• Az ott a világ teteje… mutatott a szerzetes Ainos hegyre. - Onnan mindent lehet látni, amit csak érdemes. - A többi meg … - legyintett és alsó ajkait úgy formázta, hogy azzal nagyvonalúan lefitymálta a földkerekség összes többi részét. A tanár bólogatott és lihegett. Még vagy 3 óra órányi kaptató, innen. Így számolta. Csak mert úgy döntött, megmássza az 1600 méteres csúcsot.
• Menjen csak! – búcsúzott a szerzetes. Ebbe az irányba. Nem fog eltévedni. Én majd lent várom a kolostorban. Majd mondok magáért egy imát Szent Gerasimos sírjánál – és mosolyogva hátat fordított a tanárnak. Kissé távolabb rátarti kecskék húzódtak egy árnyat adó satnya fa alá. Ahogy visszanézett rálátott az Omala völgyre.

„Szép ez a sziget…” - állapította meg magában sokadjára és belehúzott.  Egy sással benőtt tenyérnyi tengerszem. Vadlovak és fentről a végtelen Jón-tenger. A cikk-cakkos part, a türkiz színű öblök, na és a nyugtalan kabócák… Megéhezett, megszomjazott. „Hosszú lesz az út visszafelé…” Megindult. Szája kiszáradt. Már csak a Jézus imát mondogatta magában… Azt is ilyen tessék-lássék módon… Elfáradt…

A kolostor udvarán ott hányta a keresztet a szerzetes. Egy páter állt mellette. Ruhájuk térdtől lefelé poros volt, mint az utak szerteszét…

A kúthoz ment. Keresztet vetett és felhúzott egy vedérrel. Nagyokat, sűrű kortyokat nyelt.

• Tisztálkodjon meg! Ilyen porosan nem jöhet be a templomba. – lépett hozzá szigorúan a szerzetes. Mosakodott. Egy lenvászon törülközőt kapott.
• Hosszú nadrágja van? – kérte számon a kísérője.
• Van a hátizsákban – felelte egykedvűen.
• Akkor mire vár! Vegye fel! - sürgette amaz. ­– Ott, ahol nyitva az ajtó. Ott. Az az én szobám. – mutatta szűkszavúan. Bement. A klottgatyát rendes nadrágra cserélte. Egy cipőt is kihúzott a zsákjából. Poros volt. Törölgette. A sarut beletuszkolta zsákba. Mire elkészült rendesen megizzadt az augusztusi melegben. Valahol sütnek valamit… Kakukkfű, olíva olaj és a sülő hús vékony illata szállingózott a kolostor udvarán. Táncoltatta a cimpáit, meg az ádámcsutkáját… Gyomra összeszűkült, vércukra leesett, gyengének érezte magát.
• Ha ide bemegyünk, lemászhat Gerasimos "szobájába"… - mondta a szerzetes és mosolygott.

Nem tudta mire számítson. A kolostor imatermében egy a föld mélyébe vezető lyukat mutatott neki a szentéletű. Egy vaslétra vezetett lefelé. Mintha egy borospincébe mászna le. Elmosolyodott. Aztán egyszer csak ott állt egy nagyobbacska lyuk előtt. Nem tudta eldönteni, hogyha lehasal át tudja-e magát préselni rajta.

• Hasaljon le! Húzza össze magát és kússzon be! – szólt után a szerzetes. Nem volt kedve hozzá, de megtette. Átpréselte magát a lyukon. Nem volt éppen egyszerű...

Egy nagyobbacska barlangban találta magát. - Hát itt éltél kedves Gerasimos? – gondolta és felemelkedett. A falra szent szövegeket karcoltak és mindenhonnan Jézus jelképei köszöntek vissza. Lassan fordult körbe. Nagyon lassan. És ekkor valami furcsa, hátborzongató érzés lett rajta úrrá. Nincs egyedül. Ezt érezte. Elhomályosult a látása, a szíve kattogva kalimpált és jéghideg verejték öntötte el a tarkóját. De ki lehet még itt? Lassan, nagyon lassan körbefordult és akkor nem hitt a szemének. Ketten ücsörögtek a szűk barlangban. Két öregúr. Az egyik idősebb, a másik meg mosolygósabb. Sakkoztak. Rá sem néztek…  

- Ha most két lépésből mattot kap, sokba fog odafent kerülni... - mondta az idősebb határozottan.

