lelke lehetett a teremtés előtt, lebeg a vizek felett. Lebeg a megáradt Tisza felett és mint egy csibész kiskölyök mosolyog. Fogom az isten korcát, fehérre dermedt ököllel szorítom az Isten korcát és repülök. Repülök magamat meghazudtolva, hogy legyen, aki emlékezik rám, legyenek emberek, akiknek meglékelem a lelkem és boldogan mutatom meg apró kincseim a Szabadság milliárdos kirakójából összeharácsolt semmi kis darabkákat. Török Misi énekli, hogy számára az a Szabadság, ha az imádott nővel pitypangot fújhat egy domboldalon, miközben mindenki másnak dolgoznia kell. Időn kívül, vágyakon kívül, mosolyogva félelem nélkül lenni. Máról-holnapra, ravaszdi tervek, nyomasztó álmok nélkül. Mint a macskák. Mint a szomszéd kertjében az irigyelt macskák…
Kutyaszorítóban…
Itt mindenkinek kutyája van. Itt mindenkinek vad, buta, éjjel-nappal ugató kutyája van. Nem szeretem kutyák. Nem tudják miért, de csaholnak. Csaholnak, ha éhesek, csaholnak ha jóllakottak, csaholnak ha érkezik valaki, és ugatnak veszettül, ha elmegy. Azt mondják, joguk van hozzá. Az embernek a csaholáshoz, a kutyának a dühhöz. Megérdemlik egymást ebben a lármás pokolban. A kutya az embertől, az ember a kutyától nem alszik. Hallgatják egymást és nyüszítenek. Egy falka ez a csupasz majom és az izgága-ördögi, ideges kutyái.
A csönd egy távoli bolygó. A teremtés csöndje csak álom. Törvények védik a kutyát és a kutyást, törvények óvják a szent őrületbe kergető ugatást. A csöndről azonban nincs törvény. Arról hallgatnak a vaskos könyvek. Az alvásról sem esik szó. A nyugalomra vágyókról, a csendesen imádkozókról egy szó sem esik.
Éhező gyerekeket, felnőtteket láttam némán, csöndben sétálni, miközben dühödt, elkényeztetett kutyák ugatták őket. Utálatosak.
Pedig, hogy szerettem a kutyákat. Hogy szerettem nagyapám puliját, az öreg Balla vizsláját, hogy szerettem azt a kis vakarcsot, amit egyszer apám egy hideg téli este hozott haza egy papírdobozba bújtatva. Azért nem tartok kutyát, mert minden vakkantására felkelnék. Hosszasan beszélnék hozzá, egészen addig faggatnám, amíg nem mondaná el, mi a baja. Ez az ugatás fáj. Tehetetlennek és idegennek, szerencsétlennek érzem magam, ahogy hallgatom…
Lenin, Pol Pot, Charles Taylor, Hisséné Habré, Ho Si Minh, Moammer Kadhafi, Kim Dzsong Un. Furcsa lista, furcsa diktátorokról, világmegváltókról, kommunista istencsászárokról és vérben fürdő hadurakról. A lista azért érdekes, mert mindannyian tanultak Nyugaton. Rövidebb-hosszabb ideig élvezték a liberalizmusról álmodó, emberarcú Abendländer kényelmét és vendégszeretetét. Járták az utcákat, tanultak egyetemeken, belekóstoltak mindabba, amit a keresztények világháborúk és öldöklő düh után közösen kezdtek felépíteni. Néhányan megjárták az Államokat, jártak a nagy vízen túl. Testközelből szereztek tapasztalatokat. Sétáltak Párizs, London, New York utcáin. Szürcsöltek teát, kávét a Temze, a Szajna partján és hallgatták a mindig lelkes harangokat, ahogy az élőket hívják, a halottakat eltemetik és a villámokat megtörik. Talán még az európai szerelembe is belekóstoltak, kísértek kacagó lányokat a langyos májusi szélben, miközben a Big Ben szelíden kongatott, vagy az Eiffel-torony bóbiskolt a lemenő nap fényében. Párizs, London, Róma, Berlin számtalan európainak szakrális hely. Görög, római és germán istenek bujdosnak ezekben a városokban és keresik a lehetőséget, hogy önmagukat megtagadva képesek legyenek Jézus tanításaihoz felnőni. Amikor egy kereszt mellett rohan el Zeusz, lehajtja a fejét és már nem a lányok szoknyáján jár az esze, hanem arra gondol, hogy a gótok kardjait jó mélyre szúrták a földbe, hogy az egykor vérhabos szájú harcosok fegyvereiből ezer és ezer kilométereken keresztül feszületek keletkeztek. A Camino, a Mária zarándokutak csodája ez, hogy az egykori hadiösvényeken most már zarándokok vagy rosszabb esetben jól megrakott kamionok róják a kilométereket.
Mégis, amikor ezek az emberek hazatértek nyomban akklimatizálódtak, lehullott róluk a nyugatos máz és kibújt belőlük a sötét, vérugató démon, Loki ölebje, Fenrir a farkas. Nem tudom felfogni, hogyan lesz emberből állat, hogyan lesz képes valaki embereket ölni és öletni. Hogyan tud valaki nyugodtan aludni, miközben hazájában az utcákon folyik a vér, bujdosnak és éheznek értelmiségiek, ahol a szerencsétlen alattvalóknak válogatott kínzások közepette mutatják be, hogyan festhet a pokol, a sötét vizű folyókon túl…
Persze nem vagyok naiv. Tudom, ha ők nem tették volna meg, lett volna rá ember, aki szívfájdalom és rossz álmok nélkül gyilkol a hatalomért. Nincsenek illúzióim, az ember embernek farkasa. Az aljasság pedig olyan méreteket képes ölteni, amit a demokráciában edződött agy és szív egyszerűen nem képes befogadni. Élve megfőzött, megrágott, élve műtött, kínzott, élve darabolt emberek milliónyi lennének csak képesek erről a szörnyű kínokról beszélni. Ám a hallottak - akár a bárányok - némák. Csöndben adják vissza atomjaikat a felettük sarjadó növényeknek.
