Éhség, harag, düh. Az úton végig azt érezte, hogy korog a gyomra. Hogy bármit megenne. Evett is. Habzsolt. Eszeveszett dühhel falta az ételt. Mintha az egész világot le akarná nyelni. Zöldséget, gyümölcsöt, halat, húst, kenyeret, magvakat. Mindegy. Elmosolyodott magában. Ha most manna potyogna az égből, ellökné a hajlongókat, hogy ő szedhesse fel. Mindent. Enné a mannát. Lábbal rúgva odébb a többieket.

Csak egy pillanatra nem figyelt a lovakra. Csak egy pillanat kellett és azt vette észre, hogy azok már távol vágtatnak, ő meg az út szélén, a kavicsok között, a porban…

És akkor a szeméhez kapott… Azt a villanást míg él, el nem felejti. Azt a fájdalmas villanást. A szemén jutott be, de majd szétvetette a testét, felfújta a gyomrát, a tüdejét, feszítette az izmokat és mindene fájt. Ez volt a villanás. Mintha elkapták volna a nyakát és magasba emelték volna, köhögött, prüszkölt, fuldokolt.

És akkor meghallotta a hangot… A fény a szemére vetette, hogy miért üldözi… Hogy miért nem tud vele megbékélni. Pillanatokig tartott. A fénycsóva oda dobta, ahonnan felemelte. A kavicsok közé a porba. Négykézláb prüszkölt, orrából folyt a vér és minden porcikája fájt, minden sejt sajgott. Érezte, hogy ebbe bele is halhatott volna…

…Mért üldözöl engem?…  

Elszégyellte magát. És ekkor az éhség, a gyűlölet és vérszomj elpárolgott belőle. Saul kicsi lett, apró, mint mellette a néma kavicsok…