A mosolygósabb keresztet vetett, és csak nézte mosolyogva a vendéget; - Nem lesz ebből matt atyám. Még nem! - és nevetni kezdett... 

A tanár kezén felállt a szőr. Inába szállt a bátorsága. Nem tudta megmondani, hogy csak a levegőhiány, vagy valóban ott ülnek előtt az öregek és sakkoznak. Gyorsan lehasalt és uzsgyi kipréselte magát a lyukon…  Holtra váltan mászott fel a létrán.

A szerzetes a kezét nyújtotta és elmosolyodott, amikor megpillantotta a riadt arcát.

• Szóval látta őket..? – kérdezte csendesen.
• Kiket? – förmedt rá a tanár.
• Az öregeket. Gerasimost, meg a tiszteletreméltó vendégét?
• Csak a levegőhiányos állapot…
• Az… ha úgy vesszük… csak a levegőhiányos… - ismételte meg és egy pohár vizet nyújtott a vendégnek…

Összeérnek a szavak. Egy mondatban mondom fel az életem. Ez az én felmondásom. Küldöm oda, ahonnan minden jónak és rossznak egy a forrása. Köszönöm ennyi volt. Megyek az erdőbe. Megyek a görcsös fák gyökere alá. Megyek pincebogárnak, barlangok aljára. Bevackolom magam és soha egyetlen szót sem szólok. Egyetlen könnyet nem ejtek. Nem írok, nem olvasok. Lehunyom a szemem és átkenem a szemhéjam, ahová téged festettelek…

Háttal az őrületnek, háttal emlékeknek, felgyújtom a házam, felégetem a hazám. Felgyújtok mindenkit és hagyom az üszköt a szélre.

De nem. Nagyobb büntetés az élet. Nagyobb teher az idő, a ráncokat gyűjtögető, az őrületet kergető. Sose voltam erős, sose voltam gyenge, így lettem a közepesek legszebb gyermeke.

Jajj, de szép szerep állni a szirten, négy évszakban, mosolyogva. Jajj, de buta szerep állni a szirten, folyton dalolgatva. Se szirt, se homok, ahová nézek, csak kutyaszartól bűzlő bolondok…

De tudod mit, azért a szerelembe még rúgok egy nagyot. Hiába fekszik az árokban, rúgok még egy nagyot bele. És aztán megigazítom magam és egyenes gerinccel fütyülök. Fütyülök tavaszra, nyárra, eret vágok minden tulipánra. Kaszával megyek virágért. Kaszálom a szellőrózsát, fréziát, s ráengedem az összes marhacsordát…

Összeérnek a szavak. Cefrébe. És ha lenne bátorsága, majd főzze ki valaki. Főzze, míg nem kiáltok…  

Homár mousse, nyúl ravioli és préselt szarvas - avagy mi történik akkor, ha Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legjobb gasztromókusai összedugják a fejüket? Felejtsük most el a zónapörköltet meg  a rosszul sikerült kirántott húsok hervatag világát. Érezzük magunkat néhány órára Párizsban, Londonban, Berlinben. Érezzük magunkat a Michelin-csillagkép közepében. Tudomány, ötlet van száz, de mestervacsorából 14 év alatt 10 jött össze. Azt mondják ez most olyan jól sikerült, hogy erről az estéről még sokáig fogunk legendákat mesélni!

"- Tessék bátran fertőtleníteni a nagyrendezvény előtt!" – így bátorította Szoboszlai Gyula mesterszakács és Nagy János, éttermi mester a vendégeket szombat (március 7.) este a Mesterek Vacsorája előtt. A vendégek pedig láthatón megilletődés nélkül gargarizáltak a napkori Kerekerdő Turisztikai Központ teraszán a panyolai pálinkákból, meg Gyula Irsaiból főzetett nedűjéből.  Na ja, van az az egészségügyi világhelyzet, amikor a pálinkázás nem édes bűn, hanem szigorú kötelesség. Szoboszlai Gyula fel sem nézett a jóképű Serrano sódarról, csak faragta, vágta a forgácsokat, aztán a sonka mellett sorakozó mangalica kolbászokból is karikázott; hadd éljenek a katonázók!

