Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Utáljuk-e a románokat?

2017. február 27. - Cardinalis

"Magyarország polgárai általában is ellenérzéseket táplálnak a románokkal szemben, a gyanúsított tettével kapcsolatban pedig "kifejezetten ellenséges" közhangulat alakult ki..."

– ezt állította a bíróság előtt a nyíregyházi gyilkossággal vádolt román orvos ügyvédje. D.S. tettét nem tudjuk, nem lehet feledni. Tavaly augusztus 31-én, Nyíregyháza-Oroson, egy zöldövezeti utcában, fényes nappal becsengetett egy családi házba és lelőtt egy fiatalasszonyt és annak férjét is. Úgy tudjuk, a házaspár gyermekeit csak azért kímélte meg végül, mert megsajnálta őket. A nő belehalt a fejlövésbe, a férj túlélte, de az a hír járja nem biztos, hogy maradandó sérülések nélkül megússza az elképesztő történetet. Hogy pontosan mi áll az ügy hátterében, szerelemféltés, leszámolás, az már teljesen mindegy. D.S. olyat tett, amire nem lehet indok és magyarázat. A román származású doktor ezt követően menekülőre fogta. Gyáván olajra lépett. Másnap Kolozsváron kapták el. A pisztoly még nála volt. A hatóságok tiltott fegyverviselésért fogták perbe, de közben jelezték a magyar kollégáknak, hogy hajlandóak kiadni, azonban először ők is bíróság elé állítanák. Hogy egészen pontosak legyünk, a férfi kiadását szeptember 2-án jóváhagyta ugyan a kolozsvári ítélőtábla, de a gyanúsított a román legfelsőbb bíróságnál fellebbezett, amely részben helyt adott kifogásainak. A kiadatásával kapcsolatos jogerős ítélet szerint D.S. addig Romániában marad, amíg jogerős döntés születik a kolozsvári perében (mármint a tiltott fegyverviselés miatt), és - ha letöltendő szabadságvesztésre ítélik - amíg büntetését letölti, vagy elrendelik feltételes szabadlábra helyezését. A fellebbezés ismertetésekor hangozott el a cikk első mondata is.

D.S szerint a magyarok gyűlölik a románokat. Ezt ő - állítólag -  tapasztalatból tudja, hiszen több mint 20 éve praktizál Magyarországon. Itt kapott az államtól fizetést, itt élnek a gyermekei is. D.S. több mint húsz éve élvezte a magyarok vendégszeretetét, több mint 20 éve élvezte az adófizetők zsebéből származó fizetését és az is elképzelhető, hogy több mint 20 éve magánpraktizált. Gyűjtött extra forintokat, nem feltétlenül áldásos tevékenységéért. Mert Facebook népe szerint D.S.-ben ideges, mizantróp, labilis idegzetű embert ismertek meg, aki nem átalkodott időről-időre még kiabálni sem a betegekkel…

Ez az orvos, ha jól értelmezem, minket, magyarokat tesz (részben-egészben) felelőssé a tettéért, tőlünk magyaroktól tart, retteg, veri ki a hideg verejték éjszakánként. Nem az igazságszolgáltatástól, nem a fegyháztól, nem attól, hogy tettéért jogos büntetésben részesül, hanem attól, hogy mi magyarok a románságát súlyosbító tényezőként értékeljük. Attól retteg, hogy a magyar bírók román mivolta végett, majd nem vas, hanem esetleg titán ököllel sújtanak le erre gyönge, megroppant, és meg nem értett művészlélekre.

D.S. Romániába menekült. Lelke és szíve hazájába, ahol rögtön azt kérte, ne adják őt ki a magyar hatóságoknak. Elpanaszolta, hogy inkább lenne ő egy tisztes, román börtön lakója, csak át ne dobják a hátáron, ne szolgáltassák ki az éhes, feldühödött és csaholó magyar kopóknak. A román legfelsőbb bíróság pedig részben helyt adott a kérésnek…

És itt szakadt el nálam a cérna. Itt kezdett vérben forogni a  szemem, fojtogatta a harag a torkom, lettem dühös és izgága. Itt váltam kételkedővé, itt éltem a gyanúperrel. Csak nem mutatnak a román hatóságok hajlandóságot megérteni egy ennyire nyilvánvaló hazugságot? Csak nem akarnak a román bírák védelmet biztosítani egy gyilkosnak? Aki közelről fejbe lőtt egy nőt és egy férfit, szinte a házaspár gyerekei szeme láttára???

  "Minden tiszta vér volt. A vérben lépkedtünk. Anya vérében. A testvérem hozta a felmosót…"

- mesélte nekem a lelőtt anya hét éves kisfia. Egy szó sem jött ki a torkomon. Csak álltam a mikrofont tartva és azt kívántam, hogy a gyilkos kapja meg a méltó büntetését. Hogy a gyerekek valaha az életben, de birkózzanak meg ezzel a teherrel. Hogy újra tudjanak nevetni, hinni, remélni. Hogy legalább az apjuk maradjon meg nekik épségben, egészségben.

Ugye nem kell azt hinnünk, hogy a jogász, ügyész, bíró barátokkal és rokonokkal felvértezett D.S. cinkost, cinkosokat talált odahaza? Ugye nem kell azt hinnünk, hogy ellentétben velünk, épp a románok utálják annyira magyarokat, hogy védelmükbe vesznek egy nyilvánvaló gyilkost? Ugye nem kell azt hinnünk, hogy 2017-ben uniós országok nem tudnak rendezni egy gyilkossággal vádolt, háborodott elméjű férfi kiadatását?

