Az élet a lélek ügye. A test itt csak szolga. Az élet a lélek ügye. A szerelem is. A szív is. Ahol a ti szívetek, ott a kincsetek is. A lélek nem alkuszik. A lélek nem megy bele, holmi játékokba. A lélek megmarad, ami volt, az a gyermekien tiszta őserő. Ha kell búvópatakként él, ha kell nem szól, nem beszél és vágyait mélyre ássa. A Királyok völgyébe, piramisok alá, vagy megy végtelen utakra, látni éjjel is csacsogó, fényes városokat, mert csak ez nyugtatja meg. Az örökös járkálás… Pedig tudja, nem azé aki fut és nem azé aki menekül. Csak azé, aki megtalálja, akinek van akkora szerencséje, hogy megtalálja a zsákjára a foltot. Mindannyian ritka virágok vagyunk. És akármilyen szélhordta pollentől még nem nő termés rajtunk. Ritka fák vagyunk. Egy-egy nagy erdőben is csak ritka példányok. Távol mindentől, mindenkitől. Madár is alig száll ránk. De mégsem magányosan, ő nem. És amíg van reggel, amíg van egy tüdőnyi levegő, amíg a nagy vérkör még megmozdul, amíg esőt fúj felénk a szél, addig minden levelünk zsoltár, imádság és borostyánban öntött remény.

Szoborrá merevedve, egy fagyó mélyén, minden életfunkcióm megállítva várom, hogy a világ a kérges lelkemhez öregedjen. Megértsen és átöleljen. A világ… Csak nekem a világom (virágom) is apró; egyetlen szál frézia…