Furcsa ez a kegyetlen világ, mint ahogy furcsa a megváltás is benne. A virágok nem válogatnak, még a megfontoltnak tűnő fák sem. A legsötétebb emberek sírján éppúgy nőnek, hajtanak és virágoznak, mint a legszelídebbekén.
És úgy tűnik az isteni program is érzéketlen az emberi fájdalommal szemben, mosolyogva tűri a hatalomtól részeg embernek tűnő démonok bolond és véres játékait.
Mit tehet az ember, ha az élete nem ér többet, mint egy ponyvaregény? Mit tehet az ember, ha nem érzi jól magát ebben a szűk szappanoperában? Születik, naphosszat ül iskolákban, edződik és elkopik. Fizeti az adókat, hiteleket, fizetné a révészt, aki vigyorog és még szerelmet sem vinné át a túlsó partra…
Olyan az élet, mint a menza; tejfogak maradnak a keményre tapadt káposztás cvekedliben. Viszünk néhány embert, figyelmeztetést, némi virágföldnek is kiváló szeretetet. Anyák meséit, apák hitét. Aztán jönnek az unalmas órák és a megváltó csengetések.
Tervek, álmok, melyeket az idő ver szét. Jön a társadalmi kényszer, a morális kényszer, az anyagi kényszer és az ifjú titánok egy lottózóban futnak össze, hogy miközben a nyertesnek hitt szelvényt dugják zsebre, egy cseppet sem szégyelljék magukat egymás és tehetetlenségük előtt.
Párok és gyerekek. Esküvők és vagyonnyilatkozatok. Könnyek és a csempén ezer darabra fröccsenő vázák. Az átforgolódott éjszakák és a remény, hogy egyszer csak ránk talál az a fenenagy, de egyébként unott képű boldogság. Utoljára a főiskolán láttalak embernek – mondják az elmaradó barátok és az egykor vidám képüket elmossák a hideg esők. Sár és vizes hamu. Bizony mondom néktek. Vizes hamu…
Ülök a magam tervezte koncertteremben. Egy zongora szól. Egy álom zenél…
A szerelem és a hit – felesel velem egy cserfes fruska. Nézem a csitribábot épphogy maga mögött hagyó porcelánarcú szépséget és kávé helyett teát kérek. Ahhoz idő kell. Mármint a teához. Nem lehet csak úgy lehúzni, mint egy gyorson hűlő mokkát.
Cukor nélkül kellene inni elvégre nagycsütörtök van. Szigorú is lehetne a böjt. Ha nem hinnénk, hogy ezért is megbocsát. Állítólag az a mestersége. Isten majd megbocsát… Aprónak születtünk és ilyenkor milyen kevélyen nézünk fel Rá. Az a mestersége… Milyen átkozottul fennhordjuk mi az orrunk, mi csupasz majmok.
Jön felém Kierkegaard és két kezét széttárva kérdezi, merek-e jó katolikus lenni? Merem-e hinni, hogy egy ember, ott akkor megszenvedett, keresztre feszíttetett és aztán harmadnapra. Et resurrexit tertia dei…
Azt hiszed van időd… Ordítja a facebook egyébként ízlésesen elkészített plakátja. Ránézek az órámra és összerezzenek. Félek az időtől. Félek, akárcsak te és ti féltek. Félek, hogy nem jönnek már a tajtékos napok, a bolond, gyermeki kergetőzést felváltják a matematikai feladatok. Az életünk szám lesz, mint egy munkatáborban.
És ilyenkor, mert nagyhéten ez is megeshet, valaki mégis a kezét nyújtja és a fülembe súgja, tudja az örök élet, az örök szerelem titkát. És csak nekem meséli el. Valaki megrántja a kezem és az őszbe forduló hajszálak, hirtelen színt szívnak magukba, hogy még egyszer, talán utoljára megkísértsék a sorsot, a szerencsét.
Most múlnak a hideg napok. A hó alatt már ott vigyorognak a mindig új magok. Érzik, hogy itt az idő.
Attila csak álmodta, hogy lesz ennyi. Rimbaud ennyi évesen már meg is tagadta az irodalmat.