D.S. számomra nem ember, de abszolút nem érdekel, hogy román, tatár vagy éppen hottentotta származású, csak az érdekel, ha letöltötte hazájában a kiszabott börtönbüntetését, Magyarországon is állítsák bíróság elé. Itt is tárgyalják az ügyét és majd élvezze egy magyar fegyház szíves vendégszeretetét.  

A romániai bíróságok portálján elérhető adatok szerint, a február 17-én kimondott ítéletben a bíró három év szabadságvesztést rótt ki a fegyvercsempészés, valamint egy évet a fegyvertartásra vonatkozó szabályok megsértése miatt a gyilkosnak. A két büntetési tételt összevonta, és három év négy hónap letöltendő börtönbüntetést állapított meg. Emellett az elítéltet további egy évre eltiltotta a fegyverviseléstől. Az első fokú ítélet ellen a hivatalos kiközléstől számított tíz napig (február 27-ig) még lehetett fellebbezni.

Három év, négy hónap. Gondolom, jó magaviselettel valamivel kevesebb. Mindegy is mennyi, csak annyit kérünk, hogy ezt követően a magyar törvények előtt is történjen meg az elszámoltatása. Ugyan az anyát már az az ítélet sem adja majd vissza a gyerekeinek, de legalább az igazságérzetünknek és a jószomszédi viszonynak jót tenne…

elore-eltervezhette-a-gyilkossagot-a-roman-orvos.jpg

Böjti kisokos kezdőknek és haladóknak...

2017. február 27. - Cardinalis

Hamvazószerdától a nagyhét előtti vasárnapig. Ez a nagyböjt ideje. Nálunk görögkatolikusoknál a nagyhetet megelőző 40 nap azonban igazából 8 korgó hasú hetet jelent. Idén, így mától, azaz február 27-e hétfőtől indulhat a koplalás.  

"A böjtben többet imádkozzunk, több lemondást vállaljunk"

– hívta fel a figyelmet Kocsis Fülöp, érsek-metropolita a metropolia weblapján (http://www.nyirgorkat.hu/?l=hu). „Ez formál minket – tette hozzá - egyre mélyebbé tesz minket, és mélyebbé teszi a látásunkat, egyre lelkibbé teszi az embert. Ha ezekbe a folyamatokba nem kapcsolódunk be a Nagyböjt idején, akkor az nélkülünk fog lezajlani, és nem fogunk elérni Húsvét Szent Éjszakájára. Ha ilyen lelki emberré válunk, akkor később azt vesszük észre, hogy egyre több bűnt követünk el. Egyre jobban felismerjük a vétkeinket, észrevesszük, hogy mennyivel másabbnak kellene lennünk. Amikor elindulunk ezen az úton, a lelkivé válás útján, akkor az egyház elénk állítja a kiengesztelődést. Bocsánatot kell kérnünk egymástól: embertársainktól, barátainktól, ismerőseinktől, családtagjainktól. Ezért kell kiengesztelődéssel kezdenünk ezt az időszakot, hiszen nem szeretnénk, ha ezek a bűnök egymástól eltávolítanának bennünket. Ezzel a kiengesztelődéssel induljunk el a lelki emberré válás útján…”

Ma a böjtöt talán csak-csak, de a kiengesztelődést nem sikerült gyakorolnom. Koszos vagyok, kötözködő, alázat nélkül, buta gőggel járok, beszélek. Hol szégyellem magam, hol perelek magamért. Az igazság nyomában járok, de az fényévekkel előttem. Csupa kétely, kétség a hitem. Lyukak, sérülések rajtam. Máris mentséget keresek. Szól a zene, az mindig segít. Lágyan ringatja a lelkem. A lélek fekete lyuk, nappal beszippant jót, rosszat, aztán mint egy bagoly, éjjel kiköpi, ami emészthetetlen számára. 

"Az a baj velünk, nyugataikkal, hogy minden lemondásunk izzadságszagú, fogcsikorgatással és meggyötört arccal érkezik..."

- írja Popper Péter a Belső utak könyvében. Sose tudom eldönteni, hogy valóban keleti filozófusok mondatait hirdeti, vagy a saját kútfőjéből származó tanításokat adja keleti guruk szájába. Vajon járt-e Popper Indiában? Mindegy is, igaza van. Szent Margitról, IV. Béla király lányáról olvasom, hogy sündisznótüskéből készült övvel sanyargatta magát. Csak remélem, hogy túloznak a krónikák. S látom a derviseket, meg muszlim felvonulókat, akik korbáccsal véresre szaggatják a hátukat. A Fülöp-szigeteken pedig önként vállalják a keresztre feszítés megpróbáltatásait… Az ember bolond nyugaton, keleten egyaránt, ezen tűnődöm. Vajon a kötelező halálon túl, kér-e tőlünk bármilyen más fájdalmat az isten? Kétlem…

Nem akarom felmondani a böjti leckét sem. Úgy is tudja mindenki. Vajhagyás, húshagyás, ételhagyás, sőt még a lepedőakrobatika ideglenes beszüntetését is tartalmazza. De vajon erről szól-e a böjt? Valóban halat kell-e enni ott, ahol a hal majdhogynem luxuscikk?

A válasz bennünk lakozik. Ne erőlködve böjtölj, és ne félj néha attól sem, ha nem jön össze a tejtermék, a hús elhagyása. Csak és kizárólag magaddal, magadnak számolj el. Persze, ha jól esik az írott szabály, hát járj el az írott szabály szerint. De ne légy lekezelő azokkal, akik más úton járnak…

Az én böjtöm napi - legalább - öt perc a jóisten társaságában. Az én böjtöm egy plusz jó cselekedet, amivel jobbá teszed valakinek a napját. Az én böjtöm egy csokor szeretet, egy ölelés, egy kéznyújtás. Az én böjtöm így lesz a megregulázott hús ünnepe. Az én böjtöm egyébként is a te böjtöd, mert végre látni szeretném benned az embert. Az esendőt, a bűnöst, a böjtölőt.