Kipirult arccal, némi tapas-falatok után máris könnyebb volt belépni a nagyterembe, ami már megjelenésében is azt sugallta, itt valami decens, előkelő dologra készülnek. Ha „100 szolga” nem is, de több tucat felszolgáló, pincér, éttermi mester sürgött-forgott az asztalok körül. Sebtiben keresték az érkezők helyét, majd vezették az asztalokhoz a baráti társaságokat, finomra éhes kompániákat.

Míg a vendégek az utazás fáradalmait pihenték ki és a könnyed beszélgetések kacajai színesítették az ízlésesen díszített termet, a konyha egy felbolydult méhkashoz hasonlított. Azokban az órákban egy négyzetméterre jutó mesterszakácsok aránya, országos viszonyaltban is Napkor határában volt a legmagasabb. Többek között István András, Cziránku István, Huszár Tibor, Kósa Krisztián, Major Tamás, Makai Marcell serénykedett és igyekezett kordában tartani a rotyogó, párolódó, sütőben izzadó ételrengeteget.

Lecsó, lecsó, lecsó!

„Induljon a lecsó!” - állt meghökkentő módon, a franciás menüt soroló kártyán és sokan néztek össze, hogyan kerül a gumicsizma Napkirály képzeletbeli asztalára? A mesterszakácsok persze megnyugtattak mindenkit, hogy semmi sem az, aminek látszik. A lecsót ugyanis habzsákból nyomták a kenyérkékre, és bár ízében hasonlított az augusztusi reggelek kötelező fogására, de most kenhető krém formában jelent meg az asztalokon. Nekem leginkább egy jól sikerült zakuszkára hasonlított. (Mi is az a zakuszka?)

Az ünnepélyes megnyitón Tóthné Medved Zsuzsa, a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei tagozatának elnöke hangsúlyozta, példaértékű az az összefogás, ami egy-egy ilyen Mestervacsora idején tapasztalható. Nem csoda, hogy egyetlen más megyében sem rendeznek hasonlót, csak az országos szövetség merészel Mestervacsorába fogni, persze ők is csak úgy, hogy 19 megye erőforrásaira támaszkodnak.

A szabolcsi virtus azonban most is megmutatkozott; 60 nyírségi, szatmári, beregi szakember közös munkáját élvezhették a vendégek. Miután a Figula-féle remek olaszrizlinget kitöltötték, megkezdődött a 6 fogásos, monstre menü. Előételként homár mousse, fogas és harcsa került a tányérokra, A leglátványosabbnak a süllő szeletek bizonyultak, amelyek a lassú, alacsony hőmérsékleten történő párolásnak köszönhetően, márványossá váltak és pompásan festettek a tányérokon.

"Hamisgulyás"

A szabolcsi mesterszakácsok levesként - sandán mosolyogva ugyan-, de gulyást ígértek. Ám volt meglepetés, amikor a tányérokon egy ízlésesen sárgarépával pöttyözött marhahús lapka, vékonyra metélt zeller és krumpligolyócska érkezett, amire aztán a krémleveseknél vastagabb, a főzelékeknél meg vékonyabb, forró gulyáshabot öntöttek.  Semmi sem az, aminek mondják, ismételgettük a leckét, ám a levesféle íze nagyon is hasonlított a gulyáshoz.  

A meleg előételhez rozé dukált. Nyúllal töltött raviolit kapott a díszes kompánia, amire lágyra főzött fürjtojást helyeztek és ahogy az ember kettészelte a tojást, annak a büszke sárgája, végigcsorgott a tészta forró testén és úgy vonta be a fogást, akár egy könnyű ruhácska. A menü szerint a ravioli „paradicsomvízben” ejtőzött. A fürjtojás, a fűszeres nyúl és ez a mártás pedig olyan ízkombinációt alkottak, hogy a vendégek nyaka megnyúlt, fejük akár egy kígyónak ringatózni kezdett és ha valaki jól figyelt az ízek rögtönzött rabszolgái Verdi Nabuccójából az ominózus kórusművet kezdték dúdolgatni… (Pont ezt dúdolták...)

