Huszonnégy óra konzervdobozban. Összetétel. Bab. Sós lé. Magány. Elsötétítés. Háborús előkészületek. Két katona. Háry és Münchausen. Nem nekik, nekem nő az orrom. Gepetto úgy nevet, hogy majd kiesik a műfogsora. Vajon én hazudom az életet, vagy az élet hazugság vagyok én magam. Rám omlik a valótlanság. A Jóisten szereti a meséket, de nem szeretné a mesélőket? Nem az vagyok, aki a személyi igazolvány vékony műanyag lapkáján néz rád. Dehogy az. Most jöttem egy űrhajóval. Most szálltam le. Még ezeket a furcsa szokásaitokat sem ismerem. Kéj? Hatalomvágy? Mammon oltára?

Jó. Nem egy másik bolygóról jöttem. Most úsztam fel a Marianna árok mélyéről. Apám cet. Anyám sellő. Épphogy le tudtam dobni a pikkelyeket. Máris jönnétek, hogy mondjam el az igazat. Mondom. Ez az igazság. Leírták. Nem így. Hanem valamit a papírra.

Állítólag ismeritek az édesanyámat, aki azt állítja ő szült, meg az édesapámat, hogy ő vitt haza. Nem. Hazudnak. A talált tárgyak osztályán adtak oda nekik. Vagy nem is! Egy erdőben találtak, mint egy gombát. Hazavittek. Neveltek. Egy vonaton hagyott táskában bukkantak rám. Egy barlangból jöttem elő, maszatos képpel, zöld ábrázattal, mint egy levél.

Hallom, ahogy nevet az Isten. Kuncog. Hagyja, hadd mondjam. Hazudj költő...

„Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”;

Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...

A sánta költő még keservesebb.

 

Hazudni rút. Ez ellen a morál,

A társas illem egykint perorál:

De költőnek, bár lénye isteni,

Nemcsak szabad: - szükség fillenteni.

Avagy felettünk nem hazud az ég,

Bolttá simulva, melynek színe kék?

A támadó nap burka nem hazud?

S fejünk felett, min jár, nem ál az út?

A csillagok hullása nem csaló?

Távol hegy, erdő kék szine való?

Szivárvány hídja nem csak tettetés?

A látkör széle nem csúf rászedés?

A délibáb, midőn vizet csinál,

Melyben torony, fa kettészelve áll,

Lebegve orma, tótágast az alja:

Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?...

Minden hazugság, földön ami szép:

Csontváz, ijesztő a valódi kép;

Azt vérrel, hússal ékesíteni

Jer, jer költő!... hazudva isteni!   

És most mindenki milyen komoly. Milyen csönd lett hirtelen. Visznek az akasztófa felé. Köpnek rám kígyót, békát, bogarat. - "Fütyülök rátok!" – kiáltom és nevetve hagyom, hogy lökdössenek. Csak az hazudhat, aki egyszer él.  Akinek meg kell halnia. Akinek meg kell öregednie. Hazudhatja, hogy fiatal is volt angyal is, meg jóképű, király, hogy hajóskapitány, aki mellett egy hercegkisasszony mosolygott és teknős kergetőztek a habok alján. Lent délen. Édes éjen. 

Hazudhatom, hogy megtörtént. Füllenthetem, hogy író vagyok, valaki, akit kedvelnek az égiek, aki áldott és nem holmi szélfútta szemét. Éjjel írt kutyabőrrel kacsintok a vádló közönségre. A bakó egyre idegesebb. Egyre nagyobbakat lök rajtam. A tömeg kiáltja; - "Hazug, hazudtál!!!" Még akkor is bólogatok, amikor a kötelet a nyakamba teszik; - "Elismerem hazudtam".

Hazudtam, hogy reméltem, hogy szerettem, hogy hittem. Pedig nem csináltam én semmit, csak összekulcsolt kézzel ültem. Vártam. Üres szívvel, a semmitől kongó lélekkel. Ültem és vártam. Ennyihez értettem. Várni. Egy szebb mesét.