„Ne legyetek oktalanok, mint a ló, mint az öszvér, amelynek kantárral és zabolával kell szorítani az állát, mert nem közelít hozzád…”

- mondja az igaz bűnbánó boldogságáról és reménységéről szóló zsoltár. A harmincharmadik. Micsoda beszédes szám. Vedd hát észre bennem a böjtölőt, az isten felé igyekvőt, és hagyd, hogy észrevegyem benned a koplalót és az isten felé törekvőt. Legyünk egymásnak támogatói, legyünk egymásnak szövetségesei, legyünk egymásnak társai ezekben a hitet próbáló hetekben és majd a szent ünnepben. Az én olvasatomban ez lenne az igazi üzenete a kopogó szemű negyven napnak.             

harald-martenstein-fasten-fengel.jpeg

Tanulmány a nőkről, avagy válasz Megyeri "rusnyázó" Csillának

2017. február 10. - Cardinalis

Tele van az internet az Alföld TV, Púder című remekművével. A "műsorvezető" érzéketlenségből, ostobaságból vagy isten tudja milyen céltól vezérelve szakmailag és erkölcsileg is elfogadhatatlan mondattal illette nőtársait. A jelenség, aminek ez a megnyilvánulás ékes példája, fel kellene rázza az Amerikából importált, agyatlan szépségkultusz rajongóit. Azonban ne felejtsük el, ezeket a díszpintyeket, lányokat a mi társadalmunk termeli ki. Az a társadalom (tisztelet a kivételnek), amely 18. születésnapjukra, - horribile dictu - gyakorta műcicit ajándékoz, hőn szeretett leányainak... Nekem Kazantzakisz Zorbája jutott eszembe, aki hogy, hogy nem, minden nőben megtalálja a az szépséget. Azon morfondírozom, hogy nőből csak szép, szebb és nekem legszebb, egyetlen létezik. Meg édesanyám szépsége, a kedves szépsége és általában a nők, hol látható, hol csak lelki szemmel látható bűbája, varázsa, deleje. Igen, bevallom minden valaha leírt sorom mögött, minden valaha megálmodott álmom középpontjában ott vannak a nők. Az édesek, a mostohák, a finomak, a csodálatosak, a mágikusak. Egy hónappal a nőnap előtt, minden hölgy nevében utasítom el, hogy ilyen alpárian egyszerű skatulyát készítsünk; szépek-rusnyák. El sem tudom képzelni hogy a hölgyemény a férfiakat, hogyan méltatná. Gazdagok és csórók? Adoniszok és utálatosak? Kérem... Hunyja be a szemét... Ami igazán számít, az a szemnek láthatatlan; nőben és férfiban is. Éljenek a nők! Mindegyik! Hosszú és rövid combú, kis és dús keblű, álomarcú és dologtól ráncos homlokú, anyák és leendő anyák. Szőkék, barnák, feketék, (vörösek)! Éjenek az okosak és az egyszerűek, a tanultak és az élet iskoláit koptatóak. Éljenek a lányok, a dívák, a matrónák! Éljenek a szendék, a vérmesek, a kékharisnyák! Virágozzék minden nő, minden virág! Innen csókoltatom a debreceni libát...

http://comment.blog.hu/2017/02/09/a_rusnya_nok_mind_sikertelenek

http://comment.blog.hu/2017/02/10/a_rusnyazo_musorvezeto_tojik_a_kritikakra?utm_source=cimlap&utm_medium=link&utm_content=2017_02_10&utm_campaign=index

Mostan szentelt gyertyák ragyognak...

2017. február 02. - Cardinalis

A megszületett gyermeket, amíg még nem keresztelték meg, „pogánykának” hívták. Jézus Krisztus jelképe volt a gyertya, ezért a pogányka mellett világított kereszteléséig, hogy Jézus vigyázzon rá, nehogy rossz szellemek „kicseréljék”. Majd a keresztelőre - vagy „egyház-kelőre” - az anya vitte az égő gyertyát. Gyertyát égettek jégeső, vihar, villámlás esetén, illetve krónikus betegek és halottak mellett is. Egyes helyeken még a haldokló kezébe is égő gyertyát helyeztek. Ha ezen a napon jó idő van, akkor későn tavaszodik. Mondogatták is: Gyertyaszentelő napján „Inkább farkas ordítson be az ablakon, minthogy kisüssön a nap!”

Fogj egy gyertyát a kezedbe. Szorítsad. Nehéz, nagy éjszaka jön. Megérkeznek sorba, itt lesznek mind. Ígérik a lágy tavaszt, de sápadt arcukra a nap már nem ragyog. Főztem, sütöttem, olyan a konyha, mint egy gőzbarlang. Megmosolyognak; egyél csak. Reggel menni kell. Neked is, nekünk is. Ölelni sem hagyják magukat. Hideg kezükkel, azért csak-csak megérintenek. Évek hullanak a köszvényes markukból; évek, ízek, imák. Istenem hova robog ez a vonat!?! Hova visz minket, ez a csillagtalan éjszaka? Ülök, szemben velük. Ülök. Kezemben a pici zöld hátizsák. Nagyapám büszkén mutogat az utca népének. - Tisztára a keresztapja, Jani! Tisztára Sanyi! 

A kalauz kihúzza a fülke ajtaját, csak az én jegyem kezeli le.

- És a többiek? – nézek kérdőn. Legyint. –  Uram, sietek.

