Furcsa, rossz ízű hét ez - bandukolt orrát lógatva a nyálás időben. Rég volt ilyen ködös, füstös a november vége. A kiserdőben a fák homályban járkáltak, szavukat vesztették a tegnap büszke lombjai. Úgy tűnt, hiába koptatta annyit a "lépcsőt", hiába számolta meg, hogy templom bejáratától a Papok padjáig 260-at kell lépni. Minden hiába. A görögkatolikusok üzenete, mint egy harang kongott a fejében; ha nincs benned irgalmasság, akkor mit ér a böjt, mit ér azima... Napok óta Máté 10/16-nál nyílt ki a Könyv. Szinte magától, elég volt hozzáérnie; "...elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek ezért okosak mint a kígyók, és szelídek mint a galambok"... S ő butának érezte magát, háborgó lelkűnek. Pedig ott a koszorú, van rajta négy gyertya is. Talán, ha mind leégett. Talán, ha az éjszaka már nem eszik több napfényt. Talán, ha megszületik. Akkor. Talán...
Ma hajnalban leégett egy disznól valahol Nyíregyháza és Nagycserkesz között a világ végén, Ferencbokorban. Két koca meg vagy 20 malac veszett oda a tűzben. Hogy mekkora lehet a kár, csak a szóbeszédből lehet tudni. A tulajdonost megkérdeztük, de nem volt benne köszönet. Csepp híja, hogy nem vasvillával a hátunkban jöttünk vissza. Ahogy a pöcsét mutogatta, amikor a távoztunk, az ellenben a retinába égett…
Öt ház, két egymásra merőleges utca. Sárban fürdő világ ez. Szebb időket, tisztes, tirpák gazdákat őriz emlékezetében. Ezen a novemberi reggelen, amikor a napsugár lassan felszippantotta a megrekedt ködöt, már-már festőinek tűnt a környék. A gyászba borult fekete földeket, a ruháiktól megszabadult akácok szegélyezték, melyek sárga toalettjüket a harmattól nedves fűre dobták. A tanyavilág idilljét, a semmiből, hirtelen előbukkanó fenevad törte meg. Egy borjú méretű kutya állt a felmatricázott, tévés autó útjába. Azt ugatta: takarodjatok innen!
Az autó céltalanul forgott a vendégmarasztaló sárban néhány percig, aztán az ominózus tanya elé csúszkált. A portán ekkor fordultak meg az utolsó katasztrófavédők, a tulajdonos egy marcona 50 és 60 év közötti, kemény nyakú, vérben forgó szemű gazda azonnal zárni kezdte a rozsdás kaput. A tévések már vagy 40 perce keresték a tanyát, ha tudják mi várja őket, hamarabb feladják…
Mit keresnek itt maguk? Minek jöttek ide? Mit akarnak? Nem elég nekem az én károm? Mint a hiénák. Na el lehet menni a picsába! – így üdvözölte a két tévést a borotválatlan, korán kelt paraszt.
Uram! Csak a munkánkat végezzük, szeretnénk néhány képet készíteni az M1 megbízásából a leégett disznóólról.
Ne urazzál engem bazd'meg! Nincs itt semmilyen ól! – vicsorogta a férfi – ez nem ól!
Akkor gazdasági épületről… - mutatott a riporter az utcáról jól látható üszkös gerendákra.
Ez nem gazdasági épület. Ez egy tákolmány. És semmi látnivaló nincs rajta! Takarodjanak a picsába! – válaszolta egyre dühösebben és nagy svunggal indult meg az újságírók felé, hogy szavának erélyt szerezzen. A tanya udvaráról ekkor már egy fiatalabb kerek arcú, sapkás, farmeres, bomber dzsekis férfi is az idősebb segítségére sietett.
Nézze, – mondta az idősebbnek az újságíró – mi csak a munkánkat végezzük. Az látszik, hogy elmondani nem akarja, hogy mi történt, de mivel a leégett ól…
Mondom, hogy nincs itt semmilyen ól! – kiáltotta megveszekedetten.
Mivel az ól maradványa itt van kerítés mellett és ez a közterületről jól látszik, mi felvennénk néhány képet… - válaszolta szenvtelenül az újságíró.
Mi az hogy közterület? – kérdezte hetykén a sapkás férfi. - Az utca is hozzánk tartozik!
Akkor önnek is mondom, közterületről veszünk néhány képet és már itt sem vagyunk. Hagyják, hadd végezzük a munkánkat!
Mocskos hiénák vagytok! Honnan tudjátok egyáltalán, hogy mi történt itt? Ki értesített benneteket? Mi közötök van hozzá? Tegyétek el a kurva kamerátokat! – a férfi egyre jobban elragadtatta magát. Megkapta az állványon lévő kamerát és fel akarta borítani. Az operatőr az utolsó pillanatban nyúlt utána. A szerkesztő-riporter a telefonjával kezdte rögzíteni az egyre puskaporosabb helyzetet.
