…hisznek a kristálypalotában, amely örök időkre szól, lerombolhatatlan, tehát amelyre nem lehet majd titokban nyelvet ölteni, és nem lehet zsebben fügét mutatni neki. (Dosztojevszkij)

Nem tudom megtanulni a tiszteletet. Úgy állok előtte, mint egy semmihez sem hasonlítható nyelv előtt, amire nem áll rá a szám. Bár igazából nem is a tisztelettel állok hadilábon, hanem fattyaival; a szervilizmussal, a hajbókolással, hamis hízelgéssel. Dosztojevszkijre reflektálva, rettegek a szervilisek, a csinovnyikok, a mamelukok, a bolond rajongók építette hamis kristálypalotáktól, melyben csak feszengene a magamféle.

A politikát egyre inkább úgy képzelem el, hogy tehetséges, bölcs, nagy tekintélyre szert tett közéleti személyiségek szövetségéből népmozgalom válik, ami államformáló rendszerré növekszik. A vezetők normái, természete,  világnézetük, erkölcseik pedig (idealista értelemben) követendő mintát biztosítanak.

Amikor az európai demokráciákról, mint jelenségekről beszélnek, akkor azonban egyre többször csak mosolygok. A  politikusok sok esetben kontraszelektáltak és nyíltan profitérdekeltek. A nép négyévente egyszer szavaz, ekkora népfelséget és jogállamot pedig kipiálják. A hatalom művészetéhez azonban jobbnak látják, ha a népnek már semmi köze sincs. Legfeljebb el lehet azon rágódni, hogy a politikusok akarata valóban egybevág-e a népével.

A népfelség - úgy tűnik - baloldali és liberális maszlag. Persze az is igaz, hogy még a legmerevebb nacionalistáknak sem sikerült úgy átmosni a nép agyát, mint a látszólag a „népért a néppel” rajongó kommunistáknak. A liberál-dílerek pedig azt bizonyították, a szabadság helyett inkább a szabadrablást szeretik, a népet pedig kozmopolita droggal kábították. 

A drog azért hatott gyorsan, mert Magyarországon a rendszerváltozásnak csúfolt össznépi abszurdban könnyen lehetett a kasztrendszerétől, nemzettudatától, egyházától, istenétől megfosztott, még textilszagú konfekció-társadalmat új, látszólag könnyen emészthető eszmékkel bódítani. Csak a mellékhatásokról nem beszélt senki.  Hendikep demokrácia épült, melyben olyan értékek, mint a szolidaritás, a tudás, a szociális érzékenység csupán a populista kampányszlogenekben léteztek.

Ettől függetlenül volt néhány jó évünk. Volt néhány szerethető esztendő, amelyben nőtt, sőt esetenként még virágzott is a gazdaság. A válság és a bénázás azonban erősebbnek bizonyult: mindent elvitt. A nincsnek nehezen lehetett örülni és még nehezebb volt belőle felállni...

A napokban volt egy kijelentés, amitől azonban jobb kedvem támadt. Áder János, köztársasági elnök azt mondta, ha a visegrádi négyeket egy egységként kezelnénk, a világ 15. legnagyobb gazdaságát kellene üdvözölnünk a kvartettben. Örült beszéd, de van benne rendszer… (Abba most nem menjünk bele, hogy ebben a visegrádi dübörgésben kinek nagyobb és erősebb a lába és ki az, aki inkább csak haszonélvezője annak, hogy a befektetők a térséget, - portfóliók alapján - valóban egy egységként kezelik.)

Inkább arról beszéljünk, ha a gazdaságról, pénzről van szó, milyen egyszerűen tud az identitását erősen hangsúlyozó állam is határt átlépni és nyitni Európa felé... Persze logikus, hogy a tőke és hozadéka a jóléti állam sokkal fontosabb, minthogy a múltban milyen frusztrációkat vagy éppen örömet okoztunk egymásnak. Vajon felismerjük-e, hogy együtt erősebbek vagyunk? Felismerjük-e, hogy van felhajtó erő nemzetben és tradíciókban is? Látják-e Brüsszelből, hogy elefántcsonttornyokból nem lehet konföderációt építeni?

Ám mielőtt még dühből széttépnénk az uniós tarka-barka népszőttest, vajon észrevesszük-e, hogy az összezavarodott, bábeli imák Európa szerte ugyanahhoz az istenhez szólnak. Múltunk, gyökereink, halottaink, céljaink összekötnek bennünket.

Amikor büszkén azt mondjuk, magyarok vagyunk, arra is gondolunk, mi állítottuk meg a Bécset, sőt mondhatnánk úgy is a Rómát, Párizst is fenyegető törököket. Amikor magyarnak valljuk magunkat, arra is gondolunk, az Abendland kultúráját mi honosítottuk meg a Kárpát-medencében, vigyázó szemeinket, tévútjaink ellenére is Párizsra, Berlinre, Londonra vetettük. A magyar értelmiség többsége mindig németül, franciául, deákul (latinul, olaszul), angolul tanult és erős cezúrát húztunk, ha ortodox pópákról és tatárképű keleti veszedelemről esett szó.

Ám volt bennünk valami gőg, valami semmi kis büszkeség, valami provinciális kényszerképzet, mely az örökösen barát, támogató nélkül maradt Pannóniát, Hunniát és Erdélyországot felemelte. A magyarság életigenlése, hite, nemzeti öntudta hosszú élettel ajándékozta meg Magyarországot. Ez a helyenként hagymázos népi-nemzeti álom, megmosolyogtatóan gyermeki természete ellenére is közösségformáló, megtartó erővel bírt. Ez segített elkerülni a Herderi jóslatot, mert a széles rónaságon elszórt remény felett, mindig buzgó (magyar) imádság esedezett a szebb, boldogabb jövőért.   

Félek, rokonom Ady Endre most rám pirítana és azt mondaná a szamojéd erkölcsök újracímkézésével  nem segítem közös ügyünket. Pedig továbbra is kérdés (ha egyáltalán kérdés), hogyan és kivel tovább? Valamikor azt üzenték, hogy hallgassunk a szívünkre, az majd megsúgja mi a helyes döntés. A szív egészséges, (némethlászlós, illyésgyulás sőt ottlikgézás) nép-nemzeti dobbanása mellé azonban ügyesebb érvekre, sőt valamiféle kiegyezésre is szükség lesz.

A siker titka az alázat. Meglássuk ki tud mélyebbre hajolni a kálomisták nyakasságát büszkén vállaló néphez.