Süt a Nap, 16 fok Nyíregyházán novemberben. Valaki aggódik. Ha úgy érzed tégy ellene, ne fűts, ne járj autóval, ne használj klímát, csökkentsd az ökológiai lábnyomod… Ennyit tehetsz és szólsz másoknak, hogy például töltsék ki az erről szóló kormányzati kommunikációt. Ennyit tehetsz. Te…

Süt a Nap, 16 fok. Valaki éppen jógázik, valaki éppen fut a Bujtosi tó körül. Edz, elmélyed, meditál, imádkozik. Valamiben hisz, valamit akar, jó vagy rossz célok felé halad? Csak az égiek tudják…

Ha valaki azt hiszi, hogy majd ő egyedül, itt ragyogó tekintetek és kamerák kereszttüzében megváltja a világot, kiűzi a gonoszt, démonokat és az összes rosszat a világból, hát annak kínáljunk egy puha fotelt, adjunk neki egy csésze teát és nyugtatót… mert nem fog sikerülni. Szóval tea, nyugtató. Ennyit tehetsz. Te. És nem biztatod tovább arra figyelmeddel, hogy sületlenségeket beszéljen. 

Ha léteznek is ezek a szemnek láthatatlan entitások, valaki tényleg elhiszi, valaki tényleg meg van győződve róla, hogy titkos mantrák ismételgetésével, legyőzi őket, fényes diadalban, majd ő lehet a  földi és égi seregek ura? Tényleg elhiszi, hogy képes rá? Mert akkor közelebb van kelethez, mint hinné. Akkor a reinkarnációban hisz...  

Sokat emlegetem Thomas Mann hősét, Düdülü bácsit… Aki esténként lemegy a pályaudvarra, feltartja a kezét és azt hiszi, hogy ő irányítja a vonatok forgalmát…

Hagyjuk meg az égieknek ezt a csatát, mi egyszerűen csak próbáljuk meg egymást szeretni, egymást elfogadni, felemelni, szállni tanítani.

Keresztény vagyok. Én úgy "űzök ördögöt és démont", hogy szeretek. Szeretek végtelenül, reménytelenül, lankadatlanul. Főleg karácsony előtt. Szeretek esőben, hóban, fagyban, ragyogó napsütésben. Szeretek fájdalomban, könnyben és szeretek örömben, nevetésben. Szeretem azt aki máshol, másnak született és szeretem azt, aki hic et nunc… Hiszek, szeretek és remélek. Szeretem az életem, az életed. Szeretem a hülyeséged, a bolondságod, a tévelygéseid. Szeretem azt, ahogy megvezetsz másokat, de felemelem a mutatóujjam; gyerek vagy…  

Neked is érdemes lenne a szeretet felől megközelíteni a  világot, ott nincsenek démonok, csak angyalok…

Dicsőség…

S majd kérdezed, hogy hol lakik Európa? Én meg csendesen mutatok egy magas, ívelt épületre Brüsszelben, hogy itt. Te majd értetlenkedsz és a Rue de Loi modern kandelláberei között meghúzod a vállad. A Szent Mihály katedrális, mint ékkő emelkedik a a házak fölé és az ansanté mádmázell megszólítások egy széles szabolcsi mosolyt húznak az arcodra.

11 éve minden más volt. Az augusztusi nonsalansz boldog óráiból, legfeljebb az ámulás maradt meg, meg az éjjeli Brüsszel. Most valahogy csupa kérdéssel, ráncolt homlokkal léptem be a télbe fordult Berlaymont szigorúan őrzött ajtaján.

Hol lakik Európa? Tedd fel a kérdést és én majd mondom, hogy Penészleken, Rzeszowban, meg Popradon. Néha Ömbölyön, vagy Szicíliában, esetleg az Azori-szigeteken.

Néhanap rányitja az ajtókat a bürokratáira is, akik fáradhatatlanul dolgoznak. Jól, rosszul, nem tisztem megítélni, de valamiért csak fizetést kapnak.

És persze Budán, is ott lakik Európa, ma már dörzsöltebb, kitanultabb a vendéglátója, de valahogy  a világ is ilyen. Véget értek a leányregények, keményebb, szigorúbb, morcosabb a világ. Van tét. Iszonyú nagy tét. Hogy leszünk-e? Hogy megmaradunk-e? Hogy lesz-e miből holnapot csinálni, mert a vízióhoz, álmokhoz nem elég a macinyomda.