Aki egy picit is jártas a borok világában tudja, hogy készülnek classicus, premium és super premium borok. Ezek a kategóriák azt jelentik, hogy a palackozott nedű számos, szigorú előírásnak felel meg. Ez a bor pedigréje. Biztosítja a származási helyét, esetleg konkrétan regél arról a dűlőről, ahonnan szüretelték és tegyük fel a terméskorlátozás miatt csak meghatározott mennyiségben palackozzák őket…

Egy hosszú éjszakai beszélgetés után, magamban arra gondoltam, hogy megkapnám-e a klasszikus minősítést. Vagyok-e már annyira érett, tanult, decens, hogy nagy duzzogva egy szép és intelligens hölgyekből álló tanács kimondja ráma verdiktet, ez egy klasszikus pasi?

Délelőtt egy futópólót keresve, egy fotót pillantottam meg. Véletlen? Vagy csak azért dobta fel a telefon, hogy az éjjeli kérdésre könnyen tudjak felelni? Elszörnyülködtem. Elborzadtam. Ingattam a fejem? Ez lenne az új férfi ideál? Ez a csíra? Mert akkor én valóban az utolsó, kipusztulásra ítélt dinoszauruszok közé tartozom…

Aztán egy kávét szürcsölve próbáltam összeszedni, hogy szerintem mi is classicus XY-kromoszómás, hetero pasi ismérve…

Például, hogy elboldogul a borokkal, a konyakokkal, whisky-kkel? Hogy van valamiféle klasszikus alapműveltsége, beszél idegen nyelveken? Esetleg eredetiben képes olvasni Ende-t, Süsskindet, Heideggert…  Vagy tud egy picit angolul, talán csak annyira, hogy Kiplingtől a Ha című verset, meg Tennysontól az Ulysses néhány sorát képes élvezni. Képes a Rómeó és Júlia prológját, Hamlet nagy monológját angolul elmondani…

...Sok titok van még; és bár nem vagyunk
az az erő, mely egykor eget és
földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;
sors és idő gyengíthetett, de hős
szívünk együtt ver s kemény hite, hogy
küzd, keres, talál s nem hagyja magát.

(Tennyson: Ulysses)

Elboldogul a konyhában. Mindig van egy sztorija.  Leleményes, agyafúrt és kreatív. A kétkezi munka is jól esik neki, van valami szenvedélye… Sport, vadászat, sakk.

Képes elvarázsolni a számára izgalmas nőt. Szenvedélyes, ha szerelem kerül terítékre, de el tud gyengülni is, ha arról van szó. Beszéli a virágok nyelvét. Nem fél a magánytól és a könnyektől. A szürke percekből színest varázsol, az üres órákat megtölti. Világot épít és féli az istent, de ha fejet hajtva is, a teremtő nyomdokába akar lépni. Folyton, lankadatlanul. Ő akar lenni Zeusz, Mars és Prométheusz.  

Van szíve, lelke, tartása. Szereti a szüleit, empatikus. Családközpontú. Érti, megérti a nőt és türelmes. Végtelenül. Imád és imádkozik, de azt sem felejti el, hogy csak azt támogatja  Jóisten, aki magától indul el... 

Mellékzönge: A bajszos, geek, metroszexuális pasi antipólusa az én hősöm, éppen ezért Daniel Criag James Bondja. A kicsit fából faragott királyfi. Ez az agrár-bond. Ez a rézgálic-herceg. A provinsz-prinsz... De, amikor Vesper Lyndbe beleszeret és kiderül, hogy nem hős, csak egy keményre gyúrt fiúcska, akkor Isten bocsássa meg nekem, de valahol magam szeretném benne látni…

Döbbenetes vadászbaleset történt pénteken Újfehértón. Egy őzvadászat közben leadott, eltévedt lövés halálra sebzett egy 59 éves férfit. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányság gondatlanságból elkövetett emberölés gyanúja miatt indított nyomozást az ügyben. (részletek) (részletek) (részletek)