Felveszel bennünket? – kérdezte a fiatalabb – te most felveszel bennünket? Add ide a telefont, vagy feldugom a seggedbe! - követelte és elindult az újságíró felé.
A riporter zsebre vágta a telefonját és néhány másodpercig farkasszemet nézett a sapkással. A fiatalabb férfi végül megfordult és így szólt: - Álljunk a kamera elé! Akkor nem tudja felvenni az ólat! - A kamera elé álltak, majd keményen lökdösni kezdték a vállról dolgozó operatőrt.
Na menjünk... – döntött végül a riporter. Az operatőr csomagolni kezdett. A felbőszült paraszt még ekkor sem hagyta abba. Ordított, ahogy a torkán kifért:
Mit képzeltek magatokról! Ki vagytok ti? Kitekerem a nyakatokat! Feljelentelek benneteket! Kitaposom a beletek! Takarodjatok a kurva anyátokba! Senki sem hívott benneteket!
A férfi megvadulva lépett a szerkesztő elé és a kéretlen mondatokat már a riporter arcába fröcsögte. Ütésre emelte a kezét, a fiatalabbnak kellett lefognia. Az operatőr és a riporter lassú mozdulatokkal ült be a kocsiba. Nem tudhatták, mikor fajul tettlegességig a helyzet. Tolatva hagyták el a sáros, mélymagyar világot. Az üvöltő férfi még a pöcsét markolászta és hangosan ordította: - Kapjátok be!
Ma hajnalban leégett egy disznóól valahol Nyíregyháza és Nagycserkesz között a világ végén, Ferencbokorban. Két koca meg vagy 20 malac veszett oda a tűzben. A disznókat sajnálom...
… az Ázok hatalma nem tart örökké. Eljön az idő, amikor az óriások szövetkeznek Loki gyermekeivel, a Fenrir farkassal, a Midgard kígyóval és Hellel. A tél győzedelmeskedik a nyár felett, farkasok rabolják el a napot és a holdat, a csillagok lehullanak az égről. Megremeg a föld, kiönt a tenger. Ekkor kilovagolnak hazájukból a tűz birodalmának fiai is. Az Ázok is csatasorba gyűlnek, elöl lovagol Odin aranysisakjában nyolclábú lován. A Mimir-forráshoz lovagol tanácsot kérni, a bölcsesség forrásának azonban zavaros a vize. Yggdrasil fája megremeg. Fenrir farkas elszakítja béklyóit, és Odinra támad…”
(Germán regék)
…És látám, hogy a fenevad és a föld királyai és az ő seregeik egybegyűltek, hogy hadakozzanak az ellen, aki a lovon ül vala és az ő serege ellen…
(János jelenésekről 19/19)
Jézus tanítása a végtelen altruizmus. A szeretetnek egy olyan formája, amikor teljesen lemondok minden szerzett, örökölt emberi előnyömről és az agapében feloldódva azt szétosztom a többiek között. Jézus egyértelművé teszi, ahhoz hogy országába bebocsáttatást nyerjünk, meg kell szabadulnunk a test gyöngeségtől, a magántulajdontól, gőgtől, becsvágytól és számtalan ilyen haszontalanságtól.
A mai, magukat kereszténynek valló emberek azonban mindehhez furcsán viszonyulnak. Az Abendland, az általunk csak nyugatinak nevezett (zsidó-görög hagyományokon alapuló) kultúra ugyanis ezzel a felfogással nehezen tud mit kezdeni. Szentté nyilvánítja a patrícius családba született, de vagyonától és nemességétől megszabaduló Ferencet és kalkuttai Terézt, de azért a hétköznapi – a sátoros ünnepeken megélt szakrális pillanatokon kívül – a magántulajdon szentségét, a versenyt, a tőke szabad áramlását, a (személyes vagy ennek béklyójából kitörve, akár a társadalmi) jólétet sokkal fontosabbnak tartja.
Az Európai ember (értsd: uniós országok polgárai) hosszú küzdelmek és viszályok árán jutott el odáig, hogy közös nevezőre jusson a jólét és az a köré épülő jogrend, társadalmi normák, konvenciók kérdésében. A politikusok bénázása, a nemzetállamok közötti kisebb-nagyobb (érdek)ellentétek ellenére egy viszonylag (jól?) működő rendszert sikerült kialakítani több száz millió ember boldogulása érdekében.
Vajon ezt látva, Jézus szívesen lenne-e európai-polgár? Elfogadná a brüsszeli, gazdasági kiskátét? A magántulajdon szentségét, a szociáldemokráciát, – mint a mennyei Jeruzsálem licence alapján épülő ethoszt - annak minden hibájával és előnyével.
Egy biztos nem lenne elragadtatva. Kritizálná a korrupciót, a bürokráciát és szociális kérdésekben sokkal több empátiát, odafigyelést és áldozatot követelne. Mi pedig legfeljebb azzal érvelhetnénk, hogy máshol még ennyi sincs... Legfőképp azonban az elszemélytelenedett társadalmak, a hitevesztett, magukba forduló emberek miatt keseredne el. Mert azt látná, a 2000 éve hozott áldozatának elmarad a katartikus hatása...
