"Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?"
(A.A.Milne)
„This song is about wanting something you can't have. The song is short, and you want more of it, but can't have it, which is why you love it. The song is not too short, it's just right. If it was any longer, it would kill your desire. Sometimes, wanting something is better than having it. If we had it, we'd just fk it up anyway. You know you would. There are things in this world that are better off without us.”
Egy járvány idején az embernek arra is ideje akadhat, hogy a szívében felhalmozódott érzéseket, töredékeket, maradványokat, azt a sok érzelem-porcicát kitakarítsa. A tavasz is segít. Valahogy ilyenkor kevésbé romantikus, inkább opportunista és kérlelhetetlen a kérges szív és a tyúkszemes lélek. Aminek nincs helye már, attól megszabadul. De fura ez a nagy lendület. Az igazán makacs dolgokat, azokat hiába takarítod ki, reggelre ismét ott vannak. Ismét és ismét… Olyan ez mint az Ágnes asszony esete. Hiába mossa…
És aztán szépen megbarátkozol ezzel a dologgal. Nem azért, mert feladod, hanem egyszerűen olyan picire hajtogatod össze az egódat, hogy ki mered mondani; vannak dolgok, amik jobbak nélkülem. Vannak dolgok, amikhez én nem kellek. Nem kell beleszólnom, nem kell benne lennem. Iszonyú nehéz ezt elfogadni, hogy te kiszállsz, de az a mocskos repülő felszáll, hogy a vonat pöfög tovább, az autó elmegy…
Baromi nehéz belátni, hogy nélküled is felkel a Nap, hogy más csókok csattannak, hogy más lepedőket gyűrnek össze. És amikor ezen is túl vagy, amikor a szívedbe vágott árkokat, melyek mindig, örökre megmaradnak egyszerűen átléped, és akkor megkezdődik egy másik élet.
Nem jobb, nem szebb. Egy másik élet. Erősen buddhista dolog ez. De akár felfoghatjuk a 40 napos böjtnek. Lemondásnak. Feledésnek. Öntisztulásnak.
30 nap hústalanság után, szeretetvendégségben édesanyáméknál húst ettem. Nem lettem rosszul, nem fájt semmim, de utána egész éjjel rosszat álmodtam… Forgolódtam az ágyban. Újból és újból felkeltem és elaludtam. És az álmok egyre csak folytatódtak. Ez volt az én büntetésem a mohóságomért. Mert a dolgok ilyenek. Nem úgy fájnak, nem úgy büntetnek, ahogy azt néha gondolnánk…
DE amiben biztos vagyok, ami igaz, az nem múlik. Az soha nem múlik. Az igazán jó szerelem az, ami bármikor, bárhol, bárhogy folytatható… Ami egyszerűen belátja, hogy az élet már csak ilyen, nem kéjutazás, leányálom, hanem valami belső parancs; folytasd és ha nem lenne elég szigorú, ha más irányba mennél, akkor is visszaparancsol benneteket; folytassátok…
Szóval, ami igaz, az nem múlik. Ha múlik, meg nem igaz.
Vagy mit tudom én. Nem értek hozzá. Éppen össze vagyok zavarodva. És csak úgy írogatok itt, mintha nálam lenne a bölcsek köve.
Egy hónap alatt 100 kilométert futottam és még mindig nem azé, aki fut… Hanem a könyörületes Istené…
Ül a gép előtt. Leseperte az üres feles poharat az asztalról. Szilvapálinka szagától penetráns a konyha. És zokog. Egy gépet tervez. De nem megy a munka. Az egész világot szeretné rákapcsolni. De nem megy a munka. Ereje lenne, még feje is hozzá, de kopik a hit, olvad a remény…
Felnéz az égre; - Uram tudod Te egyáltalán, hogy mi folyik idelenn? – kérdezi értetlenkedve. – Uram, hát nem értenéd a papjaid? Nem hallod a hosszú imádságokat, fohászokat? Hát nem mondják az angyalok, hogy üresek a templomaid, hogy a pápád egyedül áll azon a hatalmas téren és csak szitál rá a szürke eső… Hát nem szól Szent Antal, hogy egyre többen érkeznek közvetlenül a kórházból? Uram, hát senki sem bűntelen? Hát eljött a harsonák ideje?