Az nem lehet, hogy öt felvonásban beszéljünk álmokról. Az nem lehet, hogy ebben a darabban csak ágyon fekve szeretik az istent. Az nem lehet, hogy mindenki áll és vár. Az nem lehet, hogy senki sem szeretkezik a cseresznyéskertben. Hogy kihűlnek a csókok a márciusi télben… Az nem lehet, hogy két szív, hiába mutatna fityiszt. Az nem…
A harangok ma Rómába mennek. Csöndesebbek lesznek a léptek, a szavak. A talán csöndben meghallom a mosolyodat. Meghallom, hogyan dobban benned puhán, selymesen a hit, a remény és a szerelem…
Ha időm lenne, megírnám mennyire nagy az Isten kegyelme, amikor az argentin-olasszal ajándékoz meg bennünket. Azzal az emberrel, aki a Napfivér, Holdnővér után nevezi el magát. Akinek a legszentebb pillanatban talán éppen Zefirelli csuhás, szakadt, hobó Francescoja jut eszébe és nem átallja megjegyezni, bizony majdnem a frász törte ki, amikor érezte, szorul a hurok…
Habemus Papam! – jut eszembe a remek Nanni Moretti film (http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/moziajanlo_szombathely_moretti) és nézem ezt a mosolygós argentin- olaszt és rádöbbenek, hogy azért kellett gyermekkorában eltávolítani a fél tüdejét, mert az Úristen is érezte, ekkora szívnek kell a hely… Habemus Papam és hiszem, hogy Francesco valóban képes lehajolni a szegényekhez. Miatta ma kötelességemnek éreztem, hogy jót tegyek. Ám erről nem lenne ildomos részletesen beszámolni. Hiúság tűzre veled. Elég az hozzá, hogy megvolt. Ámen…
Írnom kellene március 15-ről. Írnom mennyi régi emlék jut eszembe, hány és hány nemzeti ünnep a templomdombon Nyírbátorban…
Kötelességem lenne beszámolni a sajtónapról, a Hiénákról. A protest kitüntetésről, melyet mi magunk hoztunk össze és írni Saliga Peterről, aki nagy médiaszintetizálóként, elsőként vehette át az elismerést.
Azon gondolkodom, hányan tudják vajon, hol van Debrecenben a Csók utca? A nyakas kálomisták, akik arra járnak, gondolnak-e a csókok ízével?
De nincs értelme ezen merengeni, amikor ránk szakad az ég, amikor az ónos esőben és 100 kilométeres szélben gigászi villanyoszlopok dőlnek, mint gyufaszálból tákolt játékszerek…
Belülről más látni lánctalpakat, erőfeszítéseket és buta mondatokat. Három-nap három éjjel szaladtunk hírek, információk után és számoltunk be emberekről, akik más nem lévén a reményt ölelték magukhoz.
Bent Bach, Mozart és Rachmaninov… Bent magad vagy. Ott legbelül. Alig több mint egy hónapja újraforgatták életem borosüvegét. A nagy ég belém kóstolt és azt mondta, nem rossz, de van még benne szufla, hagyjuk meg későbbre, hadd érjen még… Most pedig itt állok kissé zavaros üveggel és várom, hogy a seprő az üveg aljára szálljon.
Régen, mint Cooper ügynöknek volt egy Múzsám. Volt egy Múzsám, akit minden soromban megszólítottam, egy képzeletbeli lény, aki mint egy felettes én, férfi létem női ellenpólusa virtuális lényként befogadta az összes gondolatom. Ő segített ki, ha nem volt ihletem, ő segített ki, ha volt ihletem. Régen, mint Cooper ügynök, mindig meggyes pitét ettem a főiskola büféjében és sokat hallgattam a HC előtt, ahogy a Sóstói erdőben huhognak a gyöngybaglyok…
Tartozom egy kedves kritikával is. A Subway szemrevalóan bájos szendvics-angyalának, Andinak a húsgombócos csoda után megígértem, hogy legenda lesz belőlük… Lepcses a szám, aztán a gép előtt alszom el…
Rachmaninov kettes számú zongorakoncertje meg tiszta all by myself… Döbbenet…
A legenda úgy tartja, hogy a világ legízletesebb görög gyrosához a Korfubéli Benitsesben, „Dudley” aprócska, ütött-kopott büféjében lehetett hozzájutni. A Dudley Moore-hoz kísértetiesen hasonlító görög gourmet, hozzáértő mozdulatokkal először csinos souvlakikat gyártott, ezt a grillsütőjén megpirította, közben a forró olajba szinte megszólalásig egyforma krumpli hasábokat dobált, majd amikor minden elkészült, villámgyorsan a forró pitába csavarta a hozzávalókat és széles mosollyal kínálta a remekművet. A gyros ízét a házi tzatziki koronázta meg: a kemény, mesésen krémes görög joghurtba parancsolt, reszelt és alaposan kinyomkodott uborka, valamint a mérnöki precizitással, patikamérlegen kimért fokhagyma, illetve az extra szűz olívaolaj isteni eredetű mixtúrája. A tzatziki egy szimfónia. Egy tökéletesre gyúrt mediterrán szimfónia. Ez a krémes fűszeres öntet lényege az arányérzék. Balanszírozni kell a fokhagymával, a bazsalikommal, az oregánóval és fehér borssal. Nem lehet túl lágy, sem túl kemény. Az uborkát pedig legjobb sajtreszelőn bíbelődve előkészíteni a görög joghurtban végződő katarzisához.
A tengerparti görög gyros azonban a tökéletességet illetően messze elmarad a török (mostoha)testvérétől. A döner kebabot ugyanis a Németországban élő kis-ázsiaiak olyan magasságokba emelték, amit nagyon nehéz megugrani. Aki evett már ebből az utcai ízbombából, az egyhamar nem feledi el az élményt. Pedig valljuk be, ez is csak egy utcai harcos, a „forró kutyák és fasírttal töltött bucik” olcsó és gyorsan letudható világából. A döner nekem mégis olyan, mintha maga az Atatürk rendelte volna, dicső, hódító háborújának ozsonnaszünetében, a szakácsa pedig beleadva anyait-apait, sebtiben kreált valami harapnivalót, amiről talán maga sem tudta, hogy a Nagyvezír elismerően bólogatva, nagyokat harapva fogja kimondani a verdiktet: bizonyosan Allah vezette a kezed, amikor ezt kitaláltad drága barátom!
