Leesett az első hó. Ismered Nyíregyházát. Persze sokat változott, meg fényesedett, talán valamivel közelebb van Nyugathoz is. Nem fogom eltitkolni, ez persze a debreceni repülőtérnek is köszönhető, de tudod, ismered. Ha itt akarsz élni, szeretni kell, elfogultan, szerelmesen, a hibáival együtt. Szeretni kell. Te! Most ezzel az első hóval, olyan könnyen szerethető lett. Ahogy sétálsz a Dózsa Györgyön és megérkezel a Winter Wonderland szívébe, hirtelen elönt valami régi, ismerős érzés. Itt sétáltunk, itt ücsörögtünk és tudod én még emlékszem, amikor megcsókoltál. Tudod a nyíregyházi csókoknak olyan fura, más íze van. Mint az első hónak. Vagy nem is... Olyan boros, köménymagleveses, olyan húsleveses, olyan füstölt sonkás, olyan túrórudis, meg garnélarákos is. Tudod ez a csók olyan december ízű, olyan kicsit dirty-horny, de friss, ropogós is mint egy Irsai…

Édes istenem, ahogy nézem a hóesést, nézem a megújult és napsárgán tündöklő Városházát, ahogy andalgok és érzem az illatod, az ínycsiklandozó kürtős kalácsok és forralt borok ellenére, akkor rájövök, nekem soha többé nem kell már ajándék. Mert minden hóesésben, minden adventi koszorúban, minden sárgás izzóban, minden gyertyában ott gyullad meg majd ez a végtelen, olthatatlan vágy, ez a nyírségi szerelem, ez az itt vagyok itthon, itt vagyok veled, itt vagyok férfi, itt vágyom rád, könnyesen boldog érzése.

És most nevezz romantikus piece of shitnek. Nevezz bárminek… Csak az utolsó táncot… azt nekem tartogasd…