Az Uniót elözönlő, többnyire gazdasági menekültek láttán azonban újabb és újabb kérdéseket kell feltenni az olyan magamfajta (magát neokatolikusnak valló) embernek. Ezek a kérdések pedig újfent az altruizmusról szólnak.
Mi a fontosabb? Megóvni a világom, kultúrám, identitásom, vagy a jólétért vándorló embereknek kell felajánlanom minden tulajdonomat? Kerítést kell építenem, magamat és Jézus templomait védve, vagy a „menekülteket” befogadó szállásokat?
Miközben ezeket a sorokat rovom, már érzem, minden kérdés sántít, minden kérdés béna és nem is valóságról szól. A valóság ettől sokszínűbb tarkább és meghökkentőbb. A kérdések mögött ugyanis újabb és újabb kérdések lapulnak, sokkal izgalmasabbak és még meghökkentőbbek arról a világról, melyek a szövevényes érdekek, tervek és furcsa, sötét szándékú emberek világába vezet. Vagy oda se, csak egyszerűen az emberi kapzsisághoz és mérhetetlen hülyeséghez.
A germán mitológia, ahogy a keresztény Biblia is érzékletesen, félelmetesen és megrázóan írja le a világ végét. A germán regék, - most a moziban eyecandy-ként működő Marvel filmek miatt is - szinte a szemünk előtt válnak valósággá. Így aztán látjuk értjük, tudjuk, hogy ki is Loki, és vele szemben kicsoda Thor, Odin és a többi Áz, aki ránk vigyáz…
Vajon ezzel a legújabb kori népvándorlással valóban elérkezünk az Abendland halálához? Vajon, amikor korlátozás és felső plafon nélkül engedjük be a „menekülteket” Európába, akkor nem magunk nyitjuk-e ki Pandóra szelencéjét? Nem mi magunk kínáljuk fel a pusztulás démonainak a világunkat? Vagy csak a változástól félünk? Attól, hogy, amit a miénknek vallunk a világból, az mindörökre elveszhet? Mennyivel jobb keresztet látni egy templom tetején vagy éppen félholdat? Jézus vajon melyiket találná számára kedvesebbnek? Finomabb-e a kebab a rántott húsnál? Sária vagy Code Napoelon?
Bagatell és húsba vágó kérdések. A Prédikátor könyve könnyen legyint, minden hiábavaló a világban… és valóban, néhány milliárd év múlva a nap beszippantja a Föld nevű bolygót és felemészti. Mit számít, majd akkor, hogy volt-e kerítés az unió déli határain… Hölgyeim és uraim, de addig van még néhány évünk! Van még néhány esélyünk a világot jobbá, kiszámíthatóbbá, emberivé, kevésbé fájdalmasabbá tenni.
Persze időnként Róma felé is fordulok. Még akkor is, ha csupán csak megérteni szeretném az argentínt, aki most Isten kegyelméből Péter székébe került. Mert meggyőződve semmiről sem vagyok, és meglehet csak magam nyugtatom azzal, hogy védelemre szorul a hitbéli örökségünk. Talán csak magunkat nyugtatjuk azzal, hogy kuruc vérünket meg nem tagadva szembeszállunk globális kihívásokkal, a multikulti felerősödésvel és az időről-időre megjelenő és eddig még mindig keletről induló népvándorlással.
Utóirat:
Ne hagyd, hogy az erkölcsi érzéked meggátoljon a helyes cselekedetben – ez a sor nem egy jezsuita szakkönyvből származik. Isaac Asimov vetette papírra Az alapítvány című regényében. Ez a mondat arra is tanít, hogy addig kell cselekednünk a magunk sorsát illetően, amíg döntési pozícióban vagyunk…
Széthullik a világ. Dirib-darabra. A napok nem adnak, csak elvesznek, porszemről porszemre viszik az életünk. Mindabból, amit könnyek között magunk után hagyunk, néha úgy tűnik, csak a butaság, az emberi hülyeség, a sötétség növekedik egyre nagyobbra és éhesebbre.
Aztán egyszer csak jön egy csapat. "Minarik" papa csapata. A megtestesült Csabagyöngye FC. Jön egy csapat, ami felrázza az embereket. Gerincet, hitet, reményt, szeretetet ad. És egyetlen nagy torokká válik az ország, s azon túl az "Egynemzet", hogy zúgjon a Ria, Ria, Hungária!!! Ha valaki ezt nemzeti hőbörgésnek hallja, hát mossa ki a fülét! Tegye helyére a szívét! Mert nekünk ilyen örömünk Beregszásztól Felsőpulyáig, Csíkszeredától Dunaszerdahelyig (sőt San Franciscótól Nagygalambfalváig) évtizedek óta nem adatott meg.
"Bennem a szándék sok százados szándék, Magyar bevárás, Úrverte ajándék S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca."
