Összeérnek a szavak. Egy mondatban mondom fel az életem. Ez az én felmondásom. Küldöm oda, ahonnan minden jónak és rossznak egy a forrása. Köszönöm ennyi volt. Megyek az erdőbe. Megyek a görcsös fák gyökere alá. Megyek pincebogárnak, barlangok aljára. Bevackolom magam és soha egyetlen szót sem szólok. Egyetlen könnyet nem ejtek. Nem írok, nem olvasok. Lehunyom a szemem és átkenem a szemhéjam, ahová téged festettelek…

Háttal az őrületnek, háttal emlékeknek, felgyújtom a házam, felégetem a hazám. Felgyújtok mindenkit és hagyom az üszköt a szélre.

De nem. Nagyobb büntetés az élet. Nagyobb teher az idő, a ráncokat gyűjtögető, az őrületet kergető. Sose voltam erős, sose voltam gyenge, így lettem a közepesek legszebb gyermeke.

Jajj, de szép szerep állni a szirten, négy évszakban, mosolyogva. Jajj, de buta szerep állni a szirten, folyton dalolgatva. Se szirt, se homok, ahová nézek, csak kutyaszartól bűzlő bolondok…

De tudod mit, azért a szerelembe még rúgok egy nagyot. Hiába fekszik az árokban, rúgok még egy nagyot bele. És aztán megigazítom magam és egyenes gerinccel fütyülök. Fütyülök tavaszra, nyárra, eret vágok minden tulipánra. Kaszával megyek virágért. Kaszálom a szellőrózsát, fréziát, s ráengedem az összes marhacsordát…

Összeérnek a szavak. Cefrébe. És ha lenne bátorsága, majd főzze ki valaki. Főzze, míg nem kiáltok…