A vonat Tátralomnicon áll meg. Tudom. Hiába sötét minden, reggel nagy méltóságosan a fehér sapkás hegyek köszönnek majd be az ablakon.

20170120_123526.jpg

- Ne felejtsd; fent a Svinica alatt van egy tengerszem. Olyan pici, hogy egy gönci hordóba elférne az összes vize. Az utolsó cseppig. Aki ezt a csepp tavat megtalálja, míg él…. Aki ezt megtalálja és iszik belőle. Az soha meg nem halhat. Az, ott a hegyen várja meg az ítéletnapot. Hozzá nevetve megy el majd Krisztus Urunk… Csak vigyen egy szentelt gyertyát is magával. Csak vigyen fel, egy folyton égő gyertyát, mert a csillagtalan éjszakán, amikor eszébe jutnak a halottai, a könnyei zuhatagként zúdulnak majd a völgyekbe és elpusztítják még a fényes Zakopánét is…

Felfelé találkoztam egy juhásszal. Nem értettem, nem értett. Sajtot hozott, három napos kenyeret. A sajt füstölt volt, úgy nézett ki mint egy kagyló. Amikor megtörtem tejgyöngyök szaladtak belőle. Mosolygott. Tudtam, hogy mind eltűnik a föld repedéseiben. Harmadnapra meg kis bárányokként bújnak majd ki a földből, mint a cserebogarak májusban.

Van egy falu a tavacskától egy óra járásra. Ott minden nap feltámadnak a halottak. Este elmennek a temetőbe, de reggel már ott állnak az ajtó előtt. Arcuk sápadt mint a köpült tej. Kezüket imára kulcsolva járnak. Sietve mennek, mintha dolguk lenne. Mintha mindjárt megérkezne a mennyei király.

Apám diófákat szeret ültetni. Azt mondja okos fák. Minden ősszel bebizonyítják. Mosolyogva fog a kezébe néhány szemet majd feltöri őket. – Látod fiam, a diónak agya van, nem üres a feje, mint a tied.

Nevet. Nevetem. Apám úgy játszik a fákkal, mint más a kutyákkal. Metszi, permetezi, simogatja őket. Vihar idején mankót rak alájuk. A fák megismerik, tisztelik; sűrű lombjukat meg-meghajtják előtte. Apámat szeretik a fák…

Édesanyám egy fügefa. Édesanyám egy hamvas barackfa. Szórja szét szirmait. Szórja rám szirmait. Nálunk minden este tavasz van, ha együtt vagyunk. Nálunk minden este nyár van, ha együtt vagyunk…

Jóanyám útravalót csomagol. Készít nekem minden földi jót. Itthon látom csak, a szívét is ideadta. Hívom. Nevet.

- Maradjon nálad, kicsi fiam.

Boldog vagyok, nevetek. Jó ember az apám, csodálatos az édesanyám. Erre szavak sincsenek. Szívet csomagolnak, meg félkész fohászt; – Ne maradj már egyedül!

Kérlel apám és nemcsak a féltése visszhangzik bennem. Ígérjem meg neki az unokát. Ígérjem meg neki, hogy lesz még olyan karácsony, amikor izgatottan várjuk a Földre szállt Kisjézust. A miénket…

Klrainétkoncert kezdőknek

- Ha szól a Mozart lemez, meg a puska az ajtó mellé van támasztva még kopognom sem szabad – rázta a fejét az inas és akkurátus kézmozdulatokkal jelezte, hogy forduljak vissza.

- Nekem, akkor is beszélnem kellene a grófnővel! – méltatlankodtam és zavaromban először kivagyian zsebre dugtam a kezem, majd egyből ki is rántottam, mintha az öklöm nyomatékként használhattam volna ebben a helyzetben.

A grófnőnél szól a Mozart lemez. A puska pedig az ajtó előtt. A grófnő ilyenkor nem kíván vendéget fogadni. Ez az egyetemes jelzés. Ebben állapodtunk meg. Annyira bízik bennem, hogy a puska még meg is van töltve. Éles lőszerrel. Vadászatból jött – magyarázta az inas átszellemült arccal.

A méltóságos asszony tehát a kocsissal, vagy az snájdig vadászfiúval enyeleg – grimaszba rándult az arcom. El akartam mondani neki. Átkozottul kikívánkozott. Hogy amikor a fák között lépdeltem, a filozofikus magányban egy pillanatra megérintett az élet értelme. El akartam neki mondani, hogy fáj. Égetően, szúróan fáj, ha sikerül megérteni, mert rögtön kiderül, hogy az ember élete túlságosan kurta ahhoz, hogy valóban használhassa a megszerzett tudást. A felismerést, hogy mégis csak van isten.

A grófnő is depressziós lett ez efféle gondolatoktól. Olyan processziósak az idegei, hogy még öngyilkosságot is fontolgatott. Hol arról beszélt, hogy a puskával loccsantja szét a formás fejét, hol pedig arról, hogy a kötél mégiscsak humánusabb. Csak nem méltóságteljes. Meg egyébként sem kívánja összekoszolni a nagy gondossággal kiválasztott, bordűrös falat. A grófnő, amikor belelátott az isteni terv örvénylő folyamába, megszédülve a meg nem élt, ki nem bontott lehetőségeitől, el akarta dobni az életét…

- Ne félj… Az egyetlen dolog, amitől teljesen meg kell szabadulnunk az a félelem. Rázz kezet a new age fanokkal, hogy végül is minden lehetséges, az univerzum is a segítségedre siet, ha képes vagy elengedni a félelmeid - súgtam neki az operában.

