Londonnak valahogy érett Stilton és kraftos IPA íze van. A Temze parton a sárguló platánok alatt, vörös nyelvű sárkány állít meg. Alatta felirat; City of London és egy vékony, kecses üvegszilánk őrzi a borough-i piac kéjtől fosztott osztrigáit.

És harangoznak. Nem lomhán és póriasan, török, tatár, muszka miatt félreverve, mint nálunk, hanem szabadon, birodalmi módon csilingelve és csalogatón, mintha a templom valami titkos találkára hívogatna. És Kodály Háryja jut eszembe, a bécsi harangjáték, amitől gyermekfejjel is mosolyognom kellett. 

A Cannon streeten indultunk a Szent Pál felé. Egész végig azon morfondíroztam, hogy a belső magányomat addig nem oldják fel az égiek, amíg meg nem írom azt az ominózus novellát. Azt, amiben Pál Korinthoszba utazik és az összes pogány istenséggel leszámol. Tükröt mutatva nekik; Krisztus után nem marad más, mint a szanálásuk... Be-bevillan az egy nappal korábbi Oxford, a sárgás-barna Radcliffe camera, meg az ezeréves egyetemi katedrális. És ahogy összemossa az eső a turistát és a hallgatót. Ahogy összemossa az eső vágyakat és az álmokat.

Anglikán templomokban, távol Szabolcstól, Szatmártól, hej regő rejtem. Hej regő, szívem elrejtem. A London-bridge semmitmondó pillérei alá. Oda rejtem a megálmodott életem utolsó kincseit. A híd alatt, a híd alatt a London-híd alatt. Tótágast álló, apró denevérek nevetgélnek majd a kurta londoni nyárban, amikor meglátják a gondosan összehajtogatott csomagot...

Egy sirály hátán szálltam a Westminster apátság felé és addig morzsoltam a lelkem, míg semmi sem maradt belőle. Semmi. Csak néhány magányos hidrogénatom. Sietve sürgetett a város:; itt kell nőni, itt kell nagyra nőni. Még utoljára. Ég felé, csillagok felé, aki a végtelen szolgája, csak az lehet végtelenül boldog...

Londonnak erős, érett Stilton és kézműves sör íze lett. Érlelt ezerízek ezek. Krémes, fűszeres, erőfitogtató ízek.  Most magam elé teszem a Colmans mustárt és lassan kezdem szavalni a Romeo és Julia prológusát;

Two households, both alike in dignity…A pair of star-cross'd lovers take their life…

És ahogy lépek előre, ahogy feltárul előttem ez az őszi, töltött párakalács, a folyóparton egy mozaikról maga Shakespeare mester lép elő, és feltárja előttem az évszázadok súlyos történelmét. Látom, ahogy 1666-ban porrá ég a város, megveszekedett, bolhás patkányaitól majdnem kipusztul, és ott abban a pillanatban a Temze hol barnás, hol szürke vízében megtalálom maga-magam.

Egy fiatalembert, aki a bátori bolhavégen arról álmodott, hogy majd itt sétál és olyan magasba képes emelkedni, hogy Nelson admirális kezet nyújt neki... csak nem számoltam vele, hogy a hősnek jobbja nincs, a balja pedig a Jóisten szerelméért sem engedné el a védelmező kardot...

Persze East of Londonnak ma is közvetlen összeköttetése van a pokollal. A sikátorokban most is ott ólálkodik Jack the ripper, de nem tartok tőle, mert az egyik sörözőből Holmes és Watson ugrik elő… mosolyogva, ez az ő városuk, még mindig az övék. Turbánok, burkák, mecsetek ellenére. Fekete, barna és sárga színek ellenére. London köszöni, kifestőként is brit képes maradni.

Megyünk a Soho felé. Az előttünk járók végtelen áramlata magával ragad. Bennünk pedig szépen nagyra nő valami térdepeltetett ámulat. És a sokadik sör után is eszembe jut, hogy a katedrális bejáratánál két ortodox ikon várta, hogy gyertyát gyújtsanak érted és értem is…