A meghűlés a leggyakoribb sárkánybetegség. Az egész világon minden sárkányt érinthet. A felnőtt sárkányok átlagosan évente kettő-öt alkalommal fertőződnek meg. A gyermeksárkányok évente hat-tíz alkalommal kaphatnak meghűlést. A komolyabb szövődményekkel kísért fertőzések előfordulási aránya magasabb az idős, lápi sárkánygyíkok körében, a gyengülő immunrendszerük miatt… (forrás: Wikipédia, Ecsedi háziorvosi kézikönyv)

Tüsszentés a ködben...

- Egy deci pálinkát kérek! Szilvát. Meg… egy… alkoholmentes sört – mondta a bátori rendőr, miközben a szíjánál fogva megrángatta a nadrágját, és megnyalta kackiás kis bajuszát, hogy csak úgy sercegtek a szőrszálak.

- Béla! Hát mi van veled? Alkoholmentes sör!?! – méltatlankodott a kocsmáros.

- Szó’gálat, a'szó'gálat! Na! Hadd guríccsam mán lefele, menni kell! – vágta ki magát a rendőr és sürgetően nézett a nagydarab nyakláncot és fehér köpenyt viselő, kopasz emberre a pult mögött...

A ködvágó megnősül...

Kinyitja  a kaput. Kitolja a biciklit. Nyár van. Nagy esőkkel tarkított, de nyár. Egy stráf szekéren, részeg cigányok dalolásznak. Hajtják, űznék a lovat. A jószág nem törődik velük, baktat komótosan hazafele. A borgőzös noszogatást fel sem veszi. Valahonnan a Rákóczi út felőle kifordul egy nászmenet. A menyasszony cipőcskéje poros, homlokán mint a gyöngyök, apró izzadságcseppek, arca fülledt pírban, mint egy szem korai cseresznye. Mögötte vannak vagy százhetvenen. Gyalog. Mennek fel a városba. Házasságkötő a tanács alatt, aztán szemben csak „átal” kell menni a Kakukkba, ott lesz a lagzi. Világraszóló. Még Vasváriból, Encsencsről is jöttek. A menet végén kapatos férfiak, kezük az égben, tekintetük a műúton, lábuk meg-megbicsaklik. Mögöttük három cigányzenész játszik, átnedvesedett fehér ingben rendületlenül.

Az öt éves forma kisfiú csak nézi őket. Nézi a fátyolra porfoltot fújó, szép menyasszonyt, a kövérkés, kerek arcú, izzadó vőlegényt, meg a tarka-barka násznépet. Amikor az ünneplők elmennek a kisfiú tolni kezdi a biciklijét. A Vásártér felé. Lefelé a hosszú József Attila utcán. Az Arany János és a József Attila találkozásánál, mint egy fekete lyuk nagy esőtócsa pihen. Kikerüli. Tolja a kisbiciklit rendületlenül. Jolán kocsmája előtt alkohollal küzdő munkások, szerteszét, mintha egy üres üveges rekesz borult volna fel. Megcsapja a söntés szaga. A rövid szavatosságú Borsodi kesernyés szaga, meg a Mókus csoki illata. Ez a Jolán kocsmája. A Deák Ferenc meg József Attila sarka. Jobbra tőle égbe szökő jegenyék. Viharban zúgva kezdtek énekelni a levelei. Akkor még nem tudta, az a félelem sustorgása. Ez a világ a dédapja öröksége. A csendőrbiztosnak itt volt szőlője. A nagy diófákat a kertek végében, mindet az egyenruhás ültette. A kisfiúnak tetszik ez a világ, a laktanya várszerű tornyával, amit a teraszról lát. Mit sem sejt a virágnevű utcákról. A városszéli putrikról. Nem tud semmit a cigánylányok villogó szeméről, csak tolja a szürke vázú, de élénkpiros kerekű biciklit.

Azt kérte az édesapjától, szerelje le a pótkerekeket. Azóta csak tolja. Ráülni nem tud, felborulna. Hiába próbálkozott. Két-három perecelés után tolni kezdte. Ha sikerülne betörni a szamarat, az legalább olyan hőstett lenne, mint a menyasszonynak elhitetni a kerek képű vőlegénnyel, hogy a fekete gyerek, a méhében, annak ő az apja.

A vásártér mint valami préri, végtelenül zöld. Csütörtökönként lovak, tehenek, húsdisznók rajta, na meg árusok. Tele játékkal. A Vásártér most üresen nyújtózkodik egészen a Domjánék féle útig. Az a Derzsi. Az erdész-vadász háza távol a lakott utcáktól található. Két oldalt édes akácok, muskotályos bodzabokrok szegélyezik az utat és ha továbbmész siklók csússzanak az úton, ebihalak kotornak fürgén a pocsolyákban és kinyílik a Nyírség, mint egy képeskönyv. A régi világ, berkek, tavak, nádasok, ilyen lehetett a Nyírség az Árpád házi királyok idején is. Ott arra engedtek el egyszer az apjával egy fekete, nagytenyérnyi, éles körmű teknőst.

Széchenyi, Rákóczi, Csokonai. Semmi kronológia, semmi történelem. Csak földes utcák. Alig volt bennük nagy ház. De kaptak táblát: tiszta udvar, rendes ház. A föld legalább hetente egyszer felgereblyézve előttük. 

Itt kell felnőni, itt kell majd embernek lenni. A betonkerítés és vaskapu mögötti  kockaházban. Itt kell megtanulni biciklizni. Tolni maga mellett, bírni a nagyobbak lekicsinylő mosolygását. Kölykök. Nem ismeri őket. Talán csak vagy kettőt. Nem rosszindulatúak, de ügyesek, gyorsak, mint a csík. Koszosak. Kopott, kifeslett műszálas melegítőkben rohangálnak. Rozsdás kerók, meg barna foltos tornacsukák. Mondogatják, hogy kell tekerni. Felülni, bátran. Nem baj, ha borul. Ne izguljon. A föld megfogja. Annál nem lehet nagyobbat. Nevetik, ahogy csetlik. A nagyobbak még lökik is, akkor talán ráérez. Egyszer aztán, varázsütésre, mintha másfél hajtás, már imbolyogva, de megy. Belül furcsa öröm, adrenalin és végtelen boldogság. Menni fog.

Visszafelé már teker, mint egy apró mókus. Sikerült. Ahogy nézte a többieket, valami bátorság nőtt benne. Először volt férfi. Megnőtt benne a hiúság, a becsvágy, és az egyszerű sóvárgás a szülői szeretet iránt; anyáék büszkék lesznek. Visszafelé már kisebb a világ. Bár bizonytalan, imbolygó, de érezhetően kisebb. Maga a bicikli is.

