Ki látott engem? Ki látott engem, amikor a Tisza kiszáradt? Ki látott engem, amikor a Tisza megáradt?  Ki tudta, hogy vagyok, amikor megjött a legsötétebb éjszaka, amikor beköltözött a leghosszabb tél. Ki tudta, hogy Rád gondolok? Pedig még azt sem tudtam, hogy vagy. Még abban sem hittem, hogy létezhetsz. És sok-sok év múlva jöttem rá. Hogyan is tudhattam még, hiszen meg sem születtél…

És türelmetlenül, raplizva sírtam szemerkélő esőkben, hogy hol, merre vagy már!?! Türelmetlenül imádkoztam, hogy nekem nőj meg szentem, hogy Te az enyém legyél… És így teltek évek, évszakok. Így telt el az életem fele, így múltak el csillagok, koptak a nagy piramisok mészkövei. Így rozsdásodtak a hit horgonyai. Így sültek mézes kalácsok anélkül, hogy tudtam volna milyen ízűek a krémbe mártott ujjaid…

Így főttek gazdag húslevesek, füstölődtek, rátarti sváb sonkák, forrtak magányos borok. Így gyűltek az imakuponok.

Téged gyűjtöttelek ki. Nagy szenvedéllyel. Minden pénztárban Téged követeltelek, minden kirakóból Téged raktalak ki. Minden visszaváltott üveg árát abba a perselybe raktam, amiből majd neked teremtek örömöt. Pedig nem is ismertelek.

Talán egyszer ha láttalak az utcán. Talán épp akkor mentél hazafelé, amikor én ifjú hévvel a Kazinczy és a Kölcsey utca sarkán csak egy sűrű hajú babát láttam tipegni…   

Hát ki lát ma engem, ebben a szabolcsi novemberben? Ebben az elátkozva szerelmes őszben? Ki lát engem, amikor az ég alatt a csillagokat számlálok? Ki lát engem, amikor az Orion övébe kapaszkodok?