- írja Ady és most néhány napig bizony megmozdult bennünk a dac-fajok úri daca, hogy "csakazértis" lássa meg a világ, van egy ország, van egy nemzet és van egy csapat. Ezt teszi a foci, erre képes a futball, amely rég túlmutat 22 ember küzdelmes, fordulatos játékán.
Stratégia, összjáték, tudás, a tehetség beteljesedése, győzelmi mámor pályán és lelátón. Az európai stadionokban őrizzük az ókort, a közös múltat, a görög olimpiák és a római arénák hangulatát. A focipálya a modern Colosseum, ahol minden alkalommal meg kell halni, össze kell törni a győzelemért.
A foci összeurópai élmény. Kötelék, izgalom és oltár. Ezért fájt, hogy éppen az eb közepén hagyták el a futball feltalálói, az angol barátaink az Uniót...
De vissza magyar csapathoz. Vissza Magyarországhoz. Amikor ezeket a sorokat írom, a Hősök terén (sic!) fogadják a fiúkat. Csupa öröm és lelkesedés aki láthatja, hallhatja őket.
Csak maradna így! - mondogatom magamban. Csak maradna így, az összefogás, a türelem, a tolerancia egymás iránt! És ezt a szót húzta alá vastagon Gera Zoli is a reptéren.
Csak maradna így! Mondom magamban, hogy lenne egy csapat a vb-n. Lenne egy elhivatott szövetségi kapitány, egy okosabb MLSZ (a Szpari jogtalan kizárását azóta sem tudom megemészteni), lenne káprázatos utánpótlás. Mindenre elszánt, kis táncos lábú fickók, akik úgy húzzák magukra majd a nemzeti mezt, mintha harcos angyalok páncélját viselnék; büszkén, bátran, okosan! Akkor jőni kell, még jőni fog egy még jobb (foci)kor!
Zárd be az ajtót, nyisd ki az ablakot. A szíved, a szíved azt jó szélesre tárd ki most. Engedd be ezt a két hidegfront között született törpe-tavaszt. Lélegezz, hadd hogy a nyíregyházi rigók dala átjárják a lelked. Büntesd meg a tévét, az internetet, a rádiót! Ne adj nekik áramot, ne adj nekik érzést! Vegyél a kezedbe egy boldog könyvet. Vedd ki a fiókból az ezeréves fotóidat és nevess rajtuk. Szorítsd magadhoz a régen elmentek kétdimenziós mását. Sírj, ha kell. Zokogj, ha úgy érzed elviselhetetlenül hiányoznak. Az eső áldás, hidd el minden őszinte könnycsepp is az. Aztán porolj le egy régi lemezt. Hallgasd meg a kedvenc zenéd. Énekeld a régi slágert úgy, hogy a szomszéd is hallja. Amikor szűk lesz a rád szabott test, vedd elő a telefont, hívj fel egy olyan barátot, akivel rég beszéltél. Vagy hívd fel a szüleidet, testvéredet és kérdezd meg, hogy vannak. Emlékszel még a régi imádságra, most mondd el. Fennhangon. Aztán locsold meg a virágokat, vidd el sétálni a kutyát. Simogasd meg a macskát és hallgasd, hogyan dorombol. Békülj ki a világgal, a békülj meg a világoddal. Mosolyogj! Jegyezd meg, aki boldog az nem bánt, az senkit sem bánt. Csak, aki magával elégedetlen, az kezd háborúba. Tavasz van, akármilyen időt hoz ez a bolond április, a világ hűvösségét egyszer csak kézbe veszi a május, na meg a nyár. Lesz kurta Szent Iván éj, lesz forró homok és bársonyos víz a Tisza-parton. Lesz gyöngyöző fröccs, langyos eső, lágy kenyér. Jut eszembe, éltél ma már?
Van egy titkom. Még imában sem mondom el. Hallgatok róla, még magam előtt is titkolom. Csak érzésként hagyom, mint nagyanyám a szebbik kiskakast, magnak. Tegnap azt hittem nagyon beteg leszek. Csöveket láttam magamból kinőni, maszkos, verejtékező emberek, nyersen simogatták a meztelen szívemet. Láttam, hogy egy saválló tálcába teszik, az meg sírt, ordított. Míg műtöttek, valaki egy zongorán játszott. Az nyugtatta meg…
Hamvas írja, hogy magányos az, akinek igénye lenne a társas (együtt)létre. Sokan lehetnek ez a finom igényoldalról, belső sóhajtól megközelített aspektus szerint magányosak. Az elmagányosodás, az emberi kapcsolatok leépülése, a bizalmatlanság, távolságtartás közös európai élmény. Valamikor elképedve olvastam Végh Antal írásait, az akkor még elérhetetlen távolságban lévő skandináv társadalmakról. Ma azonban azt látom a társtalanságba, a gondolkodásba belefáradt Abendland polgára önmaga paródiája lett csupán ebben az agender együgyűségben. Záhonytól Lisszabonig.
Az unáris világ boldogtalan diadalát látjuk, miként a korábban nagyra becsült közösségteremtő értékek lassan kihalnak, elpárolognak a mindennapokból. Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében hosszasan értekezik milyen bonyolult jelkép-, szimbólum-, számrendszer segítségével igyekezett a lét legfontosabb kérdéseire, kihívásaira megoldást találni az emberiség. A modern ember kudarcának és közelgő bukásának komoly háttere lehet, hogy ezeket a szimbólumrendszereket egyszerűen elfelejtette vagy rosszabb esetben szándékosan kiiktatta az életéből. Gyermeki hevében pedig ott maradt jelzőfények nélkül a legsötétebb metafizikai dzsungelben.
A migránsáradat közepette talán még egyszer rádöbben az Európai közösség, hogy sokkal több dolog köti össze, mint az, ami elválasztja. Talán nem késő felismerni, hogy görög-latin műveltség, a kereszténység olyan alapok, amelyek segítséget nyújthatnának megélni a homogenitás lenyűgöző katarzisélményét. (Similis simili gaudet...) És persze ez az (örömódai) összefogás talán képes lenne az önvédelmi mechanizmusok feltámasztására. Az önvédelem Lázára, azonban még a sírban fekszik.
Ha a felismerés újjászületne, az európai embernek még a magányban sem kellene magányosnak lennie. Ha félre merne nézni a szeles doveri sziklákon láthatná, hogy minden szirtre jut egy bolond öngyilkosjelölt, aki képtelen alkalmazkodni a megváltozott világ kihívásaihoz.
Az európai ember intimitást keres a boltok kirakataiban. Az okostelefonjában. A propagandában. Sőt titkos, rejtélyes, - összeesküvésektől sem mentes - háttérhatalmakhoz dörgölőzne reményért. Közben nem tud csendben lenni, elfelejtett imádkozni. Elfelejtette, hogy a böjt nem küzdelem, hanem szerelmetes intimitás. A lemondásban, a test a szellem által történő megregulázásában ugyanis ott a tiszta megváltás és az irgalom. Ez a korgó gyomorból fejlődő intimitás az egyik legkülönlegesebb (összeurópai) élmény. Amolyan Luca széke, amely segít bepillantást nyerni egy másik, a testi világ kényszerei felett álló transzcendens dimenzióba.
Ma három zenét ajánlok az intimitásra éhesek figyelmébe. Csupán a szigorúbb koncentráció érdekében. Böjti dallamokkal fedem fel az én intimitásértelmezésemet. Azt az anyaméhszerű helyet, ahol nincs megfelelési kényszer, nincs teljesítmény, szélmalomharc és sáros, ragacsos valóság. Ez az én purgatóriumom. Egy hely, ahol elpárolognak a bűnök, ahol levetem a sokszor bűnbe hajló vágyaim. Kifehéredem, mint egy tavaszi virág és boldog andalgásban, - lélegzetvétel nélkül - megsimogatom a bennem élő kegyelmes Istent…
A tudását aprópénzre váltó, botcsinálta showman-pszichiáter modorosan kérdez vissza: - Tudja mi a különbség a gyerek és a felnőtt között? Egyértelmű nemet mondok, elvégre most ő a riportalany. A képembe vigyorogva veti oda, hogy a felnőtt egyedül is képes őszintén mosolyogni…
Hát ennyire egyszerű? – somolygok magamban. Ennyire felnőtt lennék?
Vállald az arcod! Ne hazudja magadnak! Nőj fel. Csajszikából legyél végre nő! Minél nagyobb a belső félelem, annál nagyobb az arc… - mantrázza a csillogó szemű lányoknak. Felnéznek rá, pedig érzi ő is, nem több mint "fogadatlan provokátor” (sic)…
Minek jött ide fiatalúr? – szól a szarkasztikus kérdés, szinte megvetően most egy fiatal sráchoz, aki barátnője mellett próbál életben maradni.
Miért nem keres magához méltó ellenfelet? Miért alázza meg azt, aki pénzt fizet a „tanításért”? - gondolom magamban.
Furcsállom, hogy senki nem veszi észre, mennyire magának üvölt, motyog, show műsorozik ez az árva csalán. Sok százan hallgatják az igét. Sok százan várnak megváltást, tanítást, reményt, esélyt tőle. Azt a megváltást, reményt, hitet, amit magukban kellene keresni. Ennyi bizonytalan, gyerek élne köztünk? Ennyi bizonytalan, megtévedt, eltévedt kislány?
Én ajánlatot teszek, de az már nem az én dolgom, hogy ki fogadja azt el! – veti hozzám nyeglén.
Míg a mikrofonba beszél, én keresem a megfáradt szemek, a nyúzott arc mögött az embert. Keresem az arc mögött az isteni szikrát, de csak egy bukott angyalt, egy kisiklott vonatot látok. Magyarázza a bizonyítványát. Pedig őszintén érdekel, mit gondol. Keresek benne valamit, ami felemelne. Valamit, ami magával ragadna, ami kitépne a felnőttségem bőrkeményedett, tyúkszemes valóságából.