A saját udvarán rogyott össze. Van aki azt mondja, a kocsiból szállt ki... Mások szerint tett-vett a kertben.  Hívják a mentőket. Jönnek. Vizsgálják. Még él. A feleségének azt mondja, a gyomra fáj. A mentősök viszik. Szív? Aorta? Szállítják a kórházba. Sürgősségire. A páciens a kórházban elhunyt. A pletyka azt állítja, a patológiára átszállított holttestet a saját lánya vizsgálja meg. Mert az elhunyt egyik lánya, mit ad Isten, orvos. A doktor lefagy, amikor észreveszi, hogy egy lyuk éktelenkedik az édesapja hátán. Lőtt seb. De hisz eddig erről szó sem volt…

Egy vadásztársaság tagjai új puskát csodáltak. Blaser? Különleges. Szafaripuska? Nagy kaliber. Az internet szerint akár 7-9 milliméteres is lehet az ebbe való lőszer. Elefánthoz, rinocéroszhoz ilyen kell. A németek pontosak. Nem aprózzák el, leírják, leszögezik; egy 8 mm átmérőjű, hét és fél centiméter hosszúságú  lőszer közel 810 méter/szekundum sebességgel távozik a csövéből, és amikor a töltény már 300 métert repült a levegőben még mindig közel 600 méter/szekundum sebességgel száguld. Az ebből kilőtt, eltévedt golyóbis bizonyosan leteríthet egy embert, még egy kilométeres távolságból is. A kérdés, hogyan tévedt el a golyó? Hogyan repülhetett ilyen messzire...

A jelen állás szerint öten is meg csodálták a puskát. A legtöbb magyar vadász egy egész életet is leélhet, hogy ilyen fegyvercsoda kerülne a kezébe. Állítólag vadásztak is. Célra lőttek vele? Őzre? Két töltény legalább is, állítólag célra tartott. A harmadikat azonban már állítólag nem a puska tulajdonosa röppenti ki a csőből. Valaki más húzta meg a ravaszt. Tetszett neki a puska, emelgette, próbálgatta. Hogy direkt lőtt-e vele, vagy csak „véletlenül” sült el, azt majd talán kiderítik.

A vallomások szerint, több mint két kilométerre voltak az elhunyttól. Meglehet. Ám a lőszer a szerencsétlenül járt férfi lapockáján hatolt a testébe és oltotta ki az életét. A "golyó" a gyomrába hatolt.  Ha matekolunk egy picit, akkor azt kell mondanunk, hogy két kilométeres távolság talán túl sok ahhoz, hogy halálos sebet okozzon még ez a nagy kaliberű puska is… Vagy 45 fokos szögben, a levegőbe lőve eljuthatott a "golyó" ilyen messzire? Vagy talán mégsem voltak olyan távol? Elnézték? Tévedtek? Nem, egy szóval sem feltételezhetjük, hogy egy krimi bontakozik itt ki. Szándékosságról szó sincs, de arról lehet szó, hogy talán rosszul emlékeznek, hol dörrent meg a puska.

A történet hátborzongató. Késő este egy ártatlan embert, Újfehértón, a saját udvarán, egy eltévedt golyó halálra sebzi. Így volt neki megírva? Így kellett lennie? Kétlem. 

ui: Az elhunyt katonatisztként szolgált. Egész életében azért küzdött, hogy szigorítsák a fegyverhasználatot Magyarországon. Többek között az eltévedt golyók, a vadászbalesetek miatt...   