Egy rövid sorbet-szünet után, melyet a jól ismert nyírtassi Tallér rendezvényház éttermi mestere, Nagy János kevert, és többek között pezsgőt, fagyit, mentát, kamillát tartalmazott, már a főételt készítették elő a mesterek.

Szarvas a présben...

Sűrű vérű, nagy természetű villányi vörösbor ömlött a poharakba és a felszolgálók cloche-okkal fedett tányérokat hoztak, elrejtve a kíváncsi szemek elől a művészi módon megkomponált csodát.

Amikor lehullt a lepel és a pincérek felemelték a fedőket, ott pompázott a préselt szarvas, a borjúszűz, a csipke jus, a rizottó, némi hagyma, tök és burgonya, hogy elkápráztassa a hüledező közönséget. A borjú persze sous vide-olva, ahogy illik, hogy a közepe rózsaszín maradjon és most talán Krúdy Gyulát kellene megkérni, hogy mester súgjon már néhány metaforát annak érdekében, hogy az ízeket képes legyen egy magamféle botcsinálta újságíró is megeleveníteni. Omlós, fűszeres, roppanós na és lágy ízvilág közösen tréningezte az ízlelőbimbókat, hogy képesek legyenek megérteni, felfogni mit jelent, amikor egy kis csapat zamat egyszerre rohanja meg az embert és okoz nemcsak a szájban, hanem valahol a lélek mélyén is valóságos gyönyört.

Milyen az íze az Életnek?

De ezzel még nem ért véget a menet. A mátészalkai Szabó Sándor és Görömbei Sándorné, Irénke úgy döntöttek, hogy desszertként, lazán, könnyeden dobják az asztalra az „Élet ízeit”, mert az édenkert-édességüknek idén ezt a sokat ígérő fantázianevet adták. Az édes-sós karamellhab kóstolásakor persze megértettem, hogy mit is akartak üzenni.

Több mint 200 vendég birkózott meg a X. (szabolcsi) Mesterek Vacsorája menüsorával. Több mint 200 elégedett mosoly nyugtázta; talán mércét állított fel a jubileumi este. A történt még 2006-ban indult. Szoboszlai Gyula és barátai, akkoriban döntötték el, hogy bevállalják az erőt, energiát, pénzt nem kímélő feladatot. Hogy nem 14, hanem csupán 10 mestervacsora lett az elmúlt évek végeredménye jelzi, hogy nem kis feladat Szabolcsországban valami nagyot, valami exkluzívat álmodni és meg is valósítani.

Le a kalappal előttük!

Van egy mágikus, varázsaltos nap a kalendáriumban. Egy mágikus nap, ami a legfaragatlanabb lelkű férfiakból is előcsalogat valami kedvest, érzékenyt, szeretetre méltót. Van egy nap, a nagy bohém, kora tavasz idején, amely megtölti szirmokkal a virágüzleteket, jószagúvá, színessé varázsolja a világot és ünnepet ken a férfiak ábrázatára.

Van egy nap, amikor a nők egy árnyalattal szebbek, kedvesebbek, mosolygósabbak. Van egy nap, ami egykor a hóvirágoké volt, most meg inkább a primulákat, krókuszokat meg a szép szálasokat parancsolja kaspókba, vázákba.

Kár, hogy egyetlen napig tart, kár, hogy kevés férfi érti a spontán csokrok varázslatát, ám a lányok, nők, asszonyok talán nem bánják, ha csak 24 órára is, de valahogy tőlük, miattuk lesz romantikusabb, ártatlanabb a világ.

S mert ezen a bolygón nincs olyan emberi lény, akit nem anya szült, valahogy mindenki magáénak is tudhatja a Nemzetközi Nőnapot. Mert kell lenni, mert van egy nagymama, anya, kedves, vagy éppen egy lány, aki az emberiség kettőre bomlott univerzumában a női felet képviseli.