A kölyök teker. A gyűrött bőrű járda néha nagyot dob rajta, közel a borulás, de megússza. A kis, szalámiszéles piros gumik segítenek elnyelni a huppanókat és gödröket. Az egyik ablakból az ABBA slágere szivárog ki, The Winner Takes It All. Énekli a csicsergő szőke szoprán, nagy átéléssel. Agnetha Faltskog szinte belehal, amikor kivágja; a győztes mindent visz.

A kis pedálok nyekeregve kísérik a muzsikát, ahogy a fürge öt és fél éves inak és izmok hajtják. Az édesanyja már többször kinézett a kapun, hová tűnt egy szem fia. A bicikli egyre gyorsul. A kissrác alig néhány házra. A József Attila és az Arany János kereszteződésében, ahol a nagy pocsolya éktelenkedik. Próbálja kikerülni, de ennél a sebességénél ez a manőver még sok neki. A sár megfogja a kerekeket és a kisfiút pont a vízbe borítja. Az anyja meghökken, hogy két keréken tekerve látja a kisfiát, majd amikor végignézi, hogy beleborul a pocsolyába, segítségére siet. Mondják, hogy ebben a pillanatban a menyasszony kirohant a mosdóba. Hányingere lett a Kakukk étteremben. Állítólag az ételszagtól…

Másoltatott egy kulcsot. A legdrágább helyen. Az egyik előkelő plázában. Barátságosan, kedvesen szolgálták ki. Itt ez a standard. Nem nézik, kin milyen ruha van. Idejött. Van pénze. Ki fogja fizetni. Hagy borravalót. Itt illik. Várt. Nem volt sok pénz a tárcában. Bár az utóbbi időben… Mindegy. A többi pénzt, fényképezőgépét, egy mobiltelefont, némi aranyat, abba bumfordi kazettába rakta, amin egy szép nagy dollárjel díszelgett. Biztosra ment. Ezt tuti kiszúrják. Csak ez a kulcs kell még. Kívülről benne hagyja a zárban. Csalinak.

- Vajon ki jön majd az ajtón? Milyen ember lesz? Olyan, mint a filmeken? Buta, pénzéhes, kegyetlen? Milyen embert küld majd? Nem mintha számítana. Igazából mindegy, csak most olyan kisherceges lett a hangulata. Gyorsan, fájdalommentesen. Az a legjobb. Gyorsan és legfőképp fájdalomentesen. Ne üssön, ne fájjon, ne kínozzon. Ne lássa az élvezetet az arcán. Ne valami szadista, perverz állat legyen. Inkább rémült, balekforma, aki megijed, és egyszerűen úgy dönt. Úgy dönt, hogy így könnyebb. Elintézi pikk-pakk.   

Kint esett az eső. Novemberi, emberes eső. Áztat. Hidegen csapódik a bőrre. Mint valami apró, hűtőből kivett és szitálva szórt vasreszelék. Még dörzsöl is. Apró sebeket ejt. Az ember hirtelen megnézi a halántékát, hogy nem vérzik-e? Odanyúlt. De semmi. Gallérját felhajtva, fújtatva, remegve robogott haza. A lakása szürke, mint az utca, mint az ég. Hideg. A fűtést két napja nem kapcsolta be. Már csak az kéne, még elkényelmesedne. Összezavarná a jólét, konyakot, étcsokit kívánna. Fekete, érzéki csokit, narancsdarabokkal. Talán még felhívna valakit. És akkor beszélne. Kibeszélné magából ezt a sötét betondarabot, amivel beborította könnyű lelke padlóját.

- Be kell csukni az ajtót, ablakot, le a redőnyöket. Ne jöjjön be a világ. Most ne. Legfeljebb egy sziréna. Egy öngyilkosért rohanó mentőautó fejhangon sipítozó szirénája: embert viszek!!!

Ha most valahonnan meghallaná a Nessun dormát, „Holnap győzni fogok, all' alba vincero” - talán eltántorítaná. Ha most valahonnan előbújna valaki, akinek még a szaga is isteni lenne. Valaki, aki behozna egy darab, lüktető életet és itt felejtené a szőnyegen. Zsírpapírban, vagy csodás, selyemszalagos dobozban egyre megy. Ha lenne valaki, akkor talán lenne visszaút. De nem jön senki. A lépcső hallgat, az eső némán reszeli földet.

Az este gyorsan jött. A sötétség lassan. Lehetetett már vagy hajnali fél kettő, amikor meghallotta a neszezést. A féri halk volt, mint egy kígyó. Surrant, csosszant és neszelt, de valahogy beleillet az éjszakába, mint amikor egy fabútor reccsen egyet, a tv kávája böffent, a szekrény nyújtózkodik. Olyan munkáskabát féle volt rajta. Puha, gumitalpú cipő és dokkmunkás, kötött sapka. Kezei üresek voltak, de zsebein látszott, hogy hasasak. Sok idő telt el, talán negyedóra is, míg belépett a szobába, ahol a kopott fotelben ücsörögve várta.

A munkásruhás meglepődött. Egy pillanatra azt sem tudta, hogy mi lesz. Kérdőn nézett rá: - Na, akkor mi lesz? Tedd, amit tenned kell! Gyere közelebb. Nyúlj a zsebedbe. Nem fogok ellenállni.  

A tolvaj először kiment a szobából. Aztán kisvártatva visszajött. Egy pillangókés volt a kezében. Játszott vele miközben lassan megközelítette a fotelt. A fém kéjjel csattogott.

Nyakon szúrta. A férfi még csak oda sem kapott. Lüktetve, fröcsögve spriccelt a vére. Utolsó gondolatával egy régi disznóvágás jutott eszébe.

- Nem vérzett ki, Jóska! Nem vérzett ki! Rosszul szúrtál! Nekem többet ne gyere ide! Nem a gigáját kell elvágni! Nem! A szívébe kell szúrni. Akkor szépen kivérzik. Attól lesz rózsaszín a hús! Rózsaszín a szűzpecsenye, meg puha a máj… A kivérzett hús jobban el is áll. Ha húslevest fogunk főzni csúnya sötét, zavaros színe lesz. Az a baj, hogy hülyének prédikálok. Nem értesz te hozzá…

Ezüst esők. Nagy higanyszerű cseppekben. Gurulnak szerteszét. Nincs szivacs, ami felszívná, nincs föld, ami elnyelné. A tavak szintje egyre emelkedik, a folyók megáradnak, a tengerek a part menti városokat falják fel. Velence víz alatt. Mintha Jézus ébresztené az alvó Szent Márkot, hogy kelj fel és járj! A vízen. Nedvesek a szavak, melyekkel egymást köszöntik a rosszkedvű szomszédok. Nedves a köhögő kutyák lehelete. Ugatni már nem tudnak. Nedves a péktől hozott kenyér és virágok helyett a penész borítja a lakások hideg sarkait. Csak a macskák nem nedvesek. Egykedvűen nézik az ereszek alól a nehéz cseppeket és egymáshoz bújva melegítik a világot.

-          Ilyenkor jó, ha velem vagy apa – mondta a 7 éves forma kislány és színes gumicsizmájával nagyot ugrott egy fémszínű pocsolyába. Mintha csak egy tükörbe lépett volna, széttöredeztek a felhők, remegve hullámoztak a falak. – Apa - folytatta a kislány vékony, sejtelmes hangon – én tudtam, hogy esni fog! Azt is tudom, hogy híres leszel, mert nagy hajókat fogsz építeni. Te meg Zsolti bácsi. Nagyon nagy hajókat, amibe belefér az egész osztály és amikor elkészül a hajó, akkor elmegyünk kirándulni. Olyan nagyok lesznek a vizek, hogy a Tokaji toronynál fogunk kikötni. Nem lesz adás a tévébe. Se hírek, se mese. Tudod Apa! Semmi se lesz a tévébe még a hangyák sem fognak szaladgálni és egész nap kiütősdit játszunk. Azt nagyon szeretem. Kindrusz Petit pedig jól orrba vágjuk, mert mindig olyan erősen dobja nekünk a labdát…

-          Ki mondott neked ilyet Petra? – kérdezte az apa és finoman kiráncigálta a méretes tölcsér alakú pocsolyából.

-          Azt nem árulhatom el! Mert anyu azt mondta, ki fogsz nevetni. Meg, hogy te semmit sem értesz a világból. Olyan dolgokat veszel komolyan, amik nem is fontosak. Igaz, - hozzáfűzte - azért keresel sokat, mert ami Neked fontos, a többi bácsinak is fontos.  – A kislány attól félt megbántotta az apját és most apró tenyerével egy picit rászorított apja kezére.

-          Ugye nem azt akarod mondani, hogy ismét a nagyi mesélt neked? Hm? Tudod jól, hogy csak képzelődsz! – ekkor az eső rázendített. Sűrű függönyszerű víz öntötte nyakon a férfit és a kislányt. Mint egy zuhatag. A dupla méretű esernyő szélein homályos, üvegszerű cső vette körül őket.

-          Látod erről beszélt anya, hogy nem mondjak neked semmit – húzta meg a kislánya a vállát és egy picit csalódottan kezdett ballagni a nagy vízben.

Hetek teltek el így. Egyre sűrűbb és sűrűbb esőkkel. A férfihoz egyszer csak sötét öltönyös alakok jöttek. Idegesen, türelmetlenül csengettek. Amikor kiment hozzájuk körbefogták és kérlelték, menjen velük. Hozzáfűzték, most megmutathatja. Itt az idő. Most kell a segítsége. Most kell az esze. A képzelőereje. A férfi maga elé bámult. Még mindig nem akarta elhinni. Ha kimondta, erőltetetten nevetnie kellett, kínjában: soha nem látott vizek öntik el a medencét. Európa közepén cunami fenyeget. Hajó kell. Nagy hajó. Hatalmas nagy bárka. Amibe beleférnek, ami elbírja az embereket. Elbírja a legfontosabb értékeket. Festményeket, filmeket, szobrokat, könyveket, na meg az állatokat. Nagy hajók kellenek, amelyek akár hónapokig is bírják a vízen. A férfi állt, körötte a küldöttek sűrűn beszéltek, ahogy a vízcseppek bombázták a földet. Hosszan gondolkodott, aztán megfordult. A folyosón ott állt a felesége a kislányával és mögöttük… igen, mögöttük a nagymama integetett…  

Töltike, vadas, káposztás paszuly, ludaskása birskompóttal, gulyásleves, halászlé. Csak egy néhány étel azok közül, melyeket édesanyám úgy képes főzni és tálalni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Édesanyám nagymamámtól tanulta, ahogy azt is, hogy kell könnyű tésztájú megunhatatlan palacsintát sütni vagy éppen foszlós, omlós fánkot szaggatni.

Ezek az ételek felénk úgy öröklődnek anyáról lányra, akár a mázas cserepek, a munka becsülete és a vendégszeretet. A felénk készülő ételeknek nagy lelke van. Belefő, belesül az elmúlt 1000 év. Belegyúródik a lassan, megfontoltan a természettel egy ütemben élő vidék összes illata. Benne van a baktalórántházi akácvirágzás, a Tisza selymes vize, a bátorligeti gombák zamata. A Gúti erdőben nevelkedő csodaszarvasok combjából mennyei pörkölt fő, a folyótöltéseken cseperedő bárányhús pedig a helyben termett rozmaringgal köt életre szóló házasságot az asztalon.

Erre azért lesz mesés az étel, mert miközben az élő hagyomány elevenedik meg a házi kosztban, még a paprikás csirkét is az udvaron hajladozó kapor, vagy éppen lágyan zöldellő petrezselyem teszi tökéletessé. A nyár melegét ízzé őrző boskobak, a pirosló jonatán pedig a kacsamellel köt örök barátságot. Csupa érzékiség, csupa afrodiziákum errefelé a gasztronómia. Mintha a dunyha alatti, erotikától fülledt világot csempésznék magukkal a nők a konyhába. Mintha ott is minden a termékenységről, az életről szólna.

Roppannak a zöldségek, felvillanyoznak, erőt adnak a levesek és sűrűvé válik a vér a halmazállapotukban kissé megreformált húsoktól. Az ország keleti vidékén a konyhaművészet a nők hamiskásan csábító és odaadó jellemét tükrözik vissza. Itt még tudják, hogy az a jószág, amely boldogan kapirgál, túrja a földet, makkot és édes kukoricát ropogtat, jobb ízű ételt ad. Itt még tudják, hogy kevés olyan étel létezik, amit nem lassan, időt nem kímélve kell elkészíteni. Itt hiszik az evés boldogság. Az evés összehozza a rég nem látott barátokat, családtagokat. A megterített asztal kibékíti az ellenfeleket és kilúgozza bennünk felgyülemlett dühöt és feszültséget. Talán mert minden vacsoránál ott ül a mindenható, minden vacsorában benne van a kezdet és a vég. Ezt talán az egész nap serénykedő, majd a mosogatásnál magányba roskadó asszonyok tudnák leginkább kifejteni...