Lány: - Én magáért egyszer eltipegtem magas sarkúban, picsaszoknyában a pokolba. Eljöttem magához. Mert maga engem megbolondított. Pedig nem is az esetem. Alacsony. Hozzám öreg, meg kövér is volt. Akkor. De jöttem. Néztek a vonaton. Néztek az utcákon. Mindenki lefektetett a szemével. De maga nem volt otthon. Hanem azzal a kis nőcskével, Dombrádról küldözgetett nekem rövid szöveges üzenet, hogy nem tud elém jönni, nem tud az enyém lenni. Nem tud maga semmit! Akkor sem tudott. És akkor elmentem a volt pasimhoz. Azok, a családjával együtt annyira szerettek engem, hogy az apja jött értem. Járt az ádámcsutkája, mint egy kamasznak… És maga meg ott maradt a sáros Tisza parton… Aztán eljött és csinált azon a délután a májusból örökkévalóságot, mert akkor egyszer sikerült rendesen megölelnie. Ami nem jött össze a Darabos utcában… Emlékszik? Azt kérdeztem magától, hogy nem is örül nekem? Maga egy nagy nulla volt. Egy ígérgető kis írkász-firkász, mitugrász… Hát én fizettem ki azt a Kúcs Merlot is, mert úgy be volt rezelve tőlem, hogy a pénztárcáját is otthon hagyta, én meg nagyvonalú voltam. A semmiből. Mert én már akkor is tudtam, hogy a nullával való osztás… De tudja, hogy örülök most annak, hogy megbolondul, hogy se éjjele, se nappala. Mert én magát egy kicsit sem sajnálom. Egy kicsit sem féltem… Emlékszik? Egy szigeten éppen azt magyarázták, hogy az összes bolygó, a keleten kel fel és nyugaton tűnik el. Néztük a csalfa Holdat. Én akkor már isten tudja, hányadik alkalommal akartam hinni magának és maga akkor is átvert… A nevét is elfelejtem...    

Öregfiú: - És akkor én a rossz, műtött fülemmel lemerültem a legmélyebb tenger fenekére és felhoztam a világ legszebb kagylóhéját. Belefújtam. Bele én. És akkor olyan nóta csendült fel, hogy felverte az összes debreceni utcát. Sírtak a macskák, vonyítottak a kutyák. Kiültek a legszebb, legbeképzeltebb lányok az erkélyekre és a szerelmesek sós csókkal csókolták szerelmüket. A Nagytemplom harangja leugrott és szaladt a Piac utcán, szalad a Divinóig, majd Hal közbe és nézett körbe, ott ülsz, ott nevetsz-e?

Szaladt a múzeumig, futott Hatvan utcában, nézett fel az áruló Görgey hatodik emeletére és megbolondult a Doberdón és végül belemosta könnyes arcát az egyetem szökőkútjába…

Ez az élet annyit ér, mint a lyukas garas. Ez az élet fabakát sem, mert üresek a szívek, üresek a szállodák. S a kórság a beteg szívem garázsába költözik.

Nótát éneklek, bort iszom. Körbe-körbe. És imádkozom. Imádkozom. Hogy múlna el, hogy hagyna el, hogy felejtene el. De csak jön, jön felém és a vállára hajít, mint egy lisztes zsákot. Cipel körbe Nyíregyházán és látják a népek… Az utcák népe...

Én meg félholtan, félrészégen azt éneklem; hogy van a Belső körút sarkán egy palota, Kisasszony, ha boldogtalan jöjjön el oda, A kapuja mindig tárva, a gazdája Magát várja, Szép kisasszony, jó kisasszony, jöjjön el oda…

(In memoriam Popper Péter)

A jaipuri maharadzsa egy nagy, regényekbe illő szerelem után, minden este azért imádkozott, hogy ne kelljen tovább maharadzsaként élnie. Legyen féreg, aki akkor is örül, ha trágyát talál. Vagy legyen hal, aki hűs vizek mélyén némán tátog. Bagoly, aki nagy vadászatok után a földre köpi torkosságát. Béka, aki május éjszakán kórusban énekel. Csillag, aki remegve várja, hogy elmúljon a tél. A jaipuri maharadzsa olyan szerelmes volt, hogy arra nincs szó, nincs szép szavakat enciklopédiába gyűjtő közíró, szerkesztő, mesemondó. Szerelme, mint szomorú hátizsák, mint lefejezett szarvasünő lógott a vállán. A szerelem úgy nőtt a szívéhez, mint egy torz sziámi iker. De a lány, a nő, akiben megtalálta önmagát, hallani sem akart róla… Hát mi maradