„Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,

Nézd e vakondot, földet túrva lenn,

Mindkettőt más-más láthatár övedzi.

A szellemország látköröd-kivül van,

És ember az, mi legmagasb neked.

Az ebnek is eb legfőbb ídeálja

S megtisztel, hogyha társaul fogad.

De éppen úgy, miként te őt lenézed,

És állsz felette végzete gyanánt,

Áldást vagy átkot szórva istenül rá,

Épp úgy tekintünk rátok mí alá,

A szellemország büszke részesi.”

Tekintene ránk? Mint hangyákra? Mint termeszekre, méhekre? Tegnap úgy szólított, fiam. Aztán meg sem ismert, ma meg csak annyit mond, kelj fel és járj. Mintha az olyan könnyű lenne, felkelni, belenézni az öregedő tükörbe és felvetni a fejem, mint szűz nyüvő bátor koromban. Mintha olyan könnyű lenne, Nélküled hinni, hogy ez a szent akarat, ami estére szétfolyik, szétmállik, szétpereg majd reggelre újra összeáll és a vak reménynek visszaadják a látást. Hát nézz körül ebben a semmi kis decemberben. Nézd az árva fényéket, a fák tetejére helyezett műanyag napokat, nézd az egykedvű galambokat, nézd ezt az álomnak sáros, lucskos, maszatos világot. Nézz rám. Nézz kincseimre, Lázáros, szomorú nincseimre.

Nézd, ahogy két könnyes elbizonytalanodás között el-elmosolyodok. Nézd, ahogy viccet, poént, humort gyúrok a gyulladt idegekből. Ahogy nekifutok ezerszer a nullával való szorzásnak és hallgatom az okosakat, hogy nem vesztesnek születtem, nem arra, hogy bukjak, hogy rögök és göröngyök között bukdácsolva, egy könnyes árny legyek. Hanem királynak, kegyosztónak, költőnek, hadvezérnek, büszke bércek császárának, akinek messzire hallatszik a hangja… óh, de milyen messzire: kétszer, százszor járja körbe a világot.

Te… elmesélem, vasárnap este a Kossuth téren a színpadról a reményről papoltam. Rád gondoltam és jöttek a számra, szebbnél szebb szavak és akkor ott előttem a második sorból egy cigánylány, odaköpte; jól van már, vazze… Talán senki sem hallotta, talán nem is mondta; jól van már, vazze…

És mosolyogva átadtam a színpadot… Káromkodtam és fütyörésztem…   

Aztán. Végül. Legvégén. Majd mások nevetnek, majd mások kacagnak, majd mások szeretnek. Majd mások ölelnek. Majd mások mosolyognak. Rád. Majd mások főznek, majd mások remélnek, szeretnek és hisznek. Itt és most beszakadt az univerzum. Itt és most a szingularitáson túl, már nincs semmi.  Utánam nem jöhetsz, vissza nem térhetek. A relativitás szabályról csak feltételesen... Köszi a halakat és az összes csókot. Köszönöm, hogy volt néhány jó napom. 

Kosztolányi járt a fejemben. Ahogy áll a Logodi utcai lakás ablakában és nézi a hajnalt. 50 évesen. Nézi a hajnalt és tudja, hogy nem lesz ezekből a hajnalokból már sok. És akkor kiszakad belőle a Hajnali részegség. Kiröppen belőle az őszinte hála. A hála, melyet a titkos, titokzatos Úrnak, teremtőjének rebeg. És oly elemi erővel, oly emberi büszke alázattal játszik a szépség húrjain, hogy attól hirtelen még a legapróbb lélek is elhiszi, ez az élet ajándék. Ajándék a Logodi utcai szürke házak között a festhetetlen hajnal.