Amikor megidézem ezt a kincses örökséget, amikor írok róla és kaján vigyorral, néha -néha lehunyva a szemem, magam előtt látom édesanyámat és nagymamámat, ahogy mesterszakácsokat megszégyenítő gyakorlattal és magabiztossággal teremtenek, értelmeznek újra, reformálnak és nyugtatják meg ízlelőbimbóinkat, mindig éhes hasunkat, akkor egyszeriben megértem milyen csodának vagyok a részese. A konyhaművészetünkben ott a teremtés aktusa, ott a hagyományőrzés és az újdonság, az újítás varázsa is.

Éppen ezért is töltött el boldogsággal, amikor Rácz Mihály, a Kakukk étterem joviális és tettre kész tulajdonosa, azzal az ötlettel állt elő meg kellene szervezni a Magyar Népi Ízőrző Lovagrendet. A lovagrend feladata, hogy a népi konyha örökségét ápolja, népszerűsítse, az újításokról és a hagyományos ízek őrzőiről beszámoljon. Félő ugyanis, hogy számos ma még hétköznapinak tűnő étel az egyre gyorsuló, junk foodra épülő világban a népi, hagyományos ételeket a szakácskönyvek lapjaira száműzik. Félő, hogy a lelkes őrzők nélkül a régi szakácskönyvek csupán könyvtárakban, elfedett polcokon porosodó kötetekké silányulnak. Még most van esély, ezt ismerték fel a lovagrend tagjai, akik között vendéglátósok, mesterszakácsok és cukrászok éppúgy megtalálhatóak, mint a népi konyha és ízek más szakmákból érkezett kötelezettjei tanárok, néprajzosok, újságírók.

Most ott tartunk, hogy a Magyar Nép Ízőrző Lovagrend több mint két tucat tagot számlál, bejegyzett civil szervezett lett és a tagok a díszes lovagi ruhájukban egyre több helyen hirdetik legyünk büszkék az örökségünkre és hirdessük azt. A parádé mellett pedig komoly munkát folytatnak azért, hogy a népi ízek, mint a nemzeti kincs ízes része fennmaradjon. Nem kis feladat, de igaz szívű lovagoknak való.

A lovagrend alapítói:

Rácz Mihály, Dr. Hanusz Árpád, Körösi  Miklósné, Krivács András, Cziránku István, Dr. Cservenyák László, Nyéki Zsolt, Kigyósi János, Tatai Pál, Major Tamás, Konyári Sándor, Brém Árpád, Szoboszlai Gyula, Z. Pintye Zsolt, Sarkady Pál

Amikor a romantikus lélek hallgat, akkor semmi mást nem tesz, csak egy olyan kábel után rohangál, amivel képes rácsatlakozni a világ szívében fortyogó magmára. Képes, akár illegálisan is letölteni a bolygó EKG hegyeit. Suta sorok. Suta magyarázat arra, hogy hová tűnt a lázas, össze-vissza dumáló kisfiú, aki már 2008 óta rója a szövevényes sorokat. Hol van a magát újságírónak képzelő kölök? Hol vannak azok a nehéz, lázas napok, amikor minden, korábban összepréselt ajak közül valami kristálytiszta, meglepően őszinte gondolat született, amivel aztán meg lehetett szólítani a világot.

Kiégtünk Vladimir? Beledobtalak a levesbe. Megégett a lábad feje. Pedig emlékszel? Forró csokoládé kúszott a nők köldöke felé és nyaltuk a világot, mintha csak erre születtünk volna. Faludy volt az isten. Verseit motyogtuk miközben ujjaink spagetti pántos tangákat gyűrtek vadul.

Amikor két test egyesül, angyalok ülnek az ágy végébe. Amikor egy nő és egy férfi egyesül, a legszebb angyalok ülnek az ágy végébe. Nézik, habzsolják a real-time, szaporodási ösztönre és kémiára fogott érzéki pornót. A nagy kegyelemet, az Öreg ajándékát.  

Kiégtünk Tárkony Úr? Fejünk az egekben, vágyaink a disznók előtt, a koszos malacok között. Befeküdtem a sárba, de a fejem tiszta maradt. Goethébe kapaszkodtam. Hogy az igaz ember, majd igaz utat, hogy a bűn közben is tudja, melyik a helyes út. De nem álltam ellent. Uram, gyenge a test és erős a bennük munkálkodó rosszaság.

Kiégtünk Halál Úr? Jött a danse macabre. Jött egy rezesbanda képében és egy utolsó tangót kínált fel egy nyári teraszon. Apák ágyában háltam, lányaikkal. Anyák poharából ittam kéjt és csilingelve csókoltam, akár egy kisvonat.

Kiégtünk tajtékos Napok! Amikor mezítláb táncoltunk az éjjeli országúton és viharban kerestük a gyönyört. Testünkön egyszerre folyt a veríték és a sűrű szemű eső.

Kiégtünk kedves Kamera Úr? Csak a szemünk nem öregszik.

Néztük a Vidort, akár a Jesenicei öbölben a két makrélát kergető delfint és vártuk, hogy valaki, egy halból köpött Jónás, egy égő csipkebokorban edzett férfi, egy lajtorján csúszó remete vagy éppen egy oszlopon prédikáló rabbi  intsen; megérkeztetek.  De semmi.

Úgy imádkozunk már, mint a tolvajok. Úgy imádkozunk, mint a profi rablók. Minden szavunk arany. Minden kérésünk dicséret és nyelvünk sima, mint egy káderé.

Isten, ha adnál egy nagy füzetet, amibe minden nap csak egy mondatot kellene írni a szerelemről és hosszú életet adnál. Hosszú, sűrű napokat. Hosszú, nehéz napokat, melyeken a lélek úgy ömlik ki, mint a rizses zsákocska és pereg a mag. Pereg a magvas gondolat, akkor bizony megírnám az enciklopédiád uram. Szerelemről, szeretetről. Csak egy mondat. Egy évben 365. Egy évtizedben 3650-nél is több. Gyűlne a hang, a szó, gyűlne a mondat és akkor egyszer csak visszaolvasva, mint felfelé hajózva a Neretván, rádöbbenne az ember, hogy körbeölel minden tudás. Így tanulnánk meg a Mester nyelvét. Így lenne miénk minden árva Margarita. Így lenne minden csók tudomány és minden szeretkezés kísérlet az örökkévalóság elnyerésére.