Nézem a fennkölten csillogó vadászpuskát, amely mégis árván támasztja a falat. A puska hegyét elképzelem a grófnő szájában. Otromba kép. Tördelem az ujjaim. A szeretett nő a fegyver otromba csövét nyaldossa. Az elmúlással szeretkezik. Úri passzió, de akkor is csak bolondság. Mint az élet maga. A grófnő szeretkezik. Most már kihallatszik a szobából. Szinte füstként párolog a testek nehéz, fújtató gimnasztikája, a szerelem könnyfakasztó füstje a kulcslyukon. El tudom elképzelni. Vagy mégsem. Csak önmagam látom a hatalmas ágyon, egy aranyhajú angyallal, vagy egy ébenfekete Szulamittal. Vajon a grófnőt mi hozta vissza a testi életbe? Mikor fordult vissza, mikor döntötte el, hogy odaát semmi értelme sincs a nagy tudásának?

Egy nagy, villogó szemű, téglaszínű macska sétál végig a hallon. Ránt egyet az égnek emelt farkán. Halkan nyekereg egyet, miközben rám néz, majd leül velem szemben és álmos pilláit lassan lezárja. A macska születésétől kezdve tudja mi az értelme az életének, az ember sokszor 40 évesen sem. Tegnapelőtt még a tenger partján álmodoztam kéz a kézben a kedvessel, tegnap pedig a Svinica legtetején egymagam. Ady az Óceánig akart szaladni. Nekünk elég lesz, hogy testünk felett szépen zöldellenek a kukoricatáblákat és hamvainkból kap lábra a tüskés akác? Lefolyástalan folyó lenne az életünk a Hoportyó tövében? Nagy békák kuttyognak valahol a tél közepén. Talán a jég alatt? A grófnő szeretkezik, a puska és a macska a hallban alszik. Bennem mellkasremegtető érzések. Egy kis mosollyal a csontra fagyott földeknek indulok.

Akinek most háza nincsen, nem épít már.

Hosszú leveleket ír és sétál a fasor között,

ahol csak a kósza szél kergeti a fonnyadt faleveleket…

Seprű, vesszőkosár, sál, kabát. Készülj. Ne várj tovább! A mai lottószámok szerint március 8-án itt a tavasz...

 

 

Elhalkul a lélekharang…

Nincsenek szavak. Elbújnak a januári ködben. Minden magyarázat csak merő spekuláció marad. Nagyanyám szavai csengenek a fülemben; - Amikor szülő temet gyermeket, fiam, na azt hívják pokolnak. Állunk a tv előtt. Látjuk, halljuk. A doboz beszél, bennük döbbenettől méla sóhajok lassan keringenek. Egyet sem ismertem közülük. Vagy mindet ismertem? Istenem. Itt laktok a szívemben ismerős ismeretlenek. Itt dobban bennem utolsót a szívetek, itt lakik minden szerelmetek, vágyatok, kincsetek. És itt lakik bennem, az a kín is, amit a szülőktől most senki át nem tud vállalni. Félbe tört márványoszlopok, fehér rózsák, csend. Nyugodjatok békében… #veronaibuszbaleset #gyasznap #prayforszinyei

http://www.hirado.hu/2017/01/22/tragikus-buszbaleset-veronanal-a-konnyebb-serultek-hamarosan-hazautazhatnak/

A hó íze

Egész nap szakadt a hó. A pálmafák megőszültek. A tenger seszínűen, búsan nyaldosta a kikötő betonfalát. A komp el sem indult. A kapitány egy szendvicset falatozott és maga elé bámult. Intett neki. Az elmosolyodott és visszaintett. Az Ainos hegy teteje felhőbe burkolódzott. Méltóságteljesen nyújtózkodó testét szűz paplan borította. Csak a fák törték át a vastag pehelypaplant. Fekete fogpiszkálóként sorakoztak a távolban. Elindult a cukrászda felé. Cukrászdának hívta, pedig igazából valód pékség volt, sokféle kenyérrel, friss pékáruval. Azonban a vitrinben végtelen baklava, kataifi és galaktobureko készlet kellette magát, aminek sose tudott ellenállni. Kért egy hosszúkás kenyeret, majd száját csücsörítve mustrálgatni kezdte az édes kínálatot.

  • Ez mi? – mutatott egy ismeretlen sütire álmélkodva. A pite szerű, narancsos különlegességet még soha nem látta addig.
  • Portokalopita! – válaszolt hetykén az ősz hajú eladó asszonyság. – Csodálatos leveles tészta, naranccsal, joghurttal. Édesnyám receptje szerint, hogy nyugtassa a jóisten… Azok voltak a karácsonyok…
  • Portokalopita… - ízlelgette a szót, mintha máris beleharaphatott volna az édességbe.
  • Kóstolja meg. Legyen a vendégem! – noszogatta a hölgy és gondolkodás nélkül rábólintott a visszautasíthatatlan ajánlatra.

A pékség apró és szűk volt, de egy pici asztal és két szék is elfért benne. Ide ült le és falatozni kezdett.

  • Mmmm!!! – hunyta be a szemét – ez isteni! – lelkendezett. Nem volt szokása, de most lassan evett, hogy kiélvezzen minden falatot. A tészta roppanva omlott szét és az édeskésen narancsos délszaki süteményben ott volt minden, amitól szerette a szigetet. A könnyedség, a báj, a napfény mediterrán íze. Ahogy eltűnt az utolsó morzsa is észrevette, hogy a hölgy egy nagy műanyag vödörből egy csészébe valami folyadékot mer.
  • Csak nem gyógytea? – kérdezte.  
  • Hólé – válaszolta a nő szenvtelenül.
  • Pardon! Jól értettem; hólé? – értetlenkedett.
  • Tudja hozattam a hegyről egy vödör havat – olyan természetességel mondta, hogy abba nem lehetett belekötni.
  • Hozatott a hegyről egy vödör havat. – ismételte meg a hihetetlen mondatot.
  • Azt kortyolgatom. A megolvadt havat.
  • A megolvadt havat!?! De miért?
  • Húsz éve nem esett erre hó… - válaszolta a hölgy elcsukló hangon. - 20 éve már, hogy nem kóstoltam havat. Most élvezem. Élvezem az ízét. A görög hó lágy ízét.