Meg ajándék ez lelket is megremegtető, fogvacogtató, decemberi anticiklon és talán lehet még valaki a vonal túloldalán, akinek ajándék lesz, hogy néhány eunuch, de csodaszép betűvel több marad az internet bendőjében. Talán számít az, hogy kigurulnak a hálasorok, talán számít, mit érzel, mit érzek, talán valaki valóban jegyzi, odafent, odaát, hogy ezek a szöveget kívánó, tajtékzó, forrongó gondolatok miért követeltek maguknak helyet az élők íriszén.

Talán valaki most tényleg leírja, lemorzézza, hogy mi és leginkább ki lakik mélyen a szívemben…

Mit csináljon az ember, ha a lelke mélyen csak egy ócska ripacs. Egy teátrális majom. Aki szereti, ha egyszerre hull a hó, mutat 37 fokot a hőmérő és úgy jön fel a szivárvány az égre, mint szerelmetes éjjel a telihold. Mit csináljak, ha még mindig tetszik, ahogy Heine belemártja a legmagasabb norvég fenyőt az Etnába és úgy írja az égre; szeretlek! Mit csináljak, ha a könnyek, könyvek, mosolyok egyaránt férnek el a tenyeremben és ha most a deres, jéghideg, kulcs nélküli lakatok nem zárnának el tőlem, hát az összes szent gyertyát odatenném az ablakod alá, kupacba raknám a Hortobágy szalmabáláit és dobálnám rá a szabolcsi akácot és a romantikától csöpögő, olvadás fényében láthatnád a boldog-szomorú Pierrot-arcom. Láthatnád, hogy boldogan integetek, mert minden másodpercért hálás vagyok, és ahogy számolom a derű óráit, a boldogság napjait, szinte rikkantva nézek a jégvirágtól homályos ablakokra és megfagyott égre; akkor is, így is megérte…  

Mácsai mondja József Attilát. Attilánk meg éppen Thomas Mannt üdvözli és nagyokat hümmögök, mintha az idő, ez az érzéketlen szigorú szövet kegyesen mosolyogva csalni engedné a képzeletet és a konyhám, amiből most a padlófütés varázsol kuckót, irodalmi kávéházzá minősülne és a gép gyomrából szabad lenne a holt lelkeknek újra élőként kávét kérni, ücsörögni és elmélkedni.  

Ahogy Mácsai mondja az üdvözletet hirtelen megértem, hogy Attilánk ezzel a verssel, könnyed mozdulattal csatolta a közép-kelet-európai, madjarosch hálókocsit az InterEuropa Expresshez és lehetett a lübecki Nobel-díjas bármily elegánsan német, ezzel a verssel egy egész ország lett a Nyugat része…

Fehérek között nem volt európaibb Attilánknál. Jobban látott ő át "Mádám Sosa" testén, mint Castorp teremtője, jobban látott ő át a szövevényen, ordas eszméken, a provincializmus mindent borító porfergetegén és látott versben élő, versben gondolkodó, verset mondó értelmiségit, aki talán még a keresztények istene előtt is kedves…

És onnan jutott eszembe ez az egész, hogy szükségem lenne valakire, aki kívülről tudja a Régimódi történetet…

Leesett az első hó. Ismered Nyíregyházát. Persze sokat változott, meg fényesedett, talán valamivel közelebb van Nyugathoz is. Nem fogom eltitkolni, ez persze a debreceni repülőtérnek is köszönhető, de tudod, ismered. Ha itt akarsz élni, szeretni kell, elfogultan, szerelmesen, a hibáival együtt. Szeretni kell. Te! Most ezzel az első hóval, olyan könnyen szerethető lett. Ahogy sétálsz a Dózsa Györgyön és megérkezel a Winter Wonderland szívébe, hirtelen elönt valami régi, ismerős érzés. Itt sétáltunk, itt ücsörögtünk és tudod én még emlékszem, amikor megcsókoltál. Tudod a nyíregyházi csókoknak olyan fura, más íze van. Mint az első hónak. Vagy nem is... Olyan boros, köménymagleveses, olyan húsleveses, olyan füstölt sonkás, olyan túrórudis, meg garnélarákos is. Tudod ez a csók olyan december ízű, olyan kicsit dirty-horny, de friss, ropogós is mint egy Irsai…