A magyar gyros ezzel szemben öszvér. Olyan kreatúra, amit az idegenben járt vendéglátósok szemelgettek össze. Láttak ezt-azt, kóstoltak ilyet is olyat is, aztán magyarra fordították a Németországban, vagy Ausztriában gazdagodó görögöt és törököt. A fordítás nem volt szöveghű és a tolmácsok vállaltan vágták a szemünkhöz; ez nem az, de ezt kell fogyasztani. A gyros egyébként csak lassan vetette meg a lábát az országban. A németeknél már unták Udóék, amikor Nyírbátorban B. Csabi osztálytársam, csak kétkedéssel rendelt a strandon a büfés nénitől egy GYORSAT (sic)!
Pita helyett „édestésztás” kifli. Birka és marha helyett inkább grillezett, szerencsés esetben pácolt csirke, sült krumpli nélkül, mindenféle titkos, családi receptre hivatkozott, de valójában grillfűszerekkel bolondított, vizezett tartárral nyakon öntött, zöldséges, sajtos harapnivaló lett a magyar gyros. Ezt árulták Záhonytól, Siófokon át Szentgotthárdig a magyar utcanépének.
Kevés helyen kísérleteztek a magyar gyros szabvány megreformálásával. Nyíregyházán azonban ez is sikerült. A szép emlékű Giri-gyrosban példánk okáért az elkészített, sajttal bolondított finomságot még sütőben utólag meggrillezték és ettől istenien ropogós lett a kifli és megolvadt a sajt. A tudatos, beavatott vásárló pedig ismét egy utcai orgazmussal gazdagabban térhetett haza. A Kőfal Jacksonban - a Garibaldi és az Ifjúság útja sarkán - pedig elkészült a legpatriótább hungaricum-verzió: a csirkemájas (csirkemáj pörköltös?) gyros, amihez még kapros öntetet és füstölt sajtot is rendelhetett a pokolban csak kéjencnek becézgetett (mester)fogyasztó. A Kőfal, akárcsak a „világhírnévre” szert tett Búza téri Twin Peaks büfé a különböző ízesítésű mártásokkal csalogatták a gyrosra éhező ínyenceket. A különböző specialitások, mint az óriás kifli, az „utógrillezés” sőt a májas verzió is meghonosodott a magára valamit is adó büfék menükínálatában, így a látogatók inkább érzelmi alapon döntöttek arról, hogy melyik vendéglátóhelyet fogják előnyben részesíteni. Mielőtt tovább lapoznék gyorsan hozzá kell fűznöm, hogy a Gyros népszerűségéhez nagyon sokat hozzátettek a kórház előtt regnáló Porto Rico büfé, valamint az Állomás-téri Zsuzsi grill tulajdonosai is. Nem beszélve Blazsánékról, akik a mai napig saját kézzel készített pékárukba töltik a belevalót, szintén az Állomás téren.
A világ azonban az elmúlt években sokat változott. A régi neveket lassan elfeledjük, mivel a büfék időnként gazdát cserélnek, vagy éppen a közlekedési szokások megváltozásával nimbuszuk megkopik.
Egy biztos, aki a belvárosban szeretne, kiváló gyrost, ne adj isten gyros-tálat szeretne falatozni, annak a kínálat ellenére nincs könnyű dolga. Nincs könnyű dolga, mert a közízlés olyan gyrost képzel el, ami jó: méréskelt áron, tetemes mennyiségben kerül az asztalra, az öntete nem vastag és nem hashajtós, a benne lévő fűszeres hús pedig kívül pirosra pirított, belül omlós, semmiféleképpen sem száraz, mint a forgács. Már régen rátudtunk arra, hogy a gyros tál mellé szolgált krumpli soha nem lesz, olyan, mint az édesanyánké. A fagyasztóban nevelkedett hasábok íze belénk ivódott, talán már hozzá is szoktunk. Csak néha ér meglepetés, ha a szokásos kicsit plasztik ízvilág helyett egy kis steak krumplival találkozom a műanyag tányéron, azonban ezt sem szereti mindenki, maradjunk hát az előre gyalult, villámgyorsan elkészíthető változatnál.
A fent vázolt gyrost lehet kapni a sokak által favorizált Total Gyrosban, az Univerzum alatt. [ http://www.totalgyros.hu ] A Total tulajdonosa néhány éve még az üzletház mellett egy kis büfében árulta a portékáját, azonban a közeli (Macallan és Karaoke bár) bulik miatt szépen lassan kinőtték a helyet, így átköltözött az egykor szebb napokat is látott első szabolcsi plázába. A bővítés elkerülhetetlenné vált, mert már a kibővített térben is gyakran fordul elő fő műsoridőben, hogy nincs elegendő ülőhely a vendégek számára. A problémát a jó idő oldja meg, mert akkor néhány asztalt és széket az árkádok alá is ki lehet helyezni.
