Mit tehet az ember, ha az élete nem ér többet, mint egy ponyvaregény? Mit tehet az ember, ha nem érzi jól magát ebben a szűk szappanoperában? Születik, naphosszat ül iskolákban, edződik és elkopik. Fizeti az adókat, hiteleket, fizetné a révészt, aki vigyorog és még szerelmet sem vinné át a túlsó partra…

Olyan az élet, mint a menza; tejfogak maradnak a keményre tapadt káposztás cvekedliben. Viszünk néhány embert, figyelmeztetést, némi virágföldnek is kiváló szeretetet. Anyák meséit, apák hitét. Aztán jönnek az unalmas órák és a megváltó csengetések.

Tervek, álmok, melyeket az idő ver szét. Jön a társadalmi kényszer, a morális kényszer, az anyagi kényszer és az ifjú titánok egy lottózóban futnak össze, hogy miközben a nyertesnek hitt szelvényt dugják zsebre, egy cseppet sem szégyelljék magukat egymás és tehetetlenségük előtt.

Párok és gyerekek. Esküvők és vagyonnyilatkozatok. Könnyek és a csempén ezer darabra fröccsenő vázák. Az átforgolódott éjszakák és a remény, hogy egyszer csak ránk talál az a fenenagy, de egyébként unott képű boldogság. Utoljára a főiskolán láttalak embernek – mondják az elmaradó barátok és az egykor vidám képüket elmossák a hideg esők. Sár és vizes hamu. Bizony mondom néktek. Vizes hamu…

Ülök a magam tervezte koncertteremben. Egy zongora szól. Egy álom zenél…

A szerelem és a hit – felesel velem egy cserfes fruska. Nézem a csitribábot épphogy maga mögött hagyó porcelánarcú szépséget és kávé helyett teát kérek. Ahhoz idő kell. Mármint a teához. Nem lehet csak úgy lehúzni, mint egy gyorson hűlő mokkát.

Cukor nélkül kellene inni elvégre nagycsütörtök van. Szigorú is lehetne a böjt. Ha nem hinnénk, hogy ezért is megbocsát. Állítólag az a mestersége. Isten majd megbocsát… Aprónak születtünk és ilyenkor milyen kevélyen nézünk fel Rá. Az a mestersége… Milyen átkozottul fennhordjuk mi az orrunk, mi csupasz majmok.

Jön felém Kierkegaard és két kezét széttárva kérdezi, merek-e jó katolikus lenni? Merem-e hinni, hogy egy ember, ott akkor megszenvedett, keresztre feszíttetett és aztán harmadnapra. Et resurrexit tertia dei…

Azt hiszed van időd… Ordítja a facebook egyébként ízlésesen elkészített plakátja. Ránézek az órámra és összerezzenek. Félek az időtől. Félek, akárcsak te és ti féltek. Félek, hogy nem jönnek már a tajtékos napok, a bolond, gyermeki kergetőzést felváltják a matematikai feladatok. Az életünk szám lesz, mint egy munkatáborban.

És ilyenkor, mert nagyhéten ez is megeshet, valaki mégis a kezét nyújtja és a fülembe súgja, tudja az örök élet, az örök szerelem titkát. És csak nekem meséli el. Valaki megrántja a kezem és az őszbe forduló hajszálak, hirtelen színt szívnak magukba, hogy még egyszer, talán utoljára megkísértsék a sorsot, a szerencsét.

Most múlnak a hideg napok. A hó alatt már ott vigyorognak a mindig új magok. Érzik, hogy itt az idő.

Attila csak álmodta, hogy lesz ennyi. Rimbaud ennyi évesen már meg is tagadta az irodalmat.

Az nem lehet, hogy öt felvonásban beszéljünk álmokról. Az nem lehet, hogy ebben a darabban csak ágyon fekve szeretik az istent. Az nem lehet, hogy mindenki áll és vár. Az nem lehet, hogy senki sem szeretkezik a cseresznyéskertben. Hogy kihűlnek a csókok a márciusi télben… Az nem lehet, hogy két szív, hiába mutatna fityiszt. Az nem…

A harangok ma Rómába mennek. Csöndesebbek lesznek a léptek, a szavak. A talán csöndben meghallom a mosolyodat. Meghallom, hogyan dobban benned puhán, selymesen a hit, a remény és a szerelem…