Édes istenem, ahogy nézem a hóesést, nézem a megújult és napsárgán tündöklő Városházát, ahogy andalgok és érzem az illatod, az ínycsiklandozó kürtős kalácsok és forralt borok ellenére, akkor rájövök, nekem soha többé nem kell már ajándék. Mert minden hóesésben, minden adventi koszorúban, minden sárgás izzóban, minden gyertyában ott gyullad meg majd ez a végtelen, olthatatlan vágy, ez a nyírségi szerelem, ez az itt vagyok itthon, itt vagyok veled, itt vagyok férfi, itt vágyom rád, könnyesen boldog érzése.

És most nevezz romantikus piece of shitnek. Nevezz bárminek… Csak az utolsó táncot… azt nekem tartogasd…

Mondtam már, hogy az eszed mellett, nem tudom eléggé hangsúlyozni a feledhetetlen, megunhatatlan adottságaidat? Tudod, nem láttam még olyan nőt, akinek a testén tetőtől talpig nincs egyetlen anyajegy sem és a haja, az a barna haja, mint egy zuhatag. Meséltem neked a Misszió című filmről? Mindegy is. Éjjelt, éjfélt, későt üt az óra és nincs az az alkohol, ami ledöntsön, nincs az a kék tűz ami képes feledtetni a boldog órákat. Nincs ellenszer, nincs gyógyszer, az időt úgy nevetem ki, mint balga gyermeket, mint Te engem.  Nincs semmi már, csak egy vacak repedés a téridő szövetén, csak Jézus színtiszta nullás vércsoportja. Meg ez a dicsőséges, emelkedett, de kurva egyedüllét ebben a purgatórium szagú váróteremben.

A következő mondat így hangzik; nem, de és talán, vagy, ámde, viszont, tulajdonképpen, meglehet és akkor, most, jelentem, szépen kérem, megfelelő, elégtelen, közepes, elégséges, ez egy nagy nulla, akkor, ott, mind emberileg, mind szakmailag. Ateista, gyóntató, hithű, hisz, hitehagyott, csipkebokor, angyali üdvözlet, torinói lepel, körmenet, Szentjobb, szent korona…

És akkor az éjszaka vezet haza, akkor rám zuhan a szabolcsi kakofónia, a hiányérzet, a testem kollektív emlékezete; végtagoktól a pusztuló agysejtekig és a puszta… 365 nap a pusztában és azt sem tudom, Te, hol, merre kivel és kivel éled át a mostant, a jelent, az örömöt, a boldogságot, a karácsony illatú készülődést. Kinek mondod, jó reggelt, jól áll, jó volt, csináld még...

Csak állok, csak őrlődők, csak kopok, csak felejtek és akkor ide hívom, ide idézem az Istent, Jézust, a Szent Lelket, hogy legyenek velem, mert elegem van, eszméletlenül félek és cidrizek Nélküled.

 És akkor sem történik semmi.

A LIDL limitált szériás felvágottjai között a napokban különleges májasokat találtam. A pezsgős aszpikkal készültből, egyet rögtön a kosárba helyeztem, mert már máskor is kellemes pillanatokat okozott. Görögkatolikusnak böjti időszakban efféle, világi kényeztetés igazából csak vasárnap jár, de azt már nem árulom el, melyik reggelemet tette kellemessé a Németországból származó májkrém.