A már emlegetett Twin Peaks [ http://www.twinpeaksbufe.hu ] sem fog csalódást okozni a gyros fanoknak, azonban a Twinre ráférne egy alapos rekonstrukció. A büfé megfáradt. Néhány éve nagyobb összeget költött egy igényesebb belső kialakítása érdekében a tulaj, de ebből ma már csak az látható, hogy az egykor trendi barackvirág színű beltér kiment a divatból, a sárga olasz csempe erősen megkopott, a csőbútorokkal egyetemben, a mellékhelyiségről pedig mondjuk ki, hagy némi kívánnivalót maga után. Ám mielőtt lehúznám a WC-én a helyet, nem fogom eltitkolni, hogy a kényelmet és ízlést illetően a Total sem nyilvánítható bezzeg gyereknek. Lenne ötletem a megújulásra…
A gyros-ozók egyik legnagyobb baja a szűkös beltér. Már néhány perc bent tartózkodás is elegendő ahhoz, hogy az fizetővendég összes ruhája - beleértve a zoknit és alsóneműt is - megmerüljön az emberes olajszagban. Ez a büfé, a fűszerektől lángoló poklában nem is annyira penetráns, mint távozáskor. Ha ilyenkor autóba ül egy randizó párocska, bizony igen kényelmetlenül fogják magukat érezni az iskolai menzák zsírszagát megszégyenítő, otromba olajszag miatt. A nyíregyházi gyros-büfék egyetemes jellemzője, ki belép az ajtajukon, az egy ideig feledje el a frissen mosott ruhák és parfümök illatát.
A mai írásom végén pedig egy komoly csalódással zárom utazásomat a Gyros univerzumban. Látogatást tettünk a Best Burger [ http://www.facebook.com/pages/Best-Burger/129319993898748 ] elnevezésű vadonatúj helyen. Bár ne tettük volna. A Bercsényi utcai régi épületben már sokféle ételes vállalkozás működött, kínai büfétől a kifőzdéig, ám a nagy lendület vége mindig csőd lett. Talán ma este megértettem a miértet is. A Best Burger ugyan átkozottul kellemes árakkal indít, egy gyros-tál fullosan is kijön egy ezresből, további 220 forintért pedig ájulásig ihatjuk magunkat a korlátlan fogyasztásra felajánlott gépi kólából, azonban az pénztárca barátság nem képes feledteti az amatőr zsonglőrködést a konyhában. Baconos, sajtos Best-tálat rendeltünk, olyan egyszer élünk alapon, még mosolyogva, azonban a vigyor hamar lehervadt az arcunkról. Először is mintegy 10 percet vártunk a tálra, de ezt betudtuk annak, hogy telefonos rendelés érkezett és a lányok ezt intézték el elsőként. Amikor „nejlonkesztyűben” (sic) megérkeztek a tálak még emberi fogyasztásra alkalmasnak tűnt az étel. Megbolygatva a „kazlat” azonban meghökkentő antagonisztikus ételféleségekkel találtuk szembe a villánkat, amitől úgy érzetük bizony vagy tévedés, vagy átverés áldozatai lettünk, de semmiféleképpen nem azt kaptuk, amit rendeltünk. A bacon ugyanis nyersen, hidegen, ujjnyi vastag darabokban jelent meg a reszelt sajt alatt és sajnos még abban is kételkednem kell, hogy a bacon-ként felszolgált élelmiszeripari mellékterméket, nem valamiféle kutya, vagy macskaszalámiként árulták, mielőtt úgy döntöttek, lehet ezt emberi fogyasztásra is felkínálni egy gyors-kajáldában.
Mielőtt végképp ráhúznám a helyre a vizes lepedőt, gyorsan adok ingyenes tanácsot az üzemeltetőnek! A bacon ebben az univerzumban – véleményem szerint – csak és kizárólag forgácsszerűen, vagy csíkokban pirítva, aranylón, ízletes, fűszeres zsírtól sercegve kerülhet a tálba, mert máskülönben, ahogy velünk történt paranormális esetté válik. Még most - egy picit megnyugodva - sem tudom értelmezni a nyers, öklömnyi darabokat, amelyek képesek voltak arra, hogy a magyar Gyros-tál szabványt megfogalmazó világra egyetlen pillanat alatt mindent eltörlő atombombát dobjanak. Nem, egyszerűen most is értetlenül állok, a párizsira hajazó, de valami vörös húst és szójaterméket tartalmazó baconnak csúfolt valami előtt, ami szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban inkább az élelmiszeripari merényleteket tartalmazó, fekete könyvek illusztrációja lehetne, más semmiképpen sem. Annyira meglepődtünk, hogy nem tudtunk megszólalni, sőt a letaglózott, kimerevített érzékszerveink miatt vissza sem tudtuk küldeni a plasztik-tálakat. Kínunkban, mint a bolondok kacagni kezdtünk azon, mekkora lúzereknek néznek minket és a kedves fogyasztókat.
A Best Burger lehetne akár jó hely is. A Best Burger bizonyosan lehetne a legjobb is Nyíregyházán. Bár sem a szintén jó áron kínált burgereket, sem a pizzákat nem kóstoltuk, de egy biztos, hogy most sok időnek kell eltelnie, hogy ismét oda merészkedjünk. Miközben ilyen komoly verdiktet állítok ki, eszembe jut az is - hogy a tulajt biztassam - ne csak az árak legyenek kedvezőek, a minőséget se felejtsük el. A „bacon” alatt ugyanis egészen ehető (de kevés) csirkehús volt. A mellékelt zöldséggel pedig csak azért gyűlt meg a bajunk, mert túl nagyra volt vágva és úgy nyakon öntve a túlságosan faragatlan ketchup-tartár kombóval, hogy a paradicsom és uborka darabok lassú ringatózásba kezdtek a rózsaszín habok között.