Élni kell. Nincs mese. Élni kell a Vidoron miközben Kaszás Gergő, Pokorny Lia, Alföldi Robi, Bozó Andi, Mucsi Zoli, Csákányi Eszter, Ónodi Eszter, Fullajtár Andrea, Kern András játszik. Pálos Hanna pedig csodabogár a borostyánomban.   

Az igazi nosztalgia az, amikor az elsőket idézed meg. Például, amikor először olvastam el Solohov Csendes Donjának első kötetét, amikor először villanyozódtam fel a Szabó Páltól, amikor először taglózott le James Jones világa a Most és mindörökkében. Amikor először égett belém az Othello és Shylock.

Furcsa ez. Az ember először megtanul körülményesen, körmondatokban, idegen szavakkal. Az ember megtanul játszani, mint egy ripacs, széles gesztusokkal, nevetségesen. Az ember megtanul egyre hangosabban, nevetni, hörögni, krákogni. Aztán egyszer csak megáll egy tükör előtt. Meg sem ismeri, utálja ezt a művi, kitanult, kiégett arcot. Rádöbben, hogy az lenne a legjobb, ha egyetlen szóba, mint egy gyémántból készült dobozba. Egyetlen szóba képes lenne belesuttogni az élet értelmét.

Tanulj meg játszani, tanulj szavalni, énekelni és hangszeren játszani. Ne gyűjts, ne félj, csak szeress. Ennyi. Ez legyen a síromra írva. Ha vándor megállsz. Olvasd el bátran. Nevess. Igyál egy pohár tiszta pálinkát az egészségemre.

Splitben, ahol fényesre járták a márványt az emberek, láttam egy esküvőt és egy énekest. A modern bárd mellett, apró párnákon nők ültek, kezükben nagy poharakban Plavac. Kortyoltak egyet és közben a csillagokat néztek. Távol jártak, messze a Diocletianus rendelésére emelt falaktól. Ott jártak, ahol férfiak születnek. Olyan szép bőrű, ritka szőrű, szögletes állú, állhatatos férfiak. A férfiak pedig az álmodozó lányokat nézték és megértve vágyaikat, szép bőrű, szögletes állú és állhatatos férfiakká váltak.

Mindenki mást szeret ebben a városban! – nevetett a vőfély egy sarokkal odébb. Mindenki más után koslat. Mindenki másra büszke. Mindenki más istenhez imádkozik, mindenki mással, máshol lenne boldog. Mindenki mással kötne házasságot. És miközben megy a kergetőzés felváltva nevetnek és sírnak. Pulyák lakják ezeket a régi falakat! Pulyák fészkelték be magukat és a kapualjakban minden este macskák és óvatlan párok párosodnak. Egyszer itt akartam szerelmes lenni, de boldog boldogtalanságomban hazáig szaladtam. Hozzád…

Úgy tartalak magamnál, mint az éjszakát. Úgy tartalak meg, mint egy féltve őrzött bort. Úgy vagy az enyém, mint anyám szeretete, ami billogként billeg a szívemen. Amikor szeretlek, anyámat szeretem benned és a nőt, aki képes kiszakajtani anyám karjából, csábítani a szilvakék éjszakába és úgy nyitod meg magad, mint amikor a Ringló gyümölcsét két újjal túrom ketté, hogy a csontos mag szinte kicsusszan, kiröppen a mézes rostok közül. Pálinkát főzök a szerelmedből. Sokszor párolom, sokszor leszűröm. Nem akarok mást csak a színtiszta cseppeket, melyek édesen marnak vérpettyes csatornát a szívemig.

Mire felnőttem meg is öregedtem.

Így hát sosem voltam felnőtt.

Ugye nem haragszol ezért?

Ugye nem… 

A város egyre hangosabb. Kalapácsok és bénán siető magassarkak kopognak, mint valami őrült, biomechanikus harkályok. Az autók egyre erősebbek, a sofőrök egyre türelmetlenebbek és úgy tűnik egyre kevesebb a járda, a bicikliút és a hozzájuk tartozó gyalogos és biciklis. A város nem lüktet, nem él, hanem szenved és jajgat, sípol mint egy rút fekély. Zajtérképek készülnek, számokkal melyek nem beszélnek a megzavart álmokról, az olvasni képtelen tömegekről. Senki sem pisszeni le a lármázót, mint a filmbéli könyvtárban.

A zaj megrövidíti az életet, betegséget okoz és ventillátorrá változtatja az aludni képetlen embereket.

Vannak emberek, akik a maguk abszurd módján állnak bosszút az egyre hangosabb és egyre kíméletlenebb városon. Torz lelkű, vadorzó kutyákat vesznek, melyek minden hangra, minden mozdulatra, egyszerűen mindenre ugatnak. A vérgőzös gazdák, véreres szemű kutyákat tartanak. A gazda a világra mérges, a kutya mindenkire, akit a gazda utál. Járókelőket, szomszédokat, kicsiket, nagyokat, más négylábúakat sétáltató városlakókat, cigányokat, tirpákokat, fehéreket, feketéket válogatás nélkül vicsorognak a kutyák. Csaholnak, vonyítanak, hangosabban ugatnak, mint ahogy a Jerikó falait is bomlasztani képes tűzoltó szirénák otrombán beugranak a lakásokba.

A csend az imák suttogva emlegetett része lett. Ugatás, vonítás, és csaholás ront be a templomokba. Törvény nincs. Ezzel nem foglalkoznak a városházákon. Az állatot védeni kell, de az embert? Az ember édes álmát ki védi meg? Embernek joga van lármát csinálni, kutyát tartani, de van-e joga a csendre annak, aki a lét zümmögését szeretné csupán hallgatni, nem bolond gazdák, örült jószágait? Mindenki gonosz, rossz és állatellenes, aki csöndet szeretne, vagy azokkal van baj, akiket nem érdekel más élete, nem érdekli, hogy ha nem szedi fel a kutyapiszkot, akkor abba más fog belelépni?  

Vajon az szereti-e jobban a kutyát, aki nem tudja elképzelni, hogy lakásban, kennelben, láncon tartson egyet, vagy aki a lehetetlen helyen is inkább nem alszik, nem él, csakhogy egy négylábúval ossza meg életét?

-          Én jobban szeretem a kutyákat az embereknél – mondja  a kutyás és csókolja ölebét, majd rázárja a lakás ajtaját és nem törődik azzal, hogy a szomszédok szenvednek a vonítástól.

