Idegeneket keresünk a világegyetemben, közben minden reggel úgy ébredünk: ki ez az ember a tükörben? Érzéseket kergetünk, miközben egyetlen apró, remegő, magányos érzést sem öleltünk még magunkhoz, hátha az öleléstől a szeretettől, megnő, és akkor majd ő ölel minket magához…

Távoli csillagok felé fordítjuk a világ legnagyobb távcsöveit, de még a keresztnevét sem tudjuk a szomszédunknak.

Mondogatjuk, hogy az ember társas lény, de fütyülünk egy olyan egyszerű társasjáték szabályaira, mint a KRESZ…

Mindenkinek a család a legfontosabb, de tavaly 240 ember halt meg Magyarországon, többségük családi erőszak miatt és csak Szabolcsban közel 400 eldobott, (kemény leszek kidobott) gyermek várja, hogy esetleg családban nőjön fel. Megesik a szívünk a kóbor állatokon, de emberkölyköt azért nem vinnénk haza... Mély tisztelet az üdítő kivételeknek.

Nem lopnánk meg anyánkat és apánkat, mert arra nem visz a lélek, de a közpénz az persze ugye a senki pénze.

És nézünk egymás szemébe, köpködünk, ordítunk, lenézünk, arrogánsak, beképzeltek, okoskodók vagyunk. Többet tudunk a szakértőktől, hiszen született szakértők vagyunk és hazudunk, folyton hazudunk, magunknak, a szeretteinknek és az idegeneknek…

De jó vagyunk a képmutatásban, az önzésben, a porig alázásban, a fennhéjázásban, a gőgben, a telhetetlenségben és a kéretlen magyarkodásban.

De Radnóti is megírta, bűnösök vagyunk, és legalább tudjuk miben vétkeztünk, mikor és miért, meg élnek itt csecsszopók… ártatlanok, tiszták, bűnvallók és fehérek… Élnek itt csöndben próféták, mesterek és őszinte tanítók.

Talán élnek…