Kettőezer-tizenkettő őszén egy Merlot-tal kezdődött az ismeretségünk. A debreceni Numero Uno étteremben szerepelt az itallapon. Az első korty után meg is jegyzetem magamnak a borászt: Kúcs Gyula. Akkor még fogalmam sem volt, hogy tíz év után a tehetséges fiatalember szakít korábbi társával Sauska Krisztiánnal és a 8 és fél hektáros bólyi ültetvényén belevág élete kalandjába. Pedig micsoda 10 év áll mögötte; tanulmányutak Kaliforniában és Argentínában, majd az újvilági trendek ismeretével, nagy lendülettel borzolja fel a villányi borászok kedélyeit. A „know how” azt is jelentette, hogy a legmodernebb technológiát honosították meg, és ha kellett, akkor az egy tőke, egy fürt kíméletlen maximalizmusával állították elő az üstökösként az égre lépő, kivaló borokat. Sauska bezzeg „borgyermekei” igazi rajongótábort kerítettek maguknak. Aztán 2011-ben beütött a ménkű, megtörtént a nagy Sauska-Kúcs skizma, ahogy az lenni szokott, ha egy csárdában két dudás próbál játszani.

Kúcs Gyula pedig visszatért a gyökerekhez. Apukája 14 évesen egy fél hektár szőlőt bízott rá; „Ha zsebpénzt akarsz, dolgozz meg érte!” felkiáltással. Innen indult a diplomás szőlész-borász, birtokigazgató karrierje, hogy aztán évtizedekkel később a nulláról indulva ismét újrakezdjen. Láttunk már ilyen amerikai filmeket; törik a karrier, szakad a magánélet és amit nem visznek el az ügyvédek, viszi az asszony! Innen szép nyerni és bizony azt hiszem, a bólyi fenegyereknek, Kúcsnak ez is összejött!

Legalább is február harmadikán, azon az estén, amikor idén először szakadt a hó, Kúcs Gyula Napkoron, a Napkeltében is letette  névjegyét néhány jól megválasztott tétellel. Tegyük gyorsan hozzá, hogy Hegedűs Koppány a Napkelte tulajdonosa és Kúcs Gyula kooperációja sokat emelt a borok egyébként is ragyogó fényén!

Történt ugyanis, hogy a palackos tételek mellé Napkoron egy alternatív pályán mozgó disznótoros estebédet álmodtak meg. Az alternatívat tessék kifejezetten szó szerint érteni; semmi sem volt az, amit a menüsorra nyomtattak!

Példának okáért a hagymás vér ezüstkanálon érkezett és inkább hasonlított egy Ferrero Rocher bonbonra, mint egy klasszikus disznóvágás reggeli fogására.

Kúcs Gyula pedig rozéval indított, hogy aztán a hagymás vérhez Chardonnay-t bontson és a szintén nem klasszikus formát öltő disznósajthoz pedig egy olyan Irsait virítson, hogy attól szánkózni, korcsolyázni, síelni legyen kedvünk. A bor olyan friss volt, mint a babám szerelme, szigorúan „ződhajnalban”, friss, mint a reggeli harmat egy júliusi napon, vagy friss, mint a hirtelen tépett saláta, vagy éppen, a sütőből kikapott kenyér. És ez a bor olyan, mint a kölyökmacska; mindenre ráugrik, mindennel is játszik, mindenkivel incselkedik.

A hideg téli estét egy különleges orjaleves tette kellemessé, hogy aztán a toros káposzta egy paprikás szósztóban, omlós cseburek-szigetként kerüljön az asztalra. Kúcs ehhez a villányi klasszikust, egy saját készítésű Portugiesert bontott, amiről elárulta, hogy alapanyagát nem ő, hanem egy idős, nagy szakértelemmel dolgozó bácsika termeli Villányban.

A főételhez aztán megjött a várva-várt Merlot is. Azt gondolom, hogy Kúcsot elvarázsolták a kaliforniai, meg az argentin Merlot-ók, hogy aztán hazatérve azt a vagány, frappáns, lehengerlő fonalat gombolyítsa tovább. Mert ez a Merlot ismét jött, látott, győzött. Persze megtudtuk, hogy a piros, erdei gyümölcsösségét az egyik nemesgáz, történetesen az argon segít megőrizni, amelynek felhasználása a nagy mesterségbeli tudás mellett, komoly és drága technológiát, meg vastag pénztárcát kíván.

A főételről még annyit, hogy bizonyosak vagyunk benne, hogy a mesterszakács jókedvében lehetett, a pankómorzsában rántott, falatnyi májas hurka, a sertésszűzbe göngyölt kolbásztöltelék, na meg a roppanós malacsült, a párolt káposztával, a lilakáposzta krémmel, és a hercegnő toilettben megjelenő hagymás burgonyával egyetemben simán vitte a showt. A Kúcs Merlot-ból meg kaptunk érleltet és tinédzsert is, hogy értsük, mire képes az idő, meg nem mindenből a fiatal az előnyösebb!

A vacsorát egy pompás tányérdesszert koronázta meg, amit édes hümmögéssel fogyasztottunk és bólyi muskotályos borral kísértünk. Ennél a képletnél én azért hazabeszéltem. Nyíregyháziként hozzá vagyok szokva az aszúk ínykényeztető világához és ha őszinte akarok lenni, akkor nekem ez a tétel nem adta. Persze lehet, hogy én vagyok képzetlen, de az egyébként nem túlságosan cukrozott túrós rétes nekem édesebbet, bársonyosabbat kívánt volna, minimum késői szüretet, vagy édes szamorodnit, de tudom arrafelé (Pécs, Villány) az ilyen nem létezik.

Összességében Kúcs Gyula Merlot verziói, meg az Irsaija vitte el nálam pálmát. A vacsora végén még, hogy a kedvünk kerekedjen a kocsija hátuljából egy rizlingszilváni is előkerült, hogy már vigyorogva mondjam, ebből is kérnék repetát.

Sok ilyen borestet kívánok a napkori barátaimnak, Kúcs Gyula meg veheti fenyegetésnek, hogy élek a meghívásával és igyekszem abszolválni majd a Nyíregyháza-Boly, Máriahegy 52. szám közötti néhány száz kilométeres távolságot!