Tudja ki az igazi felnőtt??? - Kérdeznék most vissza. - Az, aki reménytelenül is szeretné visszakapni gyermeki énjét.
By the way, maga gyereknek is ilyen nyegle, elviselhetetlen kisfiú volt???
Évek óta fogom a gravitációs hullámokat. Imádkozás közben pedig jártam az univerzum végén. Lelógattam a lábam és fütyörésztem. Árva üstökösöket pöcköltem vissza, hátha egyszer majd csillaggá nőnek. Nem voltál ott. Sanyi bátyám legszebb verse jutott eszembe, hát belekiabáltam a végtelenbe;
A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín lepelben
zizegnek a láthatatlan mezők –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –
Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Hajnalban már én készítettem reggelit. Halkan törtem a tojás héját és a redőnyt sem húztam fel. Nem akartam zavarni az álmodat. Édes nyálcsepp szuszogott a szád sarkában, majd mosolyogtál a félhomályban. Csillagport sepertem a nadrágom száráról. Mondtam már, hogy a Tejútnak vattacukor illata van? A Szaturnusz gyűrűjének pedig parfüm? Szeretem az álmaid, ahogy a pilláid mögött örült táncot jár a szemed. Ernyedt testedben csöndesen csörgedezik a vér. Talán nem is Te vagy ilyenkor ott az ágyban. Angyalok költöznek beléd, leveszik a napok rút terheit a válladról és hagyják, hogy a lelked fusson egy kicsit. Talán ezért nem szeretsz ébredni.
A tojás soha nem volt ilyen sárga, a sonka soha nem volt ilyen élettel teli. Édesnemes paprikába nyomom a mutatóujjam, majd a habosra kevert tojásba fújom. Szerelempor. A finomra aprított petrezselyem szétfeszíti a szoba csipás falait. A tenyerem a megolvadt zsír felé teszem, szemtelen gyöngy ugrik az életvonalam árkába. A serpenyőben töltöm a sárga tengert. Szétárad, mint az áldás.
Bolondnak hinnél, ha elmondanám; minden főzéssel az istent dicsérjük. Minden, még a botcsinálta szakácsok is isten nyomában járnak, amikor a nyersből, a porból, a megsebzett húsból valami új világot teremtenek.
Omlettdűfrommázs… Megfordulsz. Orrcimpád remeg, mint a kocsonya. A félálmodban ételek és emberek között táncolsz. Kedvem lenne befalni a mennyei reggelit nélküled, de az csak önző zabálás lenne.
Mondom, évek óta érzem a gravitációs hullámokat és esténként az anyag "hullámtermészetéért" is imát mondok. Minden fekete lyuk isten egy-egy szembogara.
Jut eszembe a Tréfa. A Pál Utcai Fiúktól.
Mi lesz, ha egyszer
Felébred az Isten
És kiderül majd akkor,
Hogy ez az "annyi minden"
Amiről azt hittem,
Hogy ez az én világom
Soha nem volt semmi
Csak egy furcsa álom
Amit annyira szerettem,
Hogy élni tudtam érte
Sokszor megfizettem
De mindig megérte
(nekem)
Csak attól félek, hogy átalszod a szívem vágyait. Hogy nem lesz, akinek megtanítsam a tojás sárgáját. Nem lesz senki, csak valami barbárok jönnek. Az árokba löknek és ott hagynak. Vladimir és Estragon is elmegy mellettem. Úttörők és cserkészek. Még a Pócsra tartó zarándokok is. Ott fekszem majd kiterítve. Az árok legalján. Szívem egy éhes bogárnak szorítva…
1909-ben a radikalizálódó szüfrazsettek többször megzavarták a kormányzó Liberális Párt gyűléseit és betörték a pártirodák ablakait. A forrongásoknak számos sebesültje volt. Ám az erőszakra épülő taktika kudarcot vallott. A Nők Társadalmi és Politikai Szövetsége (WSPU) „fegyverszünetet” hirdetett. Ez kisebb megszakításokkal 1911 novemberéig tartott. Ekkor a szüfrazsettek ismét az erőszak eszközéhez nyúltak. Rendszeresek lettek a gyújtogatások és a bombatámadások is. A következő évben a WSPU írásban deklarálta a harcot mindenki ellen, aki nem támogatja aktívan a nők szavazati jogát. A The Suffragette, a WSPU lapja több mint háromszáz bombamerényletről vagy gyújtogatásról adott hírt az első világháború kezdetéig. (Názer Ádám; Harc a női jogokért)
Értsd meg, kérlek,/Szeret valóban Téged,/Pedig furcsa vagy néha igazán./Színjátékot ne tervezz,/Nem kell semmilyen jelmez,/Csak menj már, mert vár Rád/Az a lány! (Ákos: Keresd meg a lányt)
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,/de mi férfiak férfiak maradjunk/és nők a nők - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb... (József Attila: Thomas Mann üdvözlése)
Budapest fényeit már nem én gyújtom meg/Az egész város régóta beteg/És veled is, édes, valahogy másképp van,/Mint ahogyan normálisan lehet/Budapest fényeit már nem én gyújtom meg/Az egész város régóta beteg/Az egész országban valami másképp van,/Mint ahogy normálisan lehet. (Ákos: A lámpagyújtogató dala)