Azt az illatos, bűbájos, szépségbe csomagolt felet, melyre nagy olyan nagy lehetőséget osztott ki a Jóisten; például gyermeket vállalni, gyermeket szülni, gyermeket nevelni.

Na meg egyenrangú félként a nőiséget adni egy szerelembe, a női világot csempészni egy családba és egybe tartani ezt a sokszor éppen a férfiak miatt bolond világot.

Kedves lányok, hölgyek, asszonyok, anyák és nagymamák! Tessék elhinni, sokszor eljátszunk mi férfiak, hogy mennyivel boldogabb, békésebb és kiegyensúlyozottabb lenne a világ, ha csak nők élnének benne, csak akkor lehetőségünk sem lenne piruló arccal, virággal a kézben mondogatni; boldog Nőnapot Önöknek, nektek!  

Most éppen az űrben. De semmiképp sem úgy, ahogy Madách képzelte. Nem légüres, hideg tér ez, hanem apró, meleg kuckó, ami történetesen éppen távolodik Tőled és tőletek… Nevezzük Naptávolnak, nevezhetjük üstökösnek, amit arra ítélt a sors, hogy eltűnjön időről-időre a kíváncsi szemek és távcsövek elől. Messze szaladok, hagyom hadd rágjon meg és köpjön ki a jéghideg magány. Önként vállalt böjt ez, önként vállalt mértékletesség és hiába ver nyugtalanul ez a ketrecbe zárt szív, hiába vinnének a vágyak, a kényszer, a sors és a végzet erre a pályára állított. De az érzés a leghidegebb, legsötétebb pillanatban sem fagy meg, számára nincs abszolút nulla fok, mert még a kihűlt emlékek hamujából is képes felmelegíteni önmagát. Az élet álom, az élet álomszikra, az élet még az emlékekből is képes feltámadni.

Az élet maga az ige, az imádság, a visszacsalogató ének. Az élet szent, nagy templom, amibe sírva is jó vissza-visszatérni és boldog az, aki az Ő nevében jön…

Hát áll a folyó mellett, melynek csak egy partja van. Látja a bús galambot, akinek párja nincsen. Nézi a magányos cseresznyét, amit nem tud a fülem mögé akasztani. Özvegy vadkacsa úszik a Bujtos acélszürke vízén, hápog kettőt, majd elhallgat. Egyirányú utcák, magányos egyke gyerekek bámulnak rá idegenül. Mennyit ér a fülbevaló, aminek a párja elvesztett, mennyit ér a cipő, minek ellopták a másik felét, a nadrág, aminek csak egy szára maradt? Aztán olcsó vigaszok szállnak a szélben; az élet fél szemmel, fél vesével, fél füllel, fél kézzel is szép lehet. Mert lehet a test suta, rokkant és félbevágott, ha a lélek képes pótolni végtagot…

Aztán nézi a februári napot és arra gondol, hogy sose veszi elő a terzorba zárt szívét.

Abból mindig is egy volt. Nem csoda, hogy félti…

Éhség, harag, düh. Az úton végig azt érezte, hogy korog a gyomra. Hogy bármit megenne. Evett is. Habzsolt. Eszeveszett dühhel falta az ételt. Mintha az egész világot le akarná nyelni. Zöldséget, gyümölcsöt, halat, húst, kenyeret, magvakat. Mindegy. Elmosolyodott magában. Ha most manna potyogna az égből, ellökné a hajlongókat, hogy ő szedhesse fel. Mindent. Enné a mannát. Lábbal rúgva odébb a többieket.

Csak egy pillanatra nem figyelt a lovakra. Csak egy pillanat kellett és azt vette észre, hogy azok már távol vágtatnak, ő meg az út szélén, a kavicsok között, a porban…

És akkor a szeméhez kapott… Azt a villanást míg él, el nem felejti. Azt a fájdalmas villanást. A szemén jutott be, de majd szétvetette a testét, felfújta a gyomrát, a tüdejét, feszítette az izmokat és mindene fájt. Ez volt a villanás. Mintha elkapták volna a nyakát és magasba emelték volna, köhögött, prüszkölt, fuldokolt.

