S majd kérdezed, hogy hol lakik Európa? Én meg csendesen mutatok egy magas, ívelt épületre Brüsszelben, hogy itt. Te majd értetlenkedsz és a Rue de Loi modern kandelláberei között meghúzod a vállad. A Szent Mihály katedrális, mint ékkő emelkedik a a házak fölé és az ansanté mádmázell megszólítások egy széles szabolcsi mosolyt húznak az arcodra.

11 éve minden más volt. Az augusztusi nonsalansz boldog óráiból, legfeljebb az ámulás maradt meg, meg az éjjeli Brüsszel. Most valahogy csupa kérdéssel, ráncolt homlokkal léptem be a télbe fordult Berlaymont szigorúan őrzött ajtaján.

Hol lakik Európa? Tedd fel a kérdést és én majd mondom, hogy Penészleken, Rzeszowban, meg Popradon. Néha Ömbölyön, vagy Szicíliában, esetleg az Azori-szigeteken.

Néhanap rányitja az ajtókat a bürokratáira is, akik fáradhatatlanul dolgoznak. Jól, rosszul, nem tisztem megítélni, de valamiért csak fizetést kapnak.

És persze Budán, is ott lakik Európa, ma már dörzsöltebb, kitanultabb a vendéglátója, de valahogy  a világ is ilyen. Véget értek a leányregények, keményebb, szigorúbb, morcosabb a világ. Van tét. Iszonyú nagy tét. Hogy leszünk-e? Hogy megmaradunk-e? Hogy lesz-e miből holnapot csinálni, mert a vízióhoz, álmokhoz nem elég a macinyomda.

Hol lakik Európa? Itt a szívemben. Itt bent, mert rajongok azért az álomért, hogy békében, közös gyökerekkel, közös akarattal, túl könnyeken és tragédiákon, túl pusztító lángokon, amikor valóban ember lett embernek farkasa.

Hinni akarok Európában…