Hol lakik Európa? Itt a szívemben. Itt bent, mert rajongok azért az álomért, hogy békében, közös gyökerekkel, közös akarattal, túl könnyeken és tragédiákon, túl pusztító lángokon, amikor valóban ember lett embernek farkasa.

Hinni akarok Európában…  

És álmodom még csillagfényes éjszakákról, amikor a szerelem könnyű selyemruha, amikor a szerelem egy kismotor és a ciprusok, meg a mediterrán virágok mézes illata. És szívem ünneplőbe öltözik, amikor látom, hogy másokat megtalál. Látom, hogy a szerelem belebújik a vonóba, és száll a novemberi ragyogás, a nagy fityisz a télnek és a túlcsorduló kegyelem. Elhallgattat, lecsendesít, belül öltözteti a lelket és azt kéri ne dumáljak, csak figyeljek és éljek. Halkan, csöndben, magamban dúdolva a megváltást. És akkor nem vársz, nem remélsz, nem akarsz, csak lebegsz, mint egy pihe az üres szobában… Csak örülsz mások végtelen, földöntúli boldogságának…

Köszi Hauser,

mindez csupán arról jutott eszembe, hogy a verebek azt csiripelik, hogy Benedetta Caretta, énekes, aki egy ideje rejtegeti a szépséges arcát meg a Stjepan Hauser, a világszerte ünnepelt csellista a klipek tanúsága szerint egymásra talált...  

A magyar pékek Nyíregyházán randevúztak. A termékbemutatók tanulsága szerint Magyarországon is készül kiváló minőség a kemencékben. A szürke hétköznapokban azonban már nem ilyen rózsás a helyzet. Az albánok és multik adják a mindennapi kenyerünket, amiben sok köszönet nincsen... 

Nincs öröm a gezemice-lángosban…

Weöres szerint a pék reggel gezemice-lángost süt és eszembe jut, amikor az egykor legendás, most az éppen az enyészetévé vált nyírbátori kenyérgyár kerítésénél Bolygya Csaba apukája friss, tűzforró, vizes zsemlét kaptunk ajándékba és úgy éltünk, mint az angol hercegek. A kétkilós kenyérért szombaton sorba kellett állni és a csíkos, durva-műanyag szatyorból még szerdán is kenyérillat szálldogált. Fura bevallani, hogy az a kenyér sokkal jobb volt a jelenlegi átlagnál. 

Általában dühös és szomorú leszek, ha Nyíregyházán jó kenyeret, magyar pékárut szeretnék venni. A megyeszékhelyt és kisebb-nagyobb városokat kilóra megvették az albánok. Ugyanazt a "szemetet" árulják Kisvárdától, Újfehértóig, Nyírbátortól Tiszavasváriig és jobb híján ezt is megvesszük. Az albánok opportunisták, szeretik a pénzt, rendkívül olcsó alapanyagokból gyártanak valami ehetőt, mosolyognak hozzá, de közben tény az is, hogy kihasználják az alkalmazottakat, ahogy kihasználják a törvényi kiskapukat és nagy ívből tojnak az ünnepnapokra. Nekik a keresztény ünnepek semmit sem jelentenek, és mi pedig nagyon örülünk, hogy még húsvétkor és karácsonykor is nyitva tartanak. Tessék belegondolni, annak az alkalmazottnak, aki egy albán pékségben kiszolgál minket, annak nincs ünnepnap és tőlük tudom, hogy az állásukat féltve nem mondhatnak nemet arra, hogy tegyük fel karácsonykor is dolgozzanak. 

A multik sem különbek az albánoknál. Az ALDI/LIDL/SPAR a fagyasztott világra esküszik. Úgy tesznek, mintha ők fedezték volna fel a "melegvízet", pedig az a Fornetti volt...-) Villanykemencéik így aztán ontják a fagyasztva érkező, a sütőben bűvölt, frissen még ehető, de gyorsan hervadó, gyorsan keményedő élelmiszeripari (mellék)termékeket, amit nagy élvezettel fogyasztunk.