És akkor meghallotta a hangot… A fény a szemére vetette, hogy miért üldözi… Hogy miért nem tud vele megbékélni. Pillanatokig tartott. A fénycsóva oda dobta, ahonnan felemelte. A kavicsok közé a porba. Négykézláb prüszkölt, orrából folyt a vér és minden porcikája fájt, minden sejt sajgott. Érezte, hogy ebbe bele is halhatott volna…

…Mért üldözöl engem?…  

Elszégyellte magát. És ekkor az éhség, a gyűlölet és vérszomj elpárolgott belőle. Saul kicsi lett, apró, mint mellette a néma kavicsok…

Este gyere. Napnyugta után. Amikor a Vénusz a legfényesebben ragyog. Amikor a szoba négy fala a legmohóbb, elnyel, megrág és emészt.

Éjjel gyere, amikor feljön az Orion és Atlasz hét lányát kezdi üldözni.

Gyere akkor, amikor augusztus éjjel a félénk hullócsillagok a Tiszába jönnek fürödni.

Gyere, akkor, amikor nem várom. Lopj el, vigyél el! Vigyél ablakok, kertek alatt. Vigyél fel a tengerszemhez a Tátrába.

Úgy vigyél, mintha csecsemő lennék, úgy szeress, mintha halhatatlan lennék. Úgy szeress, mint, amikor először szóltam utánad egy álmos délutánon.

Úgy szeress, mint amikor a nyakamba ugrottál az egyetemnél.

Úgy szeress, hogy ne ébredjek fel, hogy soha ne ébredjek fel…

(english translation here)

Két nap, vagy két hét. Ki tudja. Talán ennyi még, hogy hivatalosan is bejelentsék; a vírus az országhatáron belülre került. Két nap, vagy két hét még és elválik az ocsú a búzától. Elválik, hogy kiben lakik ember és ki az, aki félelemtől és gyűlölettől vezérelve majd elveszti az arcát. Nincs ebben semmi különös. Jó idők. Rossz idők. Nagy szerelmek. Örök csalódások. Megtörténnek.

Mi mindannyian a nagy túlélők unokái vagyunk. Mi mindannyian olyan emberek gyermekei, akik megéltek a bubópestist,  a kolerát, a tífuszt, láttak mindent letaroló, falánk saskákat; havat nyáron, virágokat télvíz idején. Füstölgő hegyeket, házakat földre térdepeltető rengéseket. Látták, hogyan lett ember embernek farkasa. Még az is lehet, hogy egymást falták fel, hogy túléljenek. Tabuk, sötét titkok, elátkozott nemzedékek utódai vagyunk.

Nemzedékek, akikről testvér-, polgár-, világháborúk törölték le az emberi arcot…

Két nap, vagy két hét. Mit számít?

S egyre valószínűbb, hogy fel kell készülnünk, hogy majd vesztünk és veszítünk. Fel kell készülnünk, hogy hetekig tombol majd a végzet…

És azt is tudni kell, hogy csak a hidegvér, csak a józanság segít majd rajtunk. Fel kell készülni arra is, hogy örökké nem eshet, hogy örökké egyetlen éjszaka sem tarthat. Fel kell készülni arra, hogy talán éppen mi búcsúzunk, vagy éppen mi búcsúztatunk…

Ma elkezdődött a görögkatolikus böjt. Hosszú böjt lesz. Végtelen, embert próbáló önmegtartóztatás.

De harmadnapra feltámad. Ha hiszitek, ha nem; harmadnapra feltámad!  

Ma megtanulok élni. Le sem fekszem, mint egykor a főiskolán. Nem én. Reggel úgy húzok majd tételt, hogy nem aludtam. Ma megtanulok szeretni. Úgy, ahogy szeretnéd. reggel majd úgy húzok tételt nálad, bagzó macska szemmel és mosolygunk. Leugrunk a legmagasabb szikláról a tengerbe, kéz a kézben és közben azt kiabáljuk; sosem szerettem, előtted senkit, csak gyakoroltam, csak készültem. S akkor majd tudom, Te vagy a premier, te vagy az ősbemutató, a mindig vágyott kacagás, az élet nőnemű értelme…

De most maradj csendben, holnap hajnalig legyen még időm tanulni…  Don't stop me now...