Türelemmel várom, hogy a nyíregyházi gyorsétteremek tulajdonosai mikor fedezik fel, sonkát, füstölt szalonnát, zöldséget - például krumplit - lehet a környékbeli gazdáktól is beszerezni. Ételt pedig nemcsak gyorsan, de meghökkentően jó minőségben is elő lehet állítani. Ami most folyik Nyíregyházán sok esetben lélektelen és olajszagú!
Elképzelhető, hogy erre van igény és kereslet, de azért biztos vagyok benne, hogy van olyan fogyasztó is, aki szívesen fizetne, akár egy picivel többet is a minőségért.
Az igazi szeretet igazi próbája mégis, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt. (Pilinszky)
Még a ceremónia felénél sem jártak az apostoli nuncius már többször is az órájára nézett. A hívek többsége talán észre sem vette. Sokan azt hihették, hogy a ruhája ujját igazgatja, ám egy szemfüles újságíró kiszúrta a kínos mozdulatot és el is mosolyodott: lám nem csak neki lesz embert próbáló a püspöki mise. A böjt első vasárnapján, amúgy sem lehet a szeleburdi nyájat könnyedén útjára bocsátani, most meg ünnepelt is az egyházmegye, lássa hát a magas rangú vendég, itt bizony nem veszik félvállról a szent liturgiát. A harmadik óravizslatásnál, azonban a monsignore észrevette, hogy valaki végignézi a lopott mozdulatot. Szemük villogott. Az újságíró hirtelen lehajtotta a fejét, mint egy rajtakapott kölyök. Uram irgalmazz – zúgta a nép. A nuncius pedig alaposan megnézte magának a férfit.
***
A nuncius rá sem nézett az újságíróra. Hideg ujjai között, egy csésze, gőzölgő kávét emelt az orrához, és mélyen beleszimatolt.
- Monsignore! Csak egy rövid interjút szerettünk volna - kiáltotta a küszöbről a zsurnaliszta.
A nuncius sötétített szemüveglencséjén izgága kis párafolt jelent meg, amikor a szájához emelte a Zsolnayt. Foghegyről kérdezte a tolmácsot:
- Che lingua?
- I speak very well English, oder Monsignore, spreche fließend Deutsch… - kiáltotta az újságíró és szeme egy pillanatra felcsillant, ám a hideg zuhany nem váratott sokat magára.
- E italiano? Interjút csak úgy adhatok, ha előtte egyeztetünk. Előre meg kell beszélni a kérdéseket, hogy fel tudjak készülni rá. Így szó sem lehet róla – mondta a nuncius olyan hidegen, hogy a forró mokkából egyszeriben jegeskávé lett. Látva a kellemetlen helyzetet a vendéglátó püspök joviális mosollyal és kegyelmes fejbiccentésekkel igyekezett menteni a menthetőt. Mosolyogva két tenyerét mutatta a nunciusnak, jelezve azonnal intézkedik és elindult a csalódott újságíró felé.
- Nem szokás. Így nem. A Monsignore igazi diplomata és így ebben a kiélezett helyzetben, amikor mindenki Rómán keres fogást… Olyan sokféle dolgot kérdeznek az újságírók és tudom, hogy maga jó szándékú, de a Monsignore-nak vannak rossz tapasztalatai. Ugye megérti?
Miközben a püspök beszélt hozzá, csak bűvölte az olasz embert, aki rá sem nézett, beletemetkezett a fekete kávéba. A másik szobában a hosszú szertartástól megfáradt politikusok országgyűlési adomákkal oldották a kétórás evangélium súlyát. Korgó gyomrukból induló nevetésük végigszaladt a folyosón.
Kezet fogott a püspökkel és hátat fordított a díszes társaságnak. Mint a villám csapott beléje egy régi mondat: attól, hogy te szívből szereted az istent, annak még nem feltétlenül kell téged szeretnie. Amikor kilépett a püspöki palotából egy kósza téli végi szellő bújt a kabátja alá. Nyakát gallérjába húzva mormolta a Példabeszédek egyik sorát; Az ég magassága, a föld mélysége és a király szíve kifürkészhetetlen.
***
Vajon ki van bent és ki van kint? – írta az újságíró. Vajon mit kell tennie az egyháznak, hogy a báránykák úgy érezzék, ez az akol, mindennél biztonságosabb, kedvesebb és tágasabb számukra? Vajon kell-e éreztetni a jószágokkal, hogy van, aki fogja a kezük, aki gondoskodik róluk? Vajon mit kell adnunk és mit várhatunk a saját közösségünktől? Tékozló fiúk vagyunk mindannyian, hát miért nem fognánk meg egymás kezét? Miért ne emelnénk fel magunkhoz a vétkeseket, a bűnösöket? Miért ne hívnánk, miért ne bíztatnánk, miért ne éreztetnénk, hogy a kör - Jézus köre - a végtelenségig bővíthető. Mit mondjunk így az istenkeresésig most jutó fiataloknak? Mondjuk azt, hogy forduljatok az egyház felé, mert ugyan mi idegenek, tisztátlanok, méltatlanok voltunk, de majd ti, a fiak és lányok ti lesztek a nyertesek? Vajon a gregorián dallamok és a tömjénfüst mögött valóban őszinte mosolyok és egy nyílt, jobb világ vár ránk, vagy ez is csak tele van intrikákkal, könyökléssel, önteltséggel és frusztrációkkal?