A SPAR üzletei arra is példák, hogy az antiminőségből is lehet egy kis szívvel, sok hozzáértéssel valamit kihozni. Így alakult ki az a faramuci helyzet, hogy ugyanabból az alapanyagból a  Korányi és a László úti Interekben egészen más fizimiskájú kifliket és zsömléket sütöttek. A Korányin a hozzá nem értés, a nagy fluktuáció miatt hóka, méreten aluli valamik kerültek a kosarakba, míg a László úton, a hosszabb kelesztés idő miatt, az alaposabb munkával, sokkal szebb, sültebb, méretesebb péksütik örvendeztették meg a fogyasztókat. A minőség azonban lassan kiegyenlítődik, kár, hogy a Korányi lett a mérce…

Szombaton azonban erről nem beszéltek a Nyíregyházán randevúzó pékek. Nem dühöngtek, nem ordítottak, hogy ebből elég; minőségi, finom, egészséges, megfizethető áru, magyar termékekkel illene kiszolgálni a vevőket. Nem dühöngtek, nem ordítottak, mert nagyítóval kell keresni az olyan pékségeket, melyek nem bűzlenek az olcsó liszt, olcsó ráma, filléres ecet triumvirátusától. Nem rázták az öklük, mert ők sem lehetnek igazán büszkék… Nincs mire. Olcsó alapanyagokból, általában drága termékek készülnek, ami nekem egyenlő lehúzással. Meg azt, hogy elfogadják, elfogadjuk, nekünk ez is bőven megfelel.

Nem lehet büszke a szakma, mert a jó pékek, az innovatívak rég Ausztriában, Németországban, Angliában keresik a saját kenyérre valót…

Akinek nem inge, meg most sem veszi magára. De mondjátok meg őszintén, hol vesztek jó kenyeret Nyíregyházán???

A héten újra megtanultam apró lenni. Olyan apró, mint egy pihe, ami úgy lebeg a szobába besütő napfényben, mint egy álmos, üres csónak a szinte mozdulatlan tengeren. Megtanultam, hogy minden vágyam, minden álmom a Jóistené. Tenyéréből jut nagy ritkán jó, de inkább csak szurok, csiriz, korom, vastag vendégmarasztaló sár a jutalom. A nyár is csak egy csalfa, céda lány, itt volt megizzasztott, megforgatott újból és újból, aztán egyszer csak elment, ami maradt az fénytől fosztott, csontra száradt és zörgő, mint az aszott mákgubó.

Aprónak lenni realitás. Aprónak lenni törvény. Megmosolyogni dölyföt, hatalmat, fennhéjázó urakat, megmosolyogni magunkban a törvénynek fügét mutató balga embert. Az aprók a télben sem fáznak, mert minden rés, repedés, minden apró lyuk, pici barlang az övék. Aprónak lenni biztonság. Míg a nagy a t-rex pillanatok alatt lett semmivé, a patkány és az ember őse a sötétben, a dögszagú hamvak között is fennmaradt.

És ha a boldogság felől közelítjük meg, akkor aprónak lenni olyan harmónia, mint a legkisebb kolibri szereleme. Virágokon élni, harmatot inni, nektárt falatozni és lebegni, mint a szösz a vasárnapi nappaliban, ahová a kegyelemtől áldott novemberi napfény jár pőcsikélni.    

Ki látott engem? Ki látott engem, amikor a Tisza kiszáradt? Ki látott engem, amikor a Tisza megáradt?  Ki tudta, hogy vagyok, amikor megjött a legsötétebb éjszaka, amikor beköltözött a leghosszabb tél. Ki tudta, hogy Rád gondolok? Pedig még azt sem tudtam, hogy vagy. Még abban sem hittem, hogy létezhetsz. És sok-sok év múlva jöttem rá. Hogyan is tudhattam még, hiszen meg sem születtél…

És türelmetlenül, raplizva sírtam szemerkélő esőkben, hogy hol, merre vagy már!?! Türelmetlenül imádkoztam, hogy nekem nőj meg szentem, hogy Te az enyém legyél… És így teltek évek, évszakok. Így telt el az életem fele, így múltak el csillagok, koptak a nagy piramisok mészkövei. Így rozsdásodtak a hit horgonyai. Így sültek mézes kalácsok anélkül, hogy tudtam volna milyen ízűek a krémbe mártott ujjaid…

Így főttek gazdag húslevesek, füstölődtek, rátarti sváb sonkák, forrtak magányos borok. Így gyűltek az imakuponok.

Téged gyűjtöttelek ki. Nagy szenvedéllyel. Minden pénztárban Téged követeltelek, minden kirakóból Téged raktalak ki. Minden visszaváltott üveg árát abba a perselybe raktam, amiből majd neked teremtek örömöt. Pedig nem is ismertelek.

Talán egyszer ha láttalak az utcán. Talán épp akkor mentél hazafelé, amikor én ifjú hévvel a Kazinczy és a Kölcsey utca sarkán csak egy sűrű hajú babát láttam tipegni…   

Hát ki lát ma engem, ebben a szabolcsi novemberben? Ebben az elátkozva szerelmes őszben? Ki lát engem, amikor az ég alatt a csillagokat számlálok? Ki lát engem, amikor az Orion övébe kapaszkodok?

