A február már nem tél, ezzel bíztatom magam. Kinövik a napok a sötétséget; nyurgulnak, legyőzik a végtelenül kormos estéket és a seprűre vetkőzött fák körül lombforma glóriát káprázik a szem. Mágusok csontra vetkőzött ágak közé bámulnak és éjjeli menedékre térő varjak rút nyelvéből fejtegetik, holnap havat, vagy már ragyogó napot hoznak az északi szelek.

Az ember meg, mint fonalból gombolyagot, egyre nagyobbra gömbölyíti a reményt, és tervezi, hogy ha másképp nem majd meggyújtja és az égre dobja, hogy az hozzon új, fondorlatos tavaszt.

A február már nem tél, az már tavaszelő, az már könnyebb, vidámabb, gyertyáink sem fogynak úgy, az imádság is mosolygósabb, és érzik már a galambok, rigók, cinkék, hogy belefér az ének, picinkét, bele már a somolygás, meg egy adag zöldben álmodó élet…