-          Nekem a betörők miatt kell a kutya – dünnyögi a borvirágos képű alkesz, aki egy 5 négyzetméteres kennelben tart egy német juhász felmenőkkel is rendelkező őrült keveréket. A kutya minden rezdülésre ugat és a gazda büszke, hogy lám a kennelből soha ki nem engedett jószág milyen éber. Pedig a szerencsétlen pára csak nem bírja a rácsot.

-          Nekem a gyerekeim hozták ide a tacskót a Csöpi mellé – vonogatja a vállát az öreg – gyerekük született és a kicsi nem tudott aludni az ugatástól.

A bébi fog, az új környék nem. Hol itt a csendes igazság?

Ahol a mocsár, ahol a Bodrog meg a Tisza egy nagy tóvá olvad össze és apró halmokon lehet csak száraz lábbal járni, ott van a nagy vitéz eltemetve. Nevét nem ismerik, arcára az öreganyák sem emlékeznek. Aranyba mártott kardját, tarsolylemezét és a félős Európát nevetve sarcoló gazdaságát hagyta maga után. Itáliában vert érméket, bizánci gemmákat, köves gyűrűket helyeztek mellé. Volt miből. A vitéz szerette elkápráztatni népét és csinos arcú, csillogó szemű asszonyait. Rajtuk és gyermekein kívül egy szilaj, gyors járású ló volt legféltettebb kincse. Most a paripa feje bizonyítja, a ló ősei valahonnan Türkmenisztán hegyvidékeiről származnak. Vért verejtékező szent lovon jött a vezér a Kárpát-medencébe, jogos jussára, hogy rendet tegyen a világban, állatainak dús füvű legelőket szerezzen, isteneinek hegyeket, népének pedig jövőt.

Sokszor nézett az újhelyi sátor hegyek felé, nézte a sötétzöld, remegő párát lehelő fákat és magába szívta a nagy magyar nyarakat. Itt kell élni, vagy ha kell, halni - mondta néha csak úgy maga elé.  

A vitézről azt tartották, félelem nélkül született. Kinevette a halált, fájdalmat, azt is ha egy csata után észrevette éktelen sebekből hullik a vére.

- Legalább lesz dolga a javasasszonyoknak is, mert csak pletykálnak tudnak egész nap a vén szipirtyók! - nevetett, pedig megesett, hogy az ájulás kerülgette, de el csak nem hagyta magát.

Egyedül az Öregisten tudta, hogy van egy dolog, amitől ez mokány vitéz is retteg: népe pusztulásától. 12 fia és 20 lánya vette körül, ha éppen úgy akarta. Nagy természetéről még a többi fejedelem is csak halkan mert pletykálni. De a hideg is kirázta, ha arra gondolt, élete megfonnyad, magja elvész. Már fiatalon a szemébe égett a gyermek nélkül halni készülő, rozoga királyok sóhaja. Kik utódról, fiakról, álmodtak. Legalább egy szálról legényről, aki utánuk jön, aki vér a vérből, hús a húsból, akinek meg lehet fogni a kezét, akivel meg lehet ígértetni: jól sáfárkodik apja hagyatékával.  

Igazából egy boszorka átka miatt ébredt benne félelem. Még Taljánföldön történt. Félelmetes íjával forrasztotta a szót a kócos torkára. Ám a koromhajú, égnek emelt karú asszony bemutatta  félelemnek. Őt, akinek haragjától villámokat, vihart szórt az ég, akinek kegyelméből nagy lakomák idején, víz helyett bor csörgedezett a patakokban.

Azóta többet imádkozott. Hitte, hogy isten kegyelméből ki lehet forgatni ezt a csúf világot a sarkaiból.

Még a keresztre feszített Isten is ezt ígérte. A Bizánciak mint a titkot súgták meg neki: feltámadt és elvette a világ bűneit. Fiatalemberként pislogva nézte a vézna, sebeiből vérző istent, kinek testét a vér úgy festette meg, mint a csatákban túlhajszolt, féltve őrzött lovaik bőrtét. Akkor hitte el, hogy ez az isten mégiscsak minden isten felett állhat. Ez a jámbor, vézna ember, aki leszáll a keresztről és egyedül képes az egész világot megregulázni.

Hozzá imádkozott. Hagyta a régi isteneket. Ehhez a pokoli kínokat szenvedett, véres istenhez imádkozott, ki akkor sem szólt semmit - csak jámboran mosolygott -, mikor ellenségei úgy döntöttek, kivégzik…

Kint a tűznél a regös kezdte el kobzát pengetni és megidézni az ősi istenek tetteit.

- Énekeltek a világba, de magatok sem hiszitek szátok szavát - dünnyögte. Énekeltek olyan isteneket magatokhoz, kik soha erre nem jártak és nem is tudják másnak mit jelent ez a vidék.

Szélütés vitt el. Egy szeptemberi hűvös éjjel. Szélütés. Nagy temetést rendeztek. Napokig sírtak a népek. Papok jöttek, hitük szerint búcsúzni az élettől. Napokig jöttek barátok, ismerősök, harcos társak és szent fejedelmek. Napokig csak szomorúság töltötte meg a napfény terhes őszi napokat.  

Zsolt, 36 éves nyíregyházi újságíró, Gábor, 34 éves köztisztviselő, János, 35 éves fotóművész, Gyula, 38 éves diplomata, András, 35 éves cégmenedzser, György, 39 éves vállalkozó… Nem is sejtik, hogy mindannyian ennek a hősnek a génjeit hordozzák magukban. Nem is sejtik, hogy mindannyian hozzá kötődnek. A karcsai hőshöz, aki hozzájuk hasonlóan minden éjjel, magyarul álmodott…

Love is all around…

A világ a szerelmet értelmezi. Coelho szerint csak akkor lesz értelme, ha Téged talál el. Mindaddig csupán egy szó marad. A világ szótárakba írja és magyarázza a szerelmet. Plátói. Csalfa. Viszonzatlan. Édes. Csúf. Szar… A szerelem – megfigyeltem - itt alszik a hajléktalanokkal együtt a Bujtosi-tó hídja alatt. Ő jön meg a legkésőbb, mindig csapzott, mint egy nyolckeres pillangó, aztán a hajnal sugaraival együtt Ő távozik a leggyorsabban. Ha korán kelek látom, ahogy a nád között, maszatosan menekül az emberek elől…

Sorban

Te, nálunk a Sparban olyan hosszú a sor a kasszák előtt, hogy az álmosabbak frissre szunyókálják magukat, mire fizethetnek. Egyszer láttam egy fiút és egy lányt, akik a sor végén ismerkedtek meg és mire a pénztárhoz értek már jegyesek voltak. Egy ismerősöm - állítólag - a Háború és Békével is végzett, pedig csak egy akciós ivójoghurtért szaladt be egy esős, nyárvégi napon.