Eszébe jutott, hogy gyerekkorában nagy jégcsapokat tört magának, miközben hazafelé ment az iskolából. Azt szopogatta. Estére csúnyán bedurrant a mandulája. Az édesanyja kamillateát készített és sállal a nyakában fektette le. A paplanját mielőtt ráterítette, a cserépkályhához szorította. Forrón hullt pici testére a takaró.  

  • Megkóstolhatom? – kérdezte félénken.
  • Hát persze! - felelte a nő és máris előkerített egy másik csészét. A merőkanállal tele töltötte és úgy nyújtotta át. Megszagolta. Mintha tej lenne benne, de meglehet, csak nem jól mosták el a csészét. Beleivott.
  • De hisz ez tej! – kiáltott fel.
  • Meglehet – somolygott a nő. – Tudja fent a hegyen apró vadlovak élnek. Biztosan halott róluk. Így az is meglehet, hogy kancatej. Ki tudja. Nekem hólé. Mert csak télen iszom.

Két-két darabot kért a baklavából és a portokalopitából. Amikor kilépett a pékségből, sűrű hópelyhek ültek a vállára és énekelni kezdtek. Szerelmes lett a tejszagú télbe…  

ainos-fb-rose-mande_1.jpg

A két Gyula hekket eszik

2016. december 14. - Cardinalis

Ma délelőtt két fura férfi vett hekket a Hajdú-féle halboltban. Mindkettőt Gyulának hívták. Előzékenyen Gyuszikámozták egymást. Az egyik pödrött bajuszt, kecskeszakállat hordott, a másik fazonra igazított Schnurbartot az orra alatt. Az idősebb Gyuszikám egy szép, megtermett példányt választott a gőzölgő halomból, míg a másiknak egy karcsúbbra esett a választása. A csípős alma- és kutyafasza paprikából azonban a fiatalabb Gyula kért egy kisebb rakást. Idősebb társa inkább a csemege uborkából rendelt. A kezükbe nyomott piros műanyagtálcákkal néhány lépéssel odébb álltak és azt lesték nem sétál-e ringó csípővel előttük egy kipirult arcú, tirpák fiatalasszony. A hekk forró volt, égette az ujjuk, ajkuk, szájpadlásuk, de cseppet sem bánták. Szélfútta ujjukkal gerincig túrtak a halba és halhús tallérjait, mint valami szerencsejátékosok kiteregették a zsírpapíron. A két Gyula csak mosolygott, amikor tekintetük találkozott. Jóízűen ettek, nem zavartatták magukat. Szépasszony ugyan nem jött és szívük szerint keszeggel is megelégedtek volna, de jólesett nekik az Óperenciás tengerben fogott csacsihal…

hekk.jpg

(Fotó: Szarka Lajos)

Nem először látom őket Hajdúék boltja előtt. Nem először. Nem először hallgattam ki, hogy miről beszélgetnek. Nőkről, álmokról, ködös esték szerelmeiről, meg arról, hogy fent a művészellátóban is akadozik néha a minőségi olajfesték ellátmány.

- Na Gyuszikám! - szólt az idősebb. Legközelebb megkóstoljuk a halászlevet is. Nekem ponty kellene bele, az se bánom ha a Bujtosból fogták, mert nagyon szeretem a potykák ízét. Mohó jószágok és ez a mohóság átjárja minden porcikájukat.

- Gyuszi bátyám - válaszolt a másik, már most rendelek neked egy tisztes adagot!

- Szó sincs róla - válaszolt amaz - úgy laktam, mint Hatzel Márton a nagyböjt után! Most nem csúszna le.

- Sebaj, - felelte a fiatalabb - akkor legközelebb! Remélem, harcsájuk akkor is lesz. Nekem ezek szociálisan érzékeny ragadozók, a maguk társas esendőségével jobban esnek... Na de egy pofa sör a Nyíri fészekben, az járja! Nem?

Az üzenet (ófehértói rémmese)