Úgy képzelem az én egyházam nem fér bele a legnagyobb perselybe sem. Az én egyházam létra, amely Hozzá vezet. Minden más csak pillanatnyi hangulat, a hús hiábavalósága...
Nem hivatalos információk szerint április 19-én, Orbán Viktor, miniszterelnök teszi le az új nyíregyházi Lego gyár alapkövét. A dánok világra szóló eseményt terveznek. Így ünnepli majd a világszerte ismert játékgyártó, azt a 200 millió Eurós beruházást, amely a Zomboribokori szántón Európa egyik legmodernebb termelői bázisát hozza létre a nyíregyházi II. számú Ipari parkban.
Nyíregyháza számára rendkívül fontos a beruházás, erről azok a helyi vállalkozók és cégek tudnának igazán sokat beszélni, akiknek létfontosságú, hogy megrendeléshez jussanak. A magyar építőipar a válság óta egyre mélyebb poklokat jár meg és még az is csak szépítés, hogy agonizál. Probléma azonban, hogy nincsenek olyan anyagi lehetőségekkel bíró helyi cégek, amelyek képesek lennének egy ilyen volumenű beruházását közvetlenül fővállalkozóként elnyerni. A szakértők azt mondják, hogy hiába állnának össze és hoznának létre konzorciumot a helyiek, még úgy sem lennének képesek megfelelő garanciát vállalni a kivitelezésre. Nem beszélve arról, hogy tőke híján nem tudják megelőlegezni az elvégezett munka költségeit. A kivitelező így jobb esetben Budapestről érkezik, ám többnyire tőkerős osztrák, német cégek nyerik el a tendert, akiknek nem okoz problémát megelőlegezni a forintokat az építkezés hónapjaira. A végeredmény pedig az, hogy a kis helyi cégek sorban állnak egy kis morzsáért a fővállalkozóknál.
Csekkem, csekkem mond meg nékem, ki a legjobb adózó a vidéken?
A Lego méretéből, kapacitásiból adódóan az egyik legnagyobb adófizető a szabolcsi megyeszékhelyen. A fejlesztést azért is támogatja az önkormányzat, mert a jelentős adófizető a bővítéssel további komoly adóforintokkal fog hozzájárulni a település büdzséjéhez. Legközelebb egy merészebb összegről küld majd sárga csekket a Városháza az új gyár címére, ebben biztosak lehetünk...
Pletykaszinten
A Legóról érdemes tudni, hogy az ezredforduló idején egyáltalán nem ment ilyen jól a dánoknak, mint mostanában. A kereslet a termékek iránt csökkent és egy darabig törte is a fejét is a corporate management, hogyan mászhatnánk ki a szokatlan gödörből. Akkor születtet meg a döntés, hogy a filmes ipar felé nyitnak. Ez után követeltek helyet többek között a Star Wars, Transformers, Harry Poetter kultikus figurái az addig gyermekien bájos, agressziótól mentes LEGO-city modellvilágban. A képernyőkről a gyerekek életébe villódzó Jar-Jar Binks és Luke Skywalker, Megatron, Harry Potter azonban erősebbnek bizonyult, mint az Lego-elemekből összepattintható jóléti társadalom. A dánok azonban nem bánták meg, hogy a fröccsöntőgépek már nem csak a klasszikus moslygós arcocskákat ontják magukból. A bevételi grafikonok igazolták a Hollywood felé tett elmozdulást. Közben a LEGO saját gyártású animációs filmeket és számítógépes játékprogramokat is piacra dobott, így a műanyagvilágnak sikerült meghódítania a cyber-teret is.
Sematic: túl a Legón faragnak az ácsok
Nyíregyházán nem mellékesen egymást érték az elmúlt másfél évben a multik fejlesztései és beruházásai. Az Eissmann, a Hübner és Continental csoport is komoly milliárdokból fejlesztette nyíregyházi gyártókapacitásait.
A legfrissebb hírt most a Sematic Hungária Kft. szolgáltatja. A lifteket, ipari felvonókat gyártó olasz családi vállalkozás, mely manapság már multivá nőtte ki magát, még ebben az évben több mint 7000 négyzetméterrel bővíti, jelenlegi 12 ezer négyzetméteres csarnokát az Ipari parkban. Az olaszok a fejlesztést azzal indokolják, hogy mozog a piac és egyre több a megrendelésük. Főként az ipari felvonók után nőtt meg a kereslet, az új csarnokban ezeket fogják előállítani. A fejlesztés velejárója, hogy újabb 40 munkatársat is felvesznek. Mérnökök, CNC gépkezelők jelentkezést várják a csarnok megépítése után. A Sematic az új csarnokot közvetlenül a gyár mellé húzza fel, így a felületes szemlélő csak azt veszi majd észre, hogy az olaszok gyára mintha megnyúlna. Ebben a csarnokban azonban olyan vadonatúj, teljesen automatizált lemezmegmunkáló gépek is helyet kapnak, melyek értéke darabonként meghaladja 3 millió Eurót. A bővítés egyelőre papíron létezik. Az engedélyek beszerzése után indulhat az építkezés. A multikra jellemző gyorsaságról ad képet az, hogy a cég tervei szerint nyáron az új csarnokban már megkezdődik a termelő munka.
És még egy adalék. A Sematic terveiben további bővítés is szerepel, azonban telek híján ezt már nem tudják a jelenlegi székhelyükön megépíteni. Azt mondják, ha a megrendelések száma továbbra sem csökken, akkor előfordul, hogy a II. számú Ipari parkban bővítik nyíregyházi érdekeltségeiket.