Hajótörött

Egy kis darab nyolcvanas éveket vacsoráztam. Közben azon tűnődtem, hogy a dalszövegek, meg az ember. Egyáltalán semmi sem változik. Az ember nem, legfeljebb az elátkozott tárgyak. 16 zenélős kvarcóráktól az egy nap alatt lemerülő okos telefonokig csak az idő telik.

A hajótörött meg húzza a strigulákat. A sok ember között egy hajótörött vagy. Reggel nyakkendőben be a húsdarálóba, este aranyérrel ki. Nagy testamentumot senki sem ír. Pillanatnyi érdekek, a pénz, a hatalom játszik. Néha látom, ahogy szex közgazdaságtana (http://index.hu/gazdasag/2013/06/30/a_szex_gazdasagtana/) felfalja a szorgos hangyákat.

Hol vagytok barátaim? Vagytok egyáltalán? Aki megsértődik, az nincs. Aki nem hív, az nincs, aki egy év hallgatás után nem azt mondja; a csöndben is emlegettelek, az nincs… vagy nem tudod ott folytatni vele, ahol egy éve abbahagytátok nem is barát. Persze lehetsz, nagyon egyedül odabent. Foghatod az összes bajod, a sietős félmosolyokat  az elátkozott munkádra, az időhiányra, a rosszkedvre, a korodra. Foghatod a rendszerre, politikusokra.

A fenébe is, most sem áll itt senki a hátam mögött és nem mondja, mit írjak, nem diktál. Tehát szabad vagyok. Ha úgy tetszik, kimegyek az utcára és táncolok, ha úgy tetszik idecsődítem a fél világot és berúgok a többi árvacsalánnal.  Persze néha, olyan bizarrul édes játszani a hajótöröttet. Akár éveken át is. Magányos farkast. Közutálatnak örvendő, pofáját tartani képtelen újságírót. Játszani önmagad kimerevített fotóját, szobrát... Játszani valami kisistent, valakit, aki képes iránytani a vonatok forgalmát, akivel paroláz az Isten.  

A megváltás ott kezdődök, hogy a hit mellett okos célokra költöd a perselypénzt, beszélsz az ismerősökkel, ápolsz virágokat, barátságot, veszed a fáradtságot: magad váltod meg, más úgysem fog. Minden reggel ezt ragozom borotválkozás közben, de a hús, ez rothadt hús, csak nem enged. És akkor ott a mohóság, a gőg és hozzá az alantas, kisgatyában, sötétben is növekedni képes vágy.

Tegnap meg bőgtem. Annyira megbántottak. Távoli arc nélküli csinovnyikok, akik mit sem sejtenek egy túlérzékeny, vidéki kisfiúról.

Ma meg Figaro, Figaro, Figaro - a sevillai borbély egy munkamániás kéjgyilkos. Amadeusszal ittam az este. Ő többet bírt. Én csak néztem, ahogy mozog az elátkozott gigája. Épp úgy szereti a nőket, mint én. Nem! Jobban. Ő jobban szereti a piát és a nőket is. Én csak szeretném úgy szeretni a nőket és piát, ahogy Amadeus…

Freude, schöner Götterfunken Tochter aus Elysium, Wir betreten feuertrunken, Himmlische, dein Heiligtum!

Amadeus részegen is felemelkedik a földtől. Ordítja az örömöt. Le van nyűgözve Beethoventől. Ám borgőzösen félrekacsintva megjegyzi, hogy  a Mondschein Sonate, az azért vicces. Viccesen fekete. És nevet, ahogy egy vásott gyerek.

Visegrádi egyszeregy

Ha én lennék ott, ahol most a Köztársasági elnök. Akkor vinnék egy szerződést. Egyszerű bartert. Az lenne rajta, hogy mi készítünk turisztikai, marketing filmeket, reklámokat, meg Ők is készítenek. A közszolgálati tévékben ezt időarányosan, ügyesen ingyen levetítjük. A magyart Prágába, Krakkóba meg Pozsonyba hívjuk. A lengyelt, csehet Szoboszlóra, meg a Sóstói fák alá, aztán mehet Budára, meg a Balatonhoz is. A szlováknak elmagyarázzuk, hogy Békéscsaba, meg kolbász, meg ők csináltak várost Nyíregyházából. Meghívjuk, mert itt jobb a szalámi meg sztrapacska, mint otthon és van gyógyvíz. Csinálunk Kis-Nagy Európát. A Visegrádi négyeket kiegészítjük románnal, horváttal. Leszünk hatan és turizmusban gondolkodunk. Semmi másban. Talán fociban. Kelet-Európai Ligában… Talán. A többi csak tejhab az ivóban…

A ház előtt…

A ház előtt egy középkorú hölgy, 14 éves divatból emós, metroszexuális, izékkel átszúrt ajkú, orrú fiatalokat kérdez, hogy nem félnek-e a bűntől, meg attól, hogy kimaradnak a megváltásból. Arra buzdítja szegényeket, hogy illeszkedjenek be a társadalomba, térjenek meg. A gyerekek időnként egymásra bazsalyognak, nagyon perelnének vele, de csak nem „szólnak be”, mert a nő az egyik fruska édesanyja.

A lány lilásan vöröshajú barátnője a kompánia legszebb teremtése. Ajka alatt frissen átszúrt hegek vöröslenek. Bennük ravatalozófekete, gombban végződő, goromba piercingek. Egy langaléta, talpig fekete szerkóban pózoló, emo-metroszexuális kombófiú mosolyogva mondja: a kiscsaj jól bírta a strapát! A fiú követte el a „beavatást”. Majd röhögve felel a kérdésre, hogy szerinte mit fognak a lány szülei szólni, ha meglátják a remekművet: majd jól szétbasszák a száját!  

Mindenki nevet, csak a nő nem, biciklije kormányát markolászva térít, az ördöggel fenyeget, majd a tapintható hiábavalóságban hozzáfűzi, hogy biztosan szeretnének jó munkát, meg megbecsülést… Az egyik fiú, neki hegyes izék állnak ki az állából, azt feleli, metál énekes szeretne lenni. A gyulladt sebhelyes szépség tolmács, a magas fiú orvos. Kevés vér nélkül is tud szúrni, ha a piercingről van szó, egy injekció - szerinte - csak egyszerűbb lehet.