Futottam én valaha tőled,/büntettelek nyíltan, titokban,/add vissza most a büntetést,/míg van öröm a fájdalomban….(Csóóri Sándor: Örödögpille)
Folyton folyik a kampány,/Zúdul mindenfelől,/Jelszó jelszó hátán./A szavakat hazugok rágják,/És várják, hogy majd összedőlnek/Az ezredéves bástyák… (Ákos: Gondolnék rád)
„Én minden házias boldogságról lemondtam, amióta ismerem… és boldogságomat, nyugalmamat az erény nehéz, göröngyös, de nemes útján fogom keresni. Ön máris jobb emberré tett” (Széchényi levele Seilern Crescence grófnőhöz)
- Hallgasd a csendet - szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. - Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat... (Bulgakov:Mester és Margarita)
Nehéz egy nő érzéseit leírni olyan szavakkal, melyeket férfiérzésekre találtak ki. (Hardy: Távol a világ zajától)
a mindenség két arca
- És nehéz a férfiérzésekről is beszélni. – tette hozzá a férfi, egyik kezében egy méregdrága japán késsel, a másikban pedig egy furcsa, göcsörtös sárgarépával. Alig fejezte be a mondatot beleharapott a répa pucolt végébe és a falatot hangosan ropogtatva somolygott az egyenes orra alatt. - Már, ha vannak! – cuppantott egyet a nő és a habzsák végéről lenyalta a maradék krémest a meglepően szív formában ívelt, hegyes nyelvével. – A férfi érzései nekem ugyanis csak egy nagy adag katyvasznak tűnnek. Beszélnek, ámítanak, esküdöznek és térdre rogynak, aztán elég csak félre nézni és ugyanezt folytatják, csak éppen már egy másik nő lábai előtt. Hogy lehet így egy férfinak hinni? Már megbocsásson, de még azt is hallom, hogy a férfiak képesek ugyanazokkal a mondatokkal hódítani. Mi ez, ha nem póz és felbiflázott mantra? Ugye nem akarja bemagyarázni, hogy ebben az esetben csupán arról lenne szó, hogy a legkisebb befektetéssel a legnagyobb sikert kívánják könyvelni? Ugye nem? Egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb férfi önigazolást keres, a legtöbb férfi mániásan szexcentrikus, a legtöbb férfi... - itt kis hatásszünetet tartott, majd gombostűhegyre szigorodott pupillával vágta ki: - Sőt, mind egyforma!
szigetek
- Menjünk távolabb. Egyre távolabb. Ahol már nem fognak az utcáról bekiabálni. Ugye jössz velem? Egy szigetre gondoltam vagy Kamcsatkára. Juhot tenyészteni. Vagy mit bánom én Dél-Amerikában csincsillát… Fogja meg a kezem… Látja? Érzi? Remeg. Egy éve mondom ugyanazt. Egyfolytában. Láttam magát szenvedni. Láttam a templomban sírni. Láttam, hogy alig él…és imádkoztam… Imádkoztam, magáért… Hogy térjen észhez, hogy eressze már el azt az elhalt érzést, azt a megsusinkásodott, megtöpörödött világot, amiben maga lett a penészvirág… Közben megéltem néhány szívinfarktust, lábon kihordott tüdőgyulladást és megmásztam az elkeseredés minden hétezer méternél magasabb hegycsúcsát… Nem ért maga engem. Nem érti a magányos farkas vonítását. Talán a férfiakat sem érti. Engem bolondnak tart, a többieket meg latornak. Pedig mindnyájan latrok és csörgősipkások vagyunk, de amikor magunkra maradunk, amikor az élet úgy hozza, nagyon tud fájni a nő büntetése. Nekem a maga konok visszautasítása a legfájóbb, legemészthetetlenebb büntetés. Húsbavágó tétel. Itt állok és mondom a magamét. Erre minden mondatomat elintézi egy kézlegyintéssel. Vagy egy rosszalló pillantással, lefittyedt ajkakkal… És tudja mit? Oda, ahol a maga tagadása születik, oda nem tudok alászállni, mert a női mivoltából, lényének legmélyéről, a kromoszómák világából ontja rám a vádakat.
Mondom, menjünk hát távolabb. Jöjjön velem messze, távol a világ zajától. Ismerek egy kis falut. A déli tengerek mellett. A házak udvarán nagy, rétes szirmokban nőnek a virágok. Cliviák, leanderek, azáleák… Tiszta giccs… Tudja hogy hívják a hegyet a falu felett? Pantokrator… A mindenség ura… Jöjjön fel velem annak a hegynek a csúcsára… Jöjjön fel egy éjjel, amikor a csillagok hosszú csíkokat húzva jönnek fürödni a tengerbe. Jöjjön fel velem, amikor a kabócák nagyzenekara Debussyt játszik… Claire de lune. Én egy könyvet, meg egy pici lámpát is viszek. Ha megunja a csillagképek bámulását, felolvasok magának… Mit szeret? Verset? Novellát? Vagy csak beszéljek, mint az eső?