És akkor térdre rogy… - Először a szerelmet vetted el. A fényt, az értelmet. Most pedig éppen a világot. Kihúztad a dugót a kádból és nagyokat kuttyogva, örvények közepette tűnnek el az emberek, az országok… Uram, hát nem hallod, hogy az utolsó kenetet kiszolgáló papok halnak meg a fehérre meszelt falak között? Uram, hát hol a te ispotályod? Hol a te kegyelmed? Hallasz-e minket? Vagy így látod jobbnak? Ez lenne a nagy terv? A világunk legvége? Ez a lenne a végső megoldás? Hát nem maradt bűntelen senki, hát nem maradt egyetlen igaz sem köztünk?
Ül a gép előtt. Zokog. Hallgatja a zenét. Lovasi Bandi énekel;
Egyedül fekszem, álmomban nővel voltamAztán felkelek és nézem kicsit az éjszakátEgy pár szaros csillag nézi, hogy a szívemHogy lökdösi a Holdat az égen át…Csak hang legyen és fény, sok szép halott állatMutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad….
S még egyszer nekikezd. Nekilát. Tervezi a gépet. Lázasan. A lélegeztetőt, hogy az egész világot kösse rá… Hogy az egészet.
Holnap majd a szívére is gondol…
(fotó: Móricz Csaba)
Zelenszkij hetek óta sürgette a Nyugat-Európában dolgozó ukrán származású vendégmunkásokat, hogy amilyen gyorsan csak lehet térjenek haza. Az elnök tudta, hogy rövidesen „nyugati” szomszédjaihoz hasonlóan be kell majd zárkózni az új típusú koronavírus ellen. Aztán március 15-én jött a hír, hogy meg is lépik az elkerülhetetlent, lezárják a határokat. A nyugaton dolgozó ukránok egy részének, azonban esze ágában sem volt hazatérni. Úgy voltak vele ismerve a hazai egészségügyi rendszert, inkább ott igyekeznek átvészelni ezeket a heteket, ahol éppen élnek. Arra persze talán még ők sem gondoltak, hogy a munkaadók egyik napról a másikra felmondanak nekik és kiürítik a munkásszállókat. Le is út, fel is út. Nem maradt más hátra, mint hazamenni. Csakhogy közben szinte minden európai ország lezárta a határait és így a hazaút rémálommá vált az ukránok számára. Hiszen nemcsak veszélyes most tömegközlekedési eszközre ülni, hanem a buszok, vonatok is legföljebb egy-egy határig szállítják az utasokat.
(fotó: Móricz Csaba)
Ráadásul Ukrajna vezetése azt a nyilatkozatot tette, hogy eddig volt idő a hazatérésre. Aki nyugaton rekedt, az maradjon is ott, mert március 15-től a saját állampolgáraikat sem engedik haza…
„Nem veszélyeztethetjük 40 millió ember egészségét!” - mondta hűvösen Zelenszkij. Az úton lévő ukránok azt érezhették, hogy két szék között a földre estek. Mindezt úgy, hogy többek között Magyarország is humanitárius folyosót biztosított a hazatérő szomszédoknak. Este kilenc és reggel 5 között vehették igénybe a magyar útvonalakat a hazafelé igyekvők.
A tapasztalat mást mutat...
A szigorítások ellenére, szombaton, március 28-án, Záhonyban, azonban azt tapasztaltuk, hogy az ukrán hatóságok mégiscsak hazaengedik az állampolgárokat. Bár a határon hivatalosan csak és kizárólag az ellátást biztosító áruszállítás megengedett, az ukrán hatóságok buszt küldenek a határon rekedt állampolgáraikért.
Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy bármivel is érkeztek meg Záhonyba az utazók, le kellett szállniuk a vonatról, buszról, vagy kiszállni a kocsiból és a határ előtt megvárni, míg az ukrán oldalon indított transzferbuszok értük nem jöttek.
(fotó: Móricz Csaba)
Szombaton 11:30 körül közel 300 ukrán állampolgár várakozott a határátlépésre. Szinte kivétel nélkül maszkot viseltek és türelmesen várták a buszokat. Közben a magyar rendőrök ügyeltek rájuk, hogy az utazók egy helyben maradjanak és ne veszélyeztessék a Záhonyban élők egészségét. A szájmaszkos, 14-24 órát utazók elcsigázva várakoztak a kordonok mögött, majd fegyelmezetten hajtották végre a magyar határőrizeti szervek utasításait.
A kimerült fiatalok hatalmas bőröndökkel, hátizsákokkal jöttek. Benne az egész életük. Az ezeréves Ikarus csomagtartója hamar megtelt a poggyászokkal. Az utasok felszálltak. A busz pöfögve indult el a Csap felé. A sajtóértesülések szerint, jelentsen is bármit, otthon "elkülönítik" a Nyugat-Európából hazatérőket…
A világ teve lett és most indul neki a tű fokának...
Nézem a fotókat. A facen ismét végigszalad a vintage, a retro, a múltba bámulás. Valami édes, borongós vágyakozás a boldog békeévek, a letűnt aranykor után. Amikor a szerelem csak egy easy game volt, amikor még ősz hajszálak nem színesítették sötét hajunk, amikor reggel úgy ébredtünk, hogy megettünk egy oroszlánt, édesanyánk olyan csinos volt, hogy férfiak fütyülgettek utána, kiittuk a Tiszát és a Jóisten csak nevetve legyintett ránk; hadd éljenek…
Nézem a fotókat… és látom, mondogatom, de szépek voltatok, de édesek, enni- és zabálni valók. Szirupba mártott este ez, folyik a bor és siratom a tegnap tavaszait, amikor csak annyi bajunk volt, hogy mikor nyílnak már a tulipánok, mikor állíthatunk májusfát, mikor lesz pisztácia, puncs és csoki ízű a nyár…
Bámulom… Ebben az ismét télbe merevedett tavaszban, amikor szűk lesz az egérlyuk, amikor mindenki orvosnak öltözik, amikor éjszakára is kell a vegyvédelmi esőkabát…
Hol vannak a bolondos feketerigók, hol vannak az inszomniás, pornóra éhes kecskebékák, hol vannak az éjszakából hajnalt kurjantó fiatalok? Hol vagy szerelem? Hol vagy kedves? Hol vagy hát Kisangyalom?
És azt kívánom, hogy nullás vérem helyett, alkohol folyjon az ereimben, azt kívánom, hogy ismét 2012 legyen, amikor a Szerelem érkezik meg a szerkesztőségbe és én csak kapkodjam a levegőt…
Gyászhuszárok, fekete batárok nyikorognak az úton, a tó jégpáncélról álmodik… és akkor imádkozni kellene... Imádkozni kellene, újból nekifeszülve hinni, mert olyan édesen alszanak a mindig ifjak és várják, hogy valaki azt ígérje nekik; lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér…
És magamban káromkodva követellek, magamban köpködve énekellek, szájam sincsen, úgy üvöltök az éjben. Gyere élet, gyere szerelem, gyere nyár; Te győzz le minket.
Végleg!!!
Van egy kotyogósom. Egy szarvasi. Nincs urizálás. Nincs Bialetti Brikka. Csak ez a Békés megyei art deco-ban megfürdetett alumíniumcsoda. Ez a főzés után is szenvedő, szortyogó, elégedetlenkedő készülék, ami hosszú percekkel a munka után is még liheg és szó szerint majd belehal a végeredménybe. Él. Küzd. Malac a jégen...
Szóval vele készítem a szürke és napos, csapadékos és száraz reggelek életelixírjét. Azt már mindenki tudja, hogy egy adott kávéfőző legyen szó automatáról, Brikkáról, kotyogósról, filteresről, kapszulásról, dugattyúsról (french press) ugyanabból a kávészemekből egészen más feketét készít.
Én most belenyúltam. Kételkedve ugyan, de levettem a polcról egy valódi csodát. Két csomag Lavazza (espresso és d’oro) szemes után valami egészen nem kommerszet.
Hogy miért éppen a Flores Del Café dal Nicaragua nyerte el a tetszésem, azt már nehéz lenne meghatározni. Talán a csomagoláson lévő Gauguin-ra hajazó (vagy az is?) impresszionista festmény miatt? Van nekem egy nagy szerelmem, majd az egyszer megírja, hogy igazam van-e, vagy nagyot tévedtem a művészettörténet útvesztőjében…
Egy biztos jobbat nem is nézhettem volna ki a polcról. Aki szereti a testes, lenyűgözően aromás kávéízt, eleinte virágos majd lecsengésben csokoládés jegyekkel, az egyszerűen imádni fogja. Bevallom, az én kotyogósom négy személyes és alig 1 óra alatt elfogyott, mind a négy porciócska…
Nem lehet megunni, magához láncol, még a böjt ellenére is kísért és itatja magát.
Aztán, amikor kiderül, hogy a közép-amerikai szövetkezet, ahol gyártják, csak és kizárólag nőket foglalkoztat, minden szüret kézzel történik és a kávé megvásárlásával még a női egyenjogúságot is támogatom, akkor már biztosan tudtam, ez nem bűnözés, ez bizony a nők, a munkájuk előtt való tisztelgés…
Szóval nem tudom, hogy a Brikka mit főzne belőle. 100% arabica így valószínűleg, nem lenne vastag cremája, mert ahhoz némi robusta sem árt, és az is rejtély, hogy egy Illy Ferenc-féle eszpresszó 10-15 baron mit varázsolna belőle, de azt tudom, hogy kotyogóssal isteni fekete készül ebből az olasz átlagnál sötétebbre pörkölt csodából…
Vegyétek, (jó áron kapható, 500 gramm 2000 forintba fáj), igyátok! Támogassátok a nicaraguai lányokat, asszonyokat, hogy fent a hegyen, 1600 méter magasan ügyesen gondozzák, ezt az elegáns kávét varázsló csodanövényt!
Ma még rettegünk. Ma még rettegünk és elkerekedett szemmel nézzük; kint vannak az utcán, és nem félnek! Bent van a boltban és nincs rajta maszk, kesztyű! Tegnap este fiatal szerelmeseket láttam a Bujtos partján. Csókolóztak. Mert ilyen a szerelem, nem fél a „kolerától”… És én tudtam, hogy attól a csóktól nem lesznek, nem lehetnek betegek, mert abban a Jóisten szereleme csókolja őket…
Aztán ahogy enyhül majd a rettegés, elkezdünk számolni. Kiesést, veszteséget, munkanélkülieket. Elszámolunk, kiszámolunk, megvonunk, elengedünk és fájni fog. Mint most, amikor éppen a halottakat számláljuk…
Ám ahogy mi behúzódunk a csigaházba, egérlyukakba, paplanok alá, Cagliari kikötőjében pajkos delfinek jelennek meg, Velence piszkosszürke csatornái kitisztultak és boldog szardellákkal lesznek tele. Zakopane egyik utcáján pedig nyugodtan sétálgatnak a szarvasok…
Mi pedig csak számolunk. Nincs vendég, nincs vásárló, nincs megrendelés, nincs turista, nincs belépő, nincs közönség. A nagy semmi, a nullával osztás ideje jött el. Nézünk magunkon körbe, hogy milyen törékeny ez a számokra épülő, technokrata, kapitalista világ.
Közben meg delfinek kergetőznek Cagliari kikötőjében, szardellák növekednek a velencei csatornák tisztuló vízében és szarvasok legelésznek a Piłsudskiego marsallról elnevezett parkban… A Bujtoson meg elcsattannak a járványnak fityiszt mutató csókok…
Én meg sóhajtok, sose hiányzott még így az Élet…
Azt hallottam a rádióban, hogy a járvány isten büntetése. Kattogott az agyam és néztem magam elé. Néztem hosszasan, mint aki nem érti. Az én emberszerető, megváltó Krisztusom ilyen volna? Sommásan büntetne... Ahogy teltek az órák, nőtt bennem a protestáló gondolat, mert régóta tudom, hogy a büntetés és a jutalom is mi magunk vagyunk.
Te, én, Ő... Mit, ti, ők... Ezek a "személyeskedő" névmások.
Mi döntünk arról, hogy jutalom, vagy büntetés leszünk. Jutalma, vagy büntetése a világnak. Mi döntjük el... Aztán a döntésünknek lesz valamilyen eredménye. Mint mindig. De nem fentről döntenek rólunk...
És azt is látom, hogy ebben a világban most sokan verejtékezve küzdenek azért, hogy a világ jobb, szebb és elviselhetőbb legyen. Orvosok, ápolók, tanárok, takarítók, sírásók. Tízezrek, százezrek, aki felkelnek, "szkafandert" öltenek és teszik a dolgukat. Nem várnak érte dicséretet. Nem várnak érte semmit. Teszik a dolgukat. Némán. Ők az én áldott angyalaim, akiknek hálás vagyok.
És vannak, akiknek nem marad más, hát meséket mesélnek egy jobb, tisztább, humánusabb, igazságosabb világról. Tegnap rossz, betyár mesélő voltam. Pedig itt van bennem a szikra, amiről Meister “Weltliteratur “ Goethe olyan szépen beszélt. "
Ein guter Mensch, in seinem dunklen Drange, ist sich des rechten Weges wohl bewußt.
Magyarul nem ennyire kifejező, de így szól; "...a lélek mélyén él egy ősi szikra, ami igaz embert igaz útra hajt(ja)..." És jut eszembe Kányádi Sándor bácsi, aki a Halottak napja Bécsben című "zsoltárban" így írja; ...csak a bíró késett eddig/bűn bűn alól új bűnt vedlik/s nem tudhatjuk vajon meddig/tartatunk ítélet nélkül/s mint bűnhődtünk azt is végül/nem róják-e vissza vétkül... Hát megálltam mögötted Uram és térdre rogytam Tarcalon... S tudtam a bíró nem késik, hiszen nevetve mondanád, a bírákat is ti nevezitek ki... Aztán hallgattam a tavaszi madárcsicsergést, a rügyek, bimbók roppanását és néztem az ösvényt, ami a kedves régvolt lábnyomát őrzi... És akkor felsóhajtottam.
Mondd, látsz-e még, hallasz-e még minket? Itt vagyunk. Mögötted...
"Született hazudozó vagyok..." – mondta Fellini egy róla készített dokumentumfilmben. Jól ismerem Fredericót. Furmintot kótaji szódával issza, és az Irsait dottore Irsainak nevezi. A pálinkából csak a göncit. És hazudik. Hazudik mint Háry, mint Münchausen, mint Pinokkió. Hazudunk. Együtt vagy külön. Hazudunk. Hazudunk magunknak szerelmet, múltat, jelent és jövőt. Tegnap azt hazudtam, hogy szeretsz. És amikor mondtam, mindenki tudta, hogy hazudok, csak én hittem abban, hogy a színtiszta igazságot mondom…
Nem mondtam neked igazat. Magamról soha. Mindig titkoltam, hogy aszkéta vagyok, meg angyal. Egy földre küldött angyal. Az állásommal játszottam, amikor beléd szerettem. Akkor is elhazudtam az igazságot. Neked is, meg a Főnöknek is. Csak a szerelmet nem lehet hazudni. Azt lehetetlen. És én így szerettelek.
Fejes Endrének van egy novellája, a Hazudós. Na az a kedvencem… Egy kék fényű, huncut is kis csillagról mesél benne. Az vagyok én. Pontosan az. Az a huncut csillag. A Szent Anna tóba járok fürödni. Nyaranta a Feneketlenbe is, meg néha Fancsikára. Éjjelente lemérem hány lépésre van a Csonka templom. Tőled. Tőlem. Aztán lassan indulok vissza. Ha ember jön szembe hazudok valamit. Könnyűt. Mosolygósat.