2016. december 09. - Cardinalis
  • Ha az élet valóban utazás, megy-e a vonatunk tovább? Összeérnek a sínek? Egyszer? S meglátjuk-e az istent, ha eleget fáztunk, éheztünk? Nevezze, aminek akarja, böjtnek, háborúnak, önsanyargatásnak! Mind bolond, aki embernek születik… - a nagykabát magában, magának beszélt. Szőrös, barna hatalmas, hullámzó nagykabát. A műanyag szőrök filcesedve, mint egy kivert kutyán. A lábán cipzáras bokacsizma. Az egyiknek letört a húzókája, a másik szétvált, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Egy szőrös, zokni nélküli, dagadt boka lakott benne. A guba gallérja felállítva, így a kabátból csak egy setét tonzúra kandikált ki, mint egy lámpabura, meg két nadrágszár a bokacsizma felett visszahajtva. A kopott szövetnadrág két szára között egy barna, műbőr utazótáska szundikált a földön. Belőle egy szürke papírba csomagolva, a kétkilós kenyér fara, egy esernyő fogantyúja és egy összetekert Népszabadság kapkodott levegőért. Az ófehértói, rideg, csempézett váróterembe egy feltűnően szép anyuka lépett be, maga után húzva egy overálba csomagolt porontyot. Az vízhatlan anyagból készült ruha legalább három számmal volt nagyobb, mint a kisfiú. Kapucnija, mint egy nagyra nőtt káposztalevél ráfittyent a kicsi kobakjára. Hogy lásson is valamit a világból, az overál nyakánál az édesanya kötött egy sálacskát. A kapucni így nem borult teljesen az arcába. A fényesre ücsörgött pad lécein foglaltak helyet. Óvatosan, legtávolabb a magában beszélő subától. A Namény felől érkező vonatnak még volt legalább egy órája, hogy befusson. A váróteremnek füst, gépzsír és dohányszaga volt. December közepe. A világ lefagyott, az ágakon ezüst zúzmara, a házak ablakaiból sárgán pislákoló életjelek. A sínek túloldalán a néma bakti erdő. Időnként fénylő szemű vadak pislogtak a távolban, majd gyorsan eltűntek a mélyálom zuhant, néma akácok között.
  • Rosszul sáfárkodtam. Rosszul. – folytatta a szőrös nagykabát. - Mindent eltékozoltam. Eljátszottam szerelmeket. Éveket. Mindent. Még egy rossz füzetem sincs, amibe belevéstem volna, ki voltam én… Szégyellem magam. Szégyellem, hogy a legnagyobb kincseim az emlékeim így elpárologtak… - hangja elvékonyodott. Szünetet tartott a szavak között. Talán szipogott, talán csak megbicsaklottak a betűk a szájában. – Én voltam a kedvenc. A kiválasztott. Én voltam a boldog napok krónikása. S mit értem vele. Enyém volt régen az egész város. Fényes utcák vittek a hátukon. Előre köszöntek nekem. Mindenki megkínált cigarettával. Camellel, Marbival. Nem ilyen fos Fecskével meg Szofival… A kabát füstölni kezdett. – Egyszer Pesten a Gellérthegyre is felvitt egy szegedi lány. Két bolond alföldi. Mondom neki: - Te nálunk olyan szőke a Tisza mint a hajad. Tivadarnál. A híd alatt. Hozok neked belőle. Megmutatom. Augusztusban a Tiszába járnak fürödni a hullócsillagok. Nevette. Csókot adott. Cuppanósat. Sose láttam többet. Vártam. A Ménesi útra járt. A főiskolára. Ott vártam mindig. Egyszer láttam a körtérnél. Egy magas fiúval nevetett… Ez is, hogy tud fájni. Nem a lány, hanem hogy elmúlt… Megjártam Rómát. Ott ültem a Szent Teréz szobor előtt és még akkor sem hittem, hogy feladatom lenne. Nem hittem el. Az ember hite… - tenyerével csapkodni kezdte a mellét. – Az ember hite. Semmise…

A kisfiú tanácstalanul nézett az anyjára. Illetve csak nézett volna, mert csak a kapucniban forgatta a pici fejét. Kis kezével aztán, ami ujjatlan kesztyűbe volt bújtatva, elhúzta a kapucnit és kérdőn nézett az anyukájára: - Miért beszél a kabát? – ez volt az apró, barna szemébe beleírva.  

  • Egyszer egy dunai hajón, Bajánál valaki járt a vízen. Az emberek kitódultak a fedélzetre és mutogatták. Látod? Látjátok? Jár a vízen. Csak én tudtam ki ő és mit keres ott. Hozzám jött. Feladattal bízott meg. Először megijedtem, féltem, aztán igent mondtam neki. De gyenge voltam. Iszonyú gyenge… Elárultam… Aztán újra eljött. A reptéren. Ferihegyen. Emlékszem kint ültem a teraszon. Néztem, hogyan szállnak fel és le a madarak. Odasétált hozzám, megszorította a vállam. Erősen. Mennem kell. Tudtam. Mennem kell. Csinálni kell. Amivel megbízott. Ami a feladat. De csak elbújni volt erőm. A legkisebb faluba. A legkisebb tanyára. Méla birkák közé, büdös ólak aljára. Hogy ne találjon meg, hogy ne kérjen számon, hogy ne is tudja, még élek.

A kabát csak beszélt… Mondta és mondta, amikor kinyílt a forgalmista irodája. Egy vékony arcú, barázdált szemöldökű, kék szemű férfi nézett szét a várótermen. Amikor a nőt meglátta gyerekkel, felderült a fáradt arca.

  • Jajj, hát nem is vettelek észre benneteket! Gyertek be! Gyertek bátran, sokkal melegebb van idebent az irodában. Anyukához mentek? Hát hogy van? Gyere kicsi, gyere adok egy tollat meg papírt. Rajzolhatsz kedvedre…

A kabát közben egyre panaszosabban motyogott. – Három napja itt ül. Senki sem ismeri. Rendőrök is faggatták. Félek, hogy kényszerzubbonyban viszik majd el. Bolond – legyintett  a forgalmista. A meleg irodában felgyorsult az idő. Mire a férfi kikérdezte a nőt a rokonságról, lassan szedelőzködhettek is. A kisfiú egy rajzlapot lobogtatott a kezében. Róla egy furcsa szárnyú, göndör hajú, feketébe öltöztetett angyal nézett a világgal farkasszemet. A forgalmista kinyitotta az ajtót. Elbúcsúztak a férfitől. Az anyuka ismét leültette a kisfiát a padra. Arra kérte, hogy ne mozduljon, csak egy pillanatra megy be a mosdóba…

