Most éppen az űrben. De semmiképp sem úgy, ahogy Madách képzelte. Nem légüres, hideg tér ez, hanem apró, meleg kuckó, ami történetesen éppen távolodik Tőled és tőletek… Nevezzük Naptávolnak, nevezhetjük üstökösnek, amit arra ítélt a sors, hogy eltűnjön időről-időre a kíváncsi szemek és távcsövek elől. Messze szaladok, hagyom hadd rágjon meg és köpjön ki a jéghideg magány. Önként vállalt böjt ez, önként vállalt mértékletesség és hiába ver nyugtalanul ez a ketrecbe zárt szív, hiába vinnének a vágyak, a kényszer, a sors és a végzet erre a pályára állított. De az érzés a leghidegebb, legsötétebb pillanatban sem fagy meg, számára nincs abszolút nulla fok, mert még a kihűlt emlékek hamujából is képes felmelegíteni önmagát. Az élet álom, az élet álomszikra, az élet még az emlékekből is képes feltámadni.

Az élet maga az ige, az imádság, a visszacsalogató ének. Az élet szent, nagy templom, amibe sírva is jó vissza-visszatérni és boldog az, aki az Ő nevében jön…