 Az ember egy idő után elkezd otthonosan mozogni a pokolban. Nincs ebben semmi különös. Nem művészet ez, csak egyszerű ösztön. Túlélési ösztön. Így éltek túl akiket a Gulágra hurcoltak. Így hadifoglyok, malenkij robottal átvertek és minden szerencsétlen, akik egyik pillanatról a másikra megízlelték a nyomorúság hetedik bugyrát.

Az ember egy idő után úgy mozog a pokolban, ahogy Kertész Imre tette, ahogy a Ivan Gyenyiszovics. Vannak pillanatok, amikor még szépnek is látod a körötted lévő világot. Amikor rádöbbensz a november nem haláltusa, a természet nem adja meg magát, hanem egyszerűen levetkőzik, mint te magad az alvás előtt.

Fura ez, ahogy andalító rutinná válik az otthonosság keresése és teremtése.

Persze nincs ebben semmi költői. Nincs ebben sem metafora, sem allegória. Az öreg Gere János bácsinál telt így az idő. Nála vártam, hogy a szülők hazajöjjenek. Egy nagy óra percegett, a spórban a tűz pattogott és olyan végtelenül hosszúnak tűnt nála 60 perc, mintha egy élet pergett volna le előttem…

Gere Jánost papának kellett szólítani. Nem volt vér szerinti rokonom, mégis ez lett a megszólítása. A vér szerint nagyapát, Kodácsi Jánost, a mókás és mégis magasztos papó becenév illette meg. Gere Jánost a papa. Borbély volt egykor. Meg hadifogoly. Donyeckben. A vékony csalánlevessel is túlélte. Ő mesélte, hogy ha valaki elokádta magát a barakkban, a többek felették, ami kijött belőle, már ha véletlenül darabos volt…

Aztán véletlenül kiderült, hogy jól beretvál, meg ügyesen csinál frizurát. Már nem a túlélésért küzdött. A tisztek nem voltak hálátlanok. Évek múlva, mint egy száraz kóró, de hazatért. Haza. Bátorba.

Az ember egy idő után elkezd otthonosan mozogni a pokolban. Főként akkor, ha maga teremt magának sötétséget, kínokat és ketreceket. Főként akkor, ha minden nyomorunk magunkból fakad és képtelen vagyunk észrevenni, bűn, ha a világot feketére festjük. Bűn, ha pokolnak hazudjuk az életünket, ha örökkön örökké szenvedni akarunk. Bűn nem felemelni, hanem eltiporni, bűn nem segíteni, ha képes vagy segíteni. Bűn alól új bűnt vedlik minden pesszimizmus, minden hitetlenség.

És akkor emeljük fel szívünket…

És akkor lássuk meg, hogy hiába múlt el a kézzelfogható csoda az életünkből, annak öröksége képes beragyogni a napjaink.

Ne fussatok, éljetek bolondok!!!

- Mi a horoszkópod? – kérdezte a lány a férfit.

- A horoszkópom? Úgy tudom törpe – felelte bizonytalanul és ujjaival dörzsölni kezdte azt állát.

- Törpe? – hitetlenkedett a lány. – Hát olyan horoszkóp nincsen! – kacagta a megszeppent lovagot. – Talán rák, kos vagy leginkább skorpió. Az illene magához – mosolygott hetykén.

- Miből lehet választani? – kérdezte a félénken a pasi.

A lány kuncogott. Barna hajába belekapott a szél. A bohókás április pírt csalt az arcára.

- Azt nem lehet választani. A születésed pillanata meghatározza a horoszkópod.

- Mondom, hogy nekem a törpe, az illik is hozzám - erősködött a férfi…

- Bak, Vízöntő, Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, és az utolsó, a decemberi a Nyilas… Ha az volt a kérdés, hogy tudom-e őket fejből, akkor lépjünk ezen túl… - komorodott el a lány.

- Mi volt az utolsó? – meresztett nagy szemeket a férfi…

- Nyilas… vágta foghegyről hozzá a lány.

- Nyilas? Az, hogy néz ki?

- Félig ló, félig ember. Furcsa szerzet, egyszerre, vad, kezelhetetlen, ösztönös állat és örökkön-örökké magasztos gondolatokkal megáldott filozófus. Négy lábbal nyargal, de neki mindig állni látszik az idő. Nem is foglalkozik vele, csak vágtat a szakadék felé...