Fura szokásom, hogy falatozás közben alaposan megnézem, mivel tömöm a fejem és persze arra is kíváncsi vagyok, hol készült a termék. Az etiketten az állt, hogy egy bizonyos Franz Wiltmann nevű KFT. gyártja, valahol Észak-Rajna Vesztfália és Alsó-Szászország határán egy Versmold nevű kisvárosban. A húsipari cég magát csak az élvezeteknek élő emberek (Marke für Geniesser) márkájának becézi, és nem átall egy bunkósbottal felfegyverkezett ősembert választani jelképnek.-)

Nincs is ezzel baj, ha már lúd, meg sertés legyen kövér, ízletes, fogravaló meg úgy általában emberi fogyasztásra alkalmas, meg az sem baj, ha különlegesen fűszerezett, hagyományosan készült, esetleg kellemesen füstölt meg lehetne ezt még fokozni. A zsíros disznót most visszaszívom, a lúd legyen kövér, a disznó meg csak akkor, ha tepertőnek meg pecsenyezsírnak szánjuk. No, de aki már vágott világhíres mangalicát, az tudja, hogy ott bizony nem leszünk híján a zsiradéknak sem.  

Mielőtt mellékvágányra tévednék, a Wiltmann cég érdekes, finom májasokkal boldogítja a világot és abban sem kételkedem, hogy a cég a szalámik, kolbászok szövevényes világában is elboldogul. Amikor a Google-n található vélemények között tallóztam, arra számítottam, hogy megerősítik bennem a tudatot, Wiltmannék odateszik magukat.

Az első vélemény azonban leforrázott és megdöbbentett. Egy muszlim férfi azt panaszolta el, nem kímélve a céget, hogy már micsoda szemtelenség, hogy az általuk gyártott pulykaszalámi csomagolásán elől nem szerepelt, hogy sertés szalonnát is tartalmaz. Aztán továbbment, ő is és barátja is vásárolt a termékből, amit aztán - horribile dictu - a gyerekei is jóízűen fogyasztottak el. De azért, álljon meg a világ, de tessék már a termék csomagolásán elől is feltüntetni a disznóságát! Mert ugyebár neki a vallása a disznóság fogyasztást tiltja, ő meg a nagy sietségben nem vette ezt észre. És jól lepontozta az egyébként ízletes termékeket.

Hümmögtem magamban. Azon gondolkodom, hogy az EU összes határán, repülőterén, vasútállomásán ki kellene írni; ez itt Európa, eszünk disznóhúst, iszunk alkoholt, imádjuk a miniszoknyás nőket, de mindent a szemnek, semmit a kéznek alapon tiszteljük is őket, hirdetjük az egyenjogúságot, nem gondoljuk, hogy a kereszténységen kívül nincs más vallás, nem térítünk erőszakosan, nem ölünk meg senkit azért, ha nem tartja Krisztust megváltónak, nem börtönözünk be senkit, aki nem úgy gondolkodik, ahogy mi, egyelőre nagyon is humanisták vagyunk és látva Nyugat-Európa emberfeletti igyekezetét befogadók is.

(Titokban még Kelet-Európa is befogadó, de nem szívesen megyek bele politikai játszmákba.)

Egy bizonyos pontig nagyon is befogadók és elfogadók vagyunk. Addig a bizonyos vörös vonalig. Addig, amíg minket is tiszteletben tartanak, amíg a mi kultúránkat, jogrendszerünket, hagyományainkat is elfogadják, amíg nem kérnek olyat számot rajtunk, ami itt nálunk teljesen hétköznapi és természetes. Merthogy ismerve a húsipar tradícióit, nálunk a baromfiból készült felvágottak szinte kivétel nélkül tartalmaznak némi disznóságot…    

Ja, egyébként meg nagy a világ és nem Európa a közepe…

Tóta W. éppen most mos össze mindent. Most derül ki, hogy villámlik, mennydörög és a szentelt víz alá tartott gyermek nem több annál, mint az a személy, akinek a szülei hisznek a „varázslásban”. Én egy pohárka Bolyki mellett ülök, és éppen a semmi sem megy, sem az élet, sem a böjt, sem a holnap nagyívű elképzelése és ebben az amúgy is szenzitív pillanatban kapom a végzetes találatot. (link)