Majd harmatból rakok diadémot a fejére…
milyen a csókja íze
Milyen a csókja íze? Nem tudja? Ne sértegessem? Ne bizalmaskodjak? Segítek! Csokoládé? Puncs? Pisztácia? Jajj, ne butáskodjon már, hogy nem tudja!?! Meg hogy önmagával még nem csókolózott. Azt tudni kell! Málna legyen! Vagy ne is! Sárgadinnye, szamóca, bodza, cseresznye… A kedvemért legyen a csókja íze konyak… Érlelt, nagy, testes konyak. Azt érezzem, amikor megcsókol, mintha tél lenne és a lágyan ringó hópihék azért nem tudnak a nyakamba szállni, mert kabátjának prémes gallérja betemet engem.
Most szorítsa meg a kisujjam. Fogja a markába! Jobban! Kéküljön el a mutatóujjam! Na így tartson engem… Mindig. Mindörökké…
Most miért nevet? Mondom, maga nem ért engem… Hogy fog? Egyszer? Nincs időm… Elfogyott. Talán sohasem volt. Most megvet? Látja, ilyen szegény vagyok… Időm sincs… Meg éhes is lettem…
Az álmok és a vágyak tartják egyben az embert. Néha úgy képzelem, hogy a sejtek, inak és szövetek között ez lehet a habarcs. Az álmok és a vágyak átjárják a testet. Úgy működnek, mint az elem a lámpában. Ahogy öregszik az ember aztán egyre kisebb vágyakkal él, egyre kurtább álmokat álmodik. Az álmokat és vágyakat felváltja a félelem és a rettegés. A negatív töltések, a mínuszos univerzum. Aztán már csak egyetlen, árva elektronként a haláltánc marad. Körbe-körbe az élet utolsó atommagja körül. Természetes folyamat ez, de attól még hátborzongató. Most azonban, amikor Önre nézek hölgyem, nagyon jól érzem, hogy mindez végtelenül távol kerül. Ön most szaporítja bennem a vágyat és csodás álommal ajándékoz meg. Tudja régen kisautókra, építőkockákra, terepasztalokra vágytam, és álmodtam is róluk. Ma azoktól az álmoktól jövök vissza az élet nevű tüneménybe, amivel Ön tett gazdagabbá engem. Üljön ide szembe velem. Nézzem a szemembe és nézze, ahogy a lelkem szétterül, mint a medréből kilépő folyó. Maga belőlem Nílust, Amazonast kreál. Én vagyok a víz, az életető víz, ami megtermékenyíti a földeket, felébreszti a szárazságtól töppedő magvakat, virágba borítja a mezőket és megnyugtatja a fákat; lesz még tavasz, lesz még nagy, nehéz, mézillatú nyár…
A húsleves illatú nő...
Magának húsleves illatú a haja. A ruháját pedig rántott hús illatú vasárnapok járták át. Jajj, ne nézzen így… Nem a kis garzonlakás miatt. Ó, dehogy. Nem a kis herceg, kishúga Maga nekem. Csak tudja, én attól elérzékenyülök, hogy a húslevesbe, mint édesanyám egy fél kelkáposztát is belerak. A répái meg mindig nevetve hullámzanak a bugyogó lében. Akár a hús. A maga levesében minden új értelmet nyer, a töppedt borsszemek, az omlósra, ízletesre főtt jérce és az ernyedő zöldségek mixturája. A maga levese isteni manna. Másnak, jobbnak, egészségesebben érzem magam tőle. A reszelt tésztáját imádom a legjobban. Benne vannak a női izmok szakrális mozgásformái, a gabona lelke, a tojások hatalma. Maga azt ígéri nekem, soha nem leszek már éhes. Soha. Vagy ha mégis, csak várnom kell, hogy hazaérjen és mindjárt teremt nekem valami könnyű, táplálót ebből az összetevőkre zuhant világból. Tudja, amikor magánál ettem, mindig könnyű volt az álmom. Könnyű és elegáns, mint egy szivar alakú léghajó a tavaszi égen. A legnehezebb falat nekem a húslevesben a karalábé. Gyermekkoromban az iskolai menzán mindig fás, üvegszilánkos, vén karalábékat kaptunk és néhány félresikerült próbálkozás után tudtam, jobb ha a tényér mélyén hagyom és nem piszkálom tovább. De a maga karalábéi a mennyországban teremtek. Szétolvadnak az ember nyelvén, mintha selyemből lennének a falatok. És tudja, miért nem tudok szabadulni Magától. Mert, amikor elindul a hűtő felé, hogy az ecetes tormát is elém tegye, akkor megcsillan a dereka. Ne nézzem rám ilyen kerek szemekkel… Megcsillan, mint a cigándi templom tornyán a lemenő nap fénye egy júniusi estén...