- Akkor póni nyilas vagyok - mosolyodott el a férfi és ezzel lezártnak tekintette a kérdést…

Londonnak valahogy érett Stilton és kraftos IPA íze van. A Temze parton a sárguló platánok alatt, vörös nyelvű sárkány állít meg. Alatta felirat; City of London és egy vékony, kecses üvegszilánk őrzi a borough-i piac kéjtől fosztott osztrigáit.

És harangoznak. Nem lomhán és póriasan, török, tatár, muszka miatt félreverve, mint nálunk, hanem szabadon, birodalmi módon csilingelve és csalogatón, mintha a templom valami titkos találkára hívogatna. És Kodály Háryja jut eszembe, a bécsi harangjáték, amitől gyermekfejjel is mosolyognom kellett. 

A Cannon streeten indultunk a Szent Pál felé. Egész végig azon morfondíroztam, hogy a belső magányomat addig nem oldják fel az égiek, amíg meg nem írom azt az ominózus novellát. Azt, amiben Pál Korinthoszba utazik és az összes pogány istenséggel leszámol. Tükröt mutatva nekik; Krisztus után nem marad más, mint a szanálásuk... Be-bevillan az egy nappal korábbi Oxford, a sárgás-barna Radcliffe camera, meg az ezeréves egyetemi katedrális. És ahogy összemossa az eső a turistát és a hallgatót. Ahogy összemossa az eső vágyakat és az álmokat.

Anglikán templomokban, távol Szabolcstól, Szatmártól, hej regő rejtem. Hej regő, szívem elrejtem. A London-bridge semmitmondó pillérei alá. Oda rejtem a megálmodott életem utolsó kincseit. A híd alatt, a híd alatt a London-híd alatt. Tótágast álló, apró denevérek nevetgélnek majd a kurta londoni nyárban, amikor meglátják a gondosan összehajtogatott csomagot...

Egy sirály hátán szálltam a Westminster apátság felé és addig morzsoltam a lelkem, míg semmi sem maradt belőle. Semmi. Csak néhány magányos hidrogénatom. Sietve sürgetett a város:; itt kell nőni, itt kell nagyra nőni. Még utoljára. Ég felé, csillagok felé, aki a végtelen szolgája, csak az lehet végtelenül boldog...

Londonnak erős, érett Stilton és kézműves sör íze lett. Érlelt ezerízek ezek. Krémes, fűszeres, erőfitogtató ízek.  Most magam elé teszem a Colmans mustárt és lassan kezdem szavalni a Romeo és Julia prológusát;

Two households, both alike in dignity…A pair of star-cross'd lovers take their life…

És ahogy lépek előre, ahogy feltárul előttem ez az őszi, töltött párakalács, a folyóparton egy mozaikról maga Shakespeare mester lép elő, és feltárja előttem az évszázadok súlyos történelmét. Látom, ahogy 1666-ban porrá ég a város, megveszekedett, bolhás patkányaitól majdnem kipusztul, és ott abban a pillanatban a Temze hol barnás, hol szürke vízében megtalálom maga-magam.

Egy fiatalembert, aki a bátori bolhavégen arról álmodott, hogy majd itt sétál és olyan magasba képes emelkedni, hogy Nelson admirális kezet nyújt neki... csak nem számoltam vele, hogy a hősnek jobbja nincs, a balja pedig a Jóisten szerelméért sem engedné el a védelmező kardot...

Persze East of Londonnak ma is közvetlen összeköttetése van a pokollal. A sikátorokban most is ott ólálkodik Jack the ripper, de nem tartok tőle, mert az egyik sörözőből Holmes és Watson ugrik elő… mosolyogva, ez az ő városuk, még mindig az övék. Turbánok, burkák, mecsetek ellenére. Fekete, barna és sárga színek ellenére. London köszöni, kifestőként is brit képes maradni.

