A héten újra megtanultam apró lenni. Olyan apró, mint egy pihe, ami úgy lebeg a szobába besütő napfényben, mint egy álmos, üres csónak a szinte mozdulatlan tengeren. Megtanultam, hogy minden vágyam, minden álmom a Jóistené. Tenyéréből jut nagy ritkán jó, de inkább csak szurok, csiriz, korom, vastag vendégmarasztaló sár a jutalom. A nyár is csak egy csalfa, céda lány, itt volt megizzasztott, megforgatott újból és újból, aztán egyszer csak elment, ami maradt az fénytől fosztott, csontra száradt és zörgő, mint az aszott mákgubó.

Aprónak lenni realitás. Aprónak lenni törvény. Megmosolyogni dölyföt, hatalmat, fennhéjázó urakat, megmosolyogni magunkban a törvénynek fügét mutató balga embert. Az aprók a télben sem fáznak, mert minden rés, repedés, minden apró lyuk, pici barlang az övék. Aprónak lenni biztonság. Míg a nagy a t-rex pillanatok alatt lett semmivé, a patkány és az ember őse a sötétben, a dögszagú hamvak között is fennmaradt.

És ha a boldogság felől közelítjük meg, akkor aprónak lenni olyan harmónia, mint a legkisebb kolibri szereleme. Virágokon élni, harmatot inni, nektárt falatozni és lebegni, mint a szösz a vasárnapi nappaliban, ahová a kegyelemtől áldott novemberi napfény jár pőcsikélni.