  • Pap nem leszel, de van egy titkom neked - szólalt meg a kabát. Van egy titkom kicsi huszárlegény. Eljön még hozzád is. Még nem is leszel nagyon öreg. Egy éjjel jön el és megkérdezi, hogy mire jutottál a nagy eszeddel? Mire jutottál a sok gondolattal, amit papírra akartál vetni? Jussak eszedbe! Eljön hozzád, én tudom. De mondok neked valamit; nem kell félned, mert te leírod, amit én üzenek nekik. Te majd leírod. Ígérd meg, hogy leírod az üzenetem! - a kisfiú megszeppent. Azt kívánta, hogy a mosdó ajtaja nyíljon már végre ki. – Azt üzenem nekik, hogy én láttam Őt. Én láttam és engem meg is hívott egy vacsorára. Az utolsóra… És téged is meg fog hívni, kisember. Hidd el. Téged is meg fog…

Ekkor kinyílt a mosdó ajtaja. A kabát elhallgatott. Az érkező vonat füttyentett egyet. Az anya ölébe kapta az overálba csomagolt kisfiút. Majd a szatyrot, kistáskát. Gyorsan szedte a lábát. A kisfiú szeméből egy könnycsepp fordult ki, ahogy felkászálódtak a vagonba. Meglehet csak a hidegtől… Meglehet…

             

Életed története...

2016. december 06. - Cardinalis

Írd meg nekem a legszebb történetet. Meséld el. Lassan, hosszan. Minden részletre kíváncsi vagyok. Hallani akarom. A Te sztorid… Úgy kezdd, ahogy megtörtént. Én elhiszem, hogy meguntad, hogy minden reggel ugyanazt a findzsa tejet tette eléd a Tejút. Én elhiszem, hogy hideg lehetett az űr. Néma. Hogy évezredekig csak magadban beszéltél egy semmi kis fotonon utazgatva. Ott találtad ki magad, ott találtál ki engem is. Bolygóról, bolygóra bolyongva engem kerestél. Hidd el, én inni fogom a szavaid.

Kisvárosban nőttél fel. Tudom. Gyerekként is sejtetted, hogy földönkívüli vagy. Mert amikor egy júliusi éjszakán a tenyeredbe vetted a szíved, megláttad rajta azokat a furcsa rovátkákat. A Szíriusz felé fordítva pedig felizzott, mint a parázs előttünk.

Csak akkor bocsátottad meg, hogy állatokat is eszünk, amikor az első füstölt szalonnát megsütöttem neked. Nyárson. Csöpögött a zsír, kenyérre, újhagyma karikákra… Végigfolyt a barnára sült alkarodon is. Bikini volt rajtad, meg sort. Én meg csak néztelek. Te nagyokat haraptál a szeletekből, majd felvillanyozva nyelted a tökéletesre sült szalonna-katonákat….

Elhittem neked azt is, hogy Görögországból másak a csillagok. Néztem a Dodekanisos égboltját, miközben uozót kortyoltam és az orrom betöltötte a rostra tett tsipura semmihez sem hasonlítható, mennyei illata.

Akkor elhittem neked, hogy a születésed csak illúzió volt. Megrendezett akció. Hogy nem is anya szült. Hogy téged csupán a vágy vezetett ide, de úgy szeretted őket, mintha édesek lennének és sírtál, amikor elhagytak…

Egyetlen anyajegy sincs a tökéletes testeden. Talán ezért is hiszek neked. Nincs benne hiba. Olyan vagy, mintha az internetről rendeltelek volna. Nemes, fényes, bájoló. Nincs ellenszered, nincs mentségem, amikor azt mondom; jobban szeretlek maga magamnál. Pedig úgy ismertél meg, mint önző egykét.

Napokig nevettél, amikor egyszer hoztam neked egy könyvet. Apró pici, fekete könyv. Borítóján egy UFO. Carsac Sehollakókja. Imádtad. Hetekig erről beszéltél. Kaszás Felderítője már a húsodba vágott…

És hogy szereted a romantikus meséket… Mindent, ami giccses, nyálas, ami édesen fájó, ami a szívet forgatja, nyúzza, tekeri, csavarja. Mindent ahol élhetetlenek, vagy ahol halhatatlanok a szerelmesek, ahol tragédia lesz és ahol mennyben köttetik meg két ember pókfonál kapcsolata.

Amikor nézlek, kitágul a tudatom. Fogalmam sincs, hogy ezeket a mágikus energiákat, hoztad-e, teremtetted-e, vagy csak egy hiba miatt szórod szét magadból. Ám, amikor kiömlik belőled én elé állok és hagyom, hogy átáradjon rajtam ez a földöntúli, nukleáris energia. Mindig figyelmeztetsz, hogy ebbe fogok belehalni. Hiába meséltem el neked, hogy a Curie házaspár radioaktív izotópokat hordott a köpenyzsebben… Ilyenkor elkomorodsz és bolondnak tartasz. Gyereknek. Felelőtlennek.

Átölelsz. Sírsz. A könnyekből is tudom, hogy nem közülünk való vagy. Édesek a könnyeid. Mint a méz, mint a juharszirup. Édes könnyeket ereget a tavaszi reggelt idéző szemed. Hideg? Vagy tiszta? Sose tudom eldönteni. Ha csókolsz persze ez a kék is tud égni. A kezed a tarkómon, egyszerre véd, életet, új életet ad. 120 éves lettem a múlt héten és úgy nézek ki mint egy 30…

Többet tudok a világról, mint bárki a környezetemben, mert minden mozdulatoddal tanítasz. Minden csókoddal okosabb leszek és minden érintéseddel bölcsebb…

Írd meg életed történetét. Kivárom. Írd meg. Légy őszinte. Az lesz a kedvenc részem, amikor hozzám érsz…

 

              

süti beállítások módosítása