Görögkatolikus vagyok. Még Dániában megtanultam Kirkegaard mestertől, hogy csak akkor merjem kimondani, hogy keresztény vagyok, ha hiszem. Ha elhiszem. Ha ki merem mondani. Ha merem vállalni. Ha egy pillanatig sincs bennem kétség. Ha (el)hiszem, hogy ott, akkor Jézus Krisztus feltámadt, legyőzte a halált érted, értem. (link)

Kedd este van, a Bolyki bor (vegyél te is Lidlben) könnyen fogy és lazul bennem a (munka)fegyelem. Könnyen lazul az összpontosítás és összekuszálódnak a sorok, gondolatok sőt a szívdobbanások is.

Merem-e mondani, hogy félek, hogy néha úgy összetöröm a hitem, mint egy csempére ejtett poharat: merem-e mondani, hogy perelnék a Jóistennel, hogy az ima végén az égre vetem a tekintetem és kérdőre vonom; Uram valóban így akarod? Ez lenne az akaratod?

Pedig érzem bűntelen vagyok, szívem tiszta, vágynék is valami égi gondozásra, hogy tenné mellém, merő jóindulatból, hogy küldené ide, hogy vezérelné, hogy önszántából. Hát nincs is messze… Tudom hol van, tudom hol lakik, itt él bennem az illata, a gondolatai, itt van bennem minden, a lénye, a nőiessége, az a bolond természete, úgy lakik bennem, hogy le tudom írni, ki tudom beszélni… és ide tudnám énekelni…

Aztán ülök, marad a csend, marad Tóta W. ateista racionalitása, semmitmondó, lélektelen, (kurva)materialista világa, marad valami szutyok, szurok, marad az ótvaros valláskritikája, a büdös szája és marad az éjjel, amikor ismét nincs jelenés, megváltás, vagy csak egy üzenet; tartsatok ki, menjetek tovább… Vagy az ő rövid szöveges kérdése: megvagy?

És hidegen kúsznak az ég felé Nyíregyháza és egy másik közeli, kimondhatatlan nevű, de nyakasan kálvinista nagyváros templomtornyai.

Mondom, a Bolyki Egri csillag a ludas… csak egy palackkal hullott az égből…  

Az élet a lélek ügye. A test itt csak szolga. Az élet a lélek ügye. A szerelem is. A szív is. Ahol a ti szívetek, ott a kincsetek is. A lélek nem alkuszik. A lélek nem megy bele, holmi játékokba. A lélek megmarad, ami volt, az a gyermekien tiszta őserő. Ha kell búvópatakként él, ha kell nem szól, nem beszél és vágyait mélyre ássa. A Királyok völgyébe, piramisok alá, vagy megy végtelen utakra, látni éjjel is csacsogó, fényes városokat, mert csak ez nyugtatja meg. Az örökös járkálás… Pedig tudja, nem azé aki fut és nem azé aki menekül. Csak azé, aki megtalálja, akinek van akkora szerencséje, hogy megtalálja a zsákjára a foltot. Mindannyian ritka virágok vagyunk. És akármilyen szélhordta pollentől még nem nő termés rajtunk. Ritka fák vagyunk. Egy-egy nagy erdőben is csak ritka példányok. Távol mindentől, mindenkitől. Madár is alig száll ránk. De mégsem magányosan, ő nem. És amíg van reggel, amíg van egy tüdőnyi levegő, amíg a nagy vérkör még megmozdul, amíg esőt fúj felénk a szél, addig minden levelünk zsoltár, imádság és borostyánban öntött remény.

Szoborrá merevedve, egy fagyó mélyén, minden életfunkcióm megállítva várom, hogy a világ a kérges lelkemhez öregedjen. Megértsen és átöleljen. A világ… Csak nekem a világom (virágom) is apró; egyetlen szál frézia…