Megyünk a Soho felé. Az előttünk járók végtelen áramlata magával ragad. Bennünk pedig szépen nagyra nő valami térdepeltetett ámulat. És a sokadik sör után is eszembe jut, hogy a katedrális bejáratánál két ortodox ikon várta, hogy gyertyát gyújtsanak érted és értem is…

Mint vírus úgy terjed egy videó az interneten. A képsorok tanúsága szerint egy ember ajkából éppen egy jól megtermett rovarlárvát varázsol elő az orvos. A gyengébb idegzetűek azonnal elkapcsolnak és okádva szaladnak a mosdóba. Mások homlokot ráncolva, szemüket résnyire nyitva szenvedik végig a  képsorokat. A látvány megdöbbentő. Mintha megelevenedve Ridley Scott filmje, az Alien. Az orvos valami krémszerűvel keni be a szerencsétlenül járt, erre a nyű megmozdul a bőr alatt és hogy levegőhöz jusson ki is tolja magát a bőr alól, ekkor ragadja meg csipeszével az orvos és szép lassan egy májusi cserebogár pajorjához hasonlatos, undorító ízét húz ki a feldagadt szájú páciensből…

A Face videója szerint így jár az, aki nem mossa meg a dobozos kóla alukannáját, na meg minden balfék, aki nem vigyáz magára. Pedig a filmen látható hátborzongató és hányinger keltő Alien egy viszonylag gyakori faj egyede. A bagócslégy lárvájáról van szó…

Ez a rossz hírű és veszélyes rovar Közép- és Dél-Amerikában őshonos. Arrafelé a trópusi esőerdők szélein, dimbes-dombos területeken található meg. Az eddigi megfigyelések alapján a tengerszint feletti 160 métertől egészen a 3000 méteres hegyeikig mindenütt képes megélni.  A kifejlett légy 1,5 centiméter hosszú, széles, kékesszürke, erős szárnyakkal rendelkezik. A madarak, baromfik és a szarvasmarhák fontos élősködője, de akár az embert is megtámadja.

Ez a „jószág” a szaporodásához használja fel az emlősöket, így akár az embert is. A nőstény elkap egy nappali kirajzású ízeltlábút, pl. szúnyogot, atkát, kullancsot, és petéit annak hasára rakja, mely mint egy hordár cipeli azokat. Rászállva egy meleg vérű állatra vagy emberre, annak átadja azokat. A peték azonnal kikelnek a bőrön, majd a lárvák behatolnak a bőrbe, ahol tovább fejlődnek és furunkulus-szerű elváltozást okoznak. A „kelés” közepén található nyíláson át lélegzik a lárva és bűzös váladékot bocsát ki. A behatolás általában a ruha által nem fedett területen, pl. a karon és leggyakrabban a fejen történik, de a lárva akár a ruhán keresztül is képes magának utat találni…

Az emberbagócs mellett legalább 150-féle bagócslegyet ismer a szakirodalom. Közös tulajdonságuk, hogy lárváik egyes emlősök testében fejlődnek ki. Őzeink és szarvasaink, valamint a jávor-, és rénszarvas élősködői a Cephenomyia és Pharyngomyia fajok. Elsősorban gazdáik garatüregében fejlődnek, ezért garatbagócsoknak nevezik őket. Meleg nyári napok kora délutáni óráiban gyakran rajzanak násztáncukat járva a bagócsok tornyok vagy hegycsúcsok közelében.

A legfeljebb két vagy három hétig élő nőstények elevenszülők. Ivarkészülékük vakzsákjában fejlődő, s az olykor ötszázat is elérő fiatal lárvákat a nőstény repülés közben hozza világra, s valósággal ráspricceli a gazdaállat orrtájékára. A kis nyüvek a következő év márciusáig a szaglóizmok nyálkahártyáján élnek anélkül, hogy nagyságukban lényegesen változnának. A második és harmadik lárva állapotú alakjaik, a belső orrnyílásokban, a garatüregben és a nyelv tövében élősködnek. Ezek nagysága már tetemes: 4 cm-re is megnőnek. Légzési és nyelési nehézségeket okoznak, ennek következtében a gazdaállat növekedésében visszamarad, testsúlya csökken, és a fertőző betegségekkel szemben kevésbé ellenállóvá válik. Az agancs gyenge vagy torz növekedése is gyakran utal bagócsfertőzésre. A bábozódásra érett lárvákat a szarvas vagy az őz kitüsszögi, s azok befúrják magukat a talajba, ahonnan 3 -5 hétig tartó báb állapot után bújnak ki a kifejlett bagócsok. A garatbagócsok meglehetősen gyakoriak. Kimutatták pl., hogy a hajdani Csehszlovákiában az őzállomány 50%-a volt fertőzve az őzbagócs (Cephenomyia stimulator) lárváival.

Egy biztos megfelelő higiéniával Európában nem jelent veszélyt a bagócslégy az emberre. Ha mégis megtörténne a baj, érdemes orvoshoz fordulni. Szerencsére a viszketés és undor mellett, a bagócs okozta seb maradandó károsodás nélkül gyógyul.