 Egy film jutott eszembe róluk. Egy erős, meghatározó film, meg az első néhány sora: https://www.youtube.com/watch?v=gwLSJgN423k

Renton, Sick Boy, Begbie, Spud, Diane, Allison, Lizzy áll előttem. Csak fiatalabbak. A szép lány most büszke, pedig nem irigylem tőle az estéjét és a holnapi napot sem az evangélikus iskolában, ahová jár. A gyulladt ajkait meg pláne nem.  Most boldog, ahogy adott egy pofont ennek kirakat-társadalomnak. Boldog, mert nincs félnivalója, még nem fizet csekket, még nem áll sorba állásért, nem hívatják megalázó castingra, még nem rontja a 15-24 évesek között regisztrált 27%-os munkanélküliségi rátát. Még nem kell választania pártok és kampányszlogenek közül jövőre, nem kell reggel gyomorgörccsel munkába indulnia egy multihoz vagy azon tűnődnie, itthon legyen diplomás samesz vagy külföldön, becsület nélküli staff a mosókonyhában. Helyette lázadhat a mise és mesék ellen, hogy a bagoly vakbuzgóság meg a hit a boldog jövőben majd választ ad minden kételyünkre.

Hát nem fog. Helyette csupa válasz nélküli kérdés várja majd őket. Elvetélt pedagógusként valamiféle lelkiismeret furdalást érezek irántuk. Fáj, hogy nem foghatom a kezük és nem láthatom el őket tanácsokkal. Fáj, hogy nem élhetem át újra a felnőtté válás csikorgó kínjait.

Az igazság, az út, az élet… Ha még egyszer kezdhetném gnosztikus lennék. Vagy birkapásztor. Vagy meg sem születnék. Átadnám a helyem és a lehetőséget másnak. S lebegnék, ahogy illik a vizek felett. Talán csak kicsit születnék meg. Úgy foghegyről. Ilyen beteg szívvel és processziós idegekkel soha. Mert születni úgy kell, mint a megváltó gondolat; hirtelen és elsöprő erővel. Születni úgy kell, hogy a 14 évesek ajkából kihulljon a vas és makulátlan bőrükről elpárologjanak a buta tetkó feliratok.

Tetovált angyalok? Uram, ki hallott már ilyet..?     

(kattogó nyár)

Megy a nyár, mint egy vonat. Valaki dobol hozzá, valaki kattog vele. Megy a nyár, sodorja magával az embereket. Viszi a vonat a fiatalokat, hogy aztán kék vizű tavak és tengerek partján dobálja ki őket. Egyszer, amikor éppen magával ragadta a vonat egy nyáron, a töltés mellett ülve láttott egy embert. Egy férfit. Fogai közt egy fűszál és guggolt. Szövetnadrágban, elegáns ingben, levetett cipővel mezítláb a sínek mellett. Nézte a férfit és sajnálta. Sajnálta, hogy nem jön velük, hogy talán nem is érdekli a vonatfütty, a távol kéjtől terhes ismeretlensége. Akkor még azt hitte a világ meghajlik a sínek alatt és olyan nagy ez a focilabada, hogy ha elindul egy vonat, az vissza a másik irányból talán soha nem érkezik meg.

(a tükör)

Ma reggel, az egyik piros lámpánál nem bírta tovább.  Lehajtva a napellenzőt egy furcsa ember nézett szembe vele. Egy megöregedett, ráncoktól terhes ember, egy őszes hajú samesz. Kiszállt az autóból letépte magáról a nyakkendőt és lerúgta a cipőt a zoknikkal együtt. Aztán addig ment, amíg egy vasúti átjáróhoz nem ért. Neki a barna töltésnek. A kavicsok gorombán sértették fel a talpát. Aztán, amikor kiért a városból, maga mögött hagyta közel négy évtized összes lomját. Megértette. Ennyi volt. A hegyről már csak lefelé vezet út. Hiába harapdálta véresre az öklét, hiába kente másra, odabent mint egy pofonegyszerű matematikai képlet bizonyítása a képébe ordította; te vagy a felelős. Te vagy a felelős a kudarcokért, te vagy a felelős az elszórakozott, apró pénzre váltott, elfecsérelt időért. Akkor bőgni kezdett. Bőgni, mint egy ötéves. Rohanni szeretett volna. Végig a rozsdás, gazzal benőtt töltés mellett, hátha a dombok mögött a kanyarok után vár rá egy nagy, lüktető vasútállomás. Várt. Mindig csak várt. Várta a nagy dobást, a történelmi pillanatokat. Ült és bámult, mikor fordul be az utcájukba a megváltás. Ám az utcájuk túl messze volt a könyvekbe illő történelemtől.

Végső elkeseredésében a sínekre feküdt. Ám amikor rezegni kezdtek a vasak, felugrott. Nem tudta megtenni. Leguggolt és bőgött. Ennyire futotta tőle. Megkönnyezni a tyúkszaros életét. Ott guggolt a kedvenc szövetnadrágjában és a 100%-ban pamut kék fehér csíkos ingjében. Piszkosan, maszatosan. Hitehagyottan. Felismerve, hogy legfeljebb érdekes kisember-tanulmány lehet belőle, filmfőhős már nem. Egy fűszálat kezdett rágcsálni. Még látta, ahogy elsuhan a vonat és egy nyitott ablakon át egy 10 éves forma fiú bámulja, szánakozón. A vonat Balaton illattal kattogott tovább. A férfi lehunyta a szemét és arra az estére gondolt, amikor 8 évesen könnyesre sírta a párnáját, mert nem tudta hová tette a képregényeit és hiába törte a pici fejét nem jutott eszébe hol hagyhatta el azt a fényes tollat, amit az édesanyjától kapott, amikor először utazott a Nagy Vízhez.

Nagy nyár lesz. Kövér szemű esőkkel és forró napokkal. A lombok szerelemről súgnak össze a hátad mögött. Amikor a folyóban fürdesz, kéjsóvár halak simogatják a barnára sült bőröd. Egy diófa alatt, pedig végre megáll az idő. A levendula mezők között Mester és Margarita táncol felém...

Azt hiszem a legélhetetlenebb emberek a politikusok és a bankárok. Még soha nem hallottam tőlük emberi érzésekről. Számokról, hatalomról pénzről papolnak. Be nem áll a szájuk, arra hivatkoznak, hogy mindent látnak és hallanak. Pedig süketek, vakok, némák. Az emberek kinevetik, szidják őket...

Csókolj meg! Érzed, milyen csokoládés? Jegeskávét szürcsöltem. Este rozé lesz, hozzá rozmaringos sült csirke, na meg hosszú fényű naplemente. Dobáld abba az árokba múltad, félelmeid, a ruhádat. Mondd mit vehetnek el Tőled, ha még rímet dobban a szíved?