A nap „nyíregyházi” hírét, még tegnap este közzétették az interneten. Néhány szóban össze lehetett foglalni; a LEGO a szabolcsi megyeszékhelyen erősít. A jelenlegi árfolyamon számítva közel 60 milliárd forintból, vadonatúj gyárat épít, új munkatársakat vesz fel, közben otthon átszervez és racionalizál. Dániában 380 fővel csökkenti a munkatársak létszámát, két év alatt. Közben pontosan ennyi idő kell ahhoz, hogy Magyarországon felépüljön az új üzeme. A cég ugyan tagadja, hogy a két lépés között bármilyen összefüggés lenne, azért nem kell hozzá nagy tudomány, hogy megértsük az intézkedések hátterét.
A nagy német autógyártók már belátták, ez Európa széle. Tőlünk keletebbre már csak „bóvlit” lehet termelni. Azonban az Opel, az Audi, a kakukktojás Villeroy & Boch és legutóbb a Mercedes lépései azt bizonyítják, a Magyarországon előállított termékek nemcsak jelentősen olcsóbbak, minőségükben a piac sem kételkedik.
A kapacitások növeléséhez új gyárra van szükség. A LEGO már évekkel ezelőtt megszellőztette, hogy Nyíregyházán szívesen bővítenék az egységüket, mivel elégedettek az itteniek teljesítményével. Mindet meg is tettek annak érdekében, hogy megerősítsék a nyíregyházi gyártóbázist. Szerződést kötöttek szakközépiskolákkal, tanműhelyt alakítottak ki és karrierrel kecsegtették a diákokat. A keleti végeken egy kezdő, de ügyes kezű „toolmaker one” nettó 140,000 forint körüli összeget vihet haza és persze némi cafeteriát is, ami másfélszer több mint egy kezdő, diplomás tanár bére. A humán-erőforrás megteremtése mellett, mostanra egy új gyárra is szüksége lett a LEGO-nak, mivel a régit kinőtték. A jelenlegi helyük ráadásul eredetileg nem is a LEGO-nak készült. A szebb időket is megélt Flextronics adta bérbe a dánoknak, miután az amerikai multi összecsomagolt és gyártósorait Beregszászba költöztette, a megrendelések csökkenésére hivatkozva. A LEGO jelenleg 38 ezer négyzetméteren, 1300 munkatárs közreműködésével, főként Duplo terméket gyárt Nyíregyházán. A gyár 334 fröccsöntő gépe naponta 2 millió Duplo kockát ont magából, de emellett más korcsoportnak készülő játékok is legördülnek a szalagokról.
A LEGO a nyíregyházi önkormányzattal folytatott gyümölcsöző tárgyalásoknak köszönhetően, a város II. számú ipari parkjában talált megfelelő területet a zöld mezős beruházáshoz. Nemcsak a jó telek miatt volt szükség a cég és a városvezetés baráti együttműködésére. Annak érdekében, hogy a beruházás gyorsan és zökkenőmentesen valósuljon meg, az önkormányzat segítette át a bürokrácia útvesztőin a dánokat. Ki gondolná, hogy például fel kellett gyorsítani a kivitelezők jogi birkózása miatt zsákutcában vergődő uniós szennyvízberuházást, mert az új gyár naponta 540 köbméter szennyvizet termel majd és ezt a város jelenlegi kapacitásai nem bírták volna el. Emellett az önkormányzatnak lobbiznia is kellett a kormánynál annak érdekében, hogy az új ipari park mellé tervezett, az M3-as autópályára is felvezető, elkerülő út ne 2025-re épüljön meg, mint ahogy azt a korábbi fejlesztési tervekben megfogalmazták, hanem lehetőleg a gyár átadásáig. Ezzel az úttal pedig akár jelentősen befolyásolni lehet az önkormányzati választások végeredményét, mivel így kivezethető a várost átszelő, nyomasztó és kellemetlen kamionforgalom, amely megkeseríti számos választópolgár életét.
Mivel a csillagállás szerencsés, a LEGO már gőzerővel építi a gyárat. Ha valaki a megfelelő leágazásnál lefordul a Tiszavasvári útról, már láthatja, a körbekerített „telket” és a LEGO figurákkal díszített konténereket. Az építőmunkások már dolgoznak, nagy LEGO kapukon keresztül teherautók forgolódnak. 2014-re itt 118 ezer négyzetméteren termelnek majd, első körben újabb 250 munkatárs felvételével. Ám mindez egyelőre a „nyilvánosság kizárásával, sub rosa történik, mert rövidesen az alkalom és a beruházás nagyságrendjéhez „méltó” politikus fogja az új LEGO gyár alapkövét elhelyezni, a legmagasabb szintű dán menedzsment mosolygó közreműködésével. A fejlesztésnek komoly politikai üzenete van: európai mércével is jelentős beruházás (200 millió Euro), munkahelyteremtés, fityisz a válságnak és a "bezzeg Magyarország!".
ui: ha már nem bírom tartani a számat, azt is leírom, hogy a tervek között szerepel egy nyíregyházi LEGOLAND építése is. Ha megvalósul, a térség egyik legizgalmasabb „vidám parkja” épülhet fel a szabolcsi akácok között. Így az Állatparkkal együtt már semmi sem menti meg Nyíregyházát attól, hogy idegenforgalmi központtá váljon. Mosolygok. Büszke vagyok. Nyíregyházi vagyok.
