Két nap, vagy két hét. Ki tudja. Talán ennyi még, hogy hivatalosan is bejelentsék; a vírus az országhatáron belülre került. Két nap, vagy két hét még és elválik az ocsú a búzától. Elválik, hogy kiben lakik ember és ki az, aki félelemtől és gyűlölettől vezérelve majd elveszti az arcát. Nincs ebben semmi különös. Jó idők. Rossz idők. Nagy szerelmek. Örök csalódások. Megtörténnek.

Mi mindannyian a nagy túlélők unokái vagyunk. Mi mindannyian olyan emberek gyermekei, akik megéltek a bubópestist,  a kolerát, a tífuszt, láttak mindent letaroló, falánk saskákat; havat nyáron, virágokat télvíz idején. Füstölgő hegyeket, házakat földre térdepeltető rengéseket. Látták, hogyan lett ember embernek farkasa. Még az is lehet, hogy egymást falták fel, hogy túléljenek. Tabuk, sötét titkok, elátkozott nemzedékek utódai vagyunk.

Nemzedékek, akikről testvér-, polgár-, világháborúk törölték le az emberi arcot…

Két nap, vagy két hét. Mit számít?

S egyre valószínűbb, hogy fel kell készülnünk, hogy majd vesztünk és veszítünk. Fel kell készülnünk, hogy hetekig tombol majd a végzet…

És azt is tudni kell, hogy csak a hidegvér, csak a józanság segít majd rajtunk. Fel kell készülni arra is, hogy örökké nem eshet, hogy örökké egyetlen éjszaka sem tarthat. Fel kell készülni arra, hogy talán éppen mi búcsúzunk, vagy éppen mi búcsúztatunk…

Ma elkezdődött a görögkatolikus böjt. Hosszú böjt lesz. Végtelen, embert próbáló önmegtartóztatás.

De harmadnapra feltámad. Ha hiszitek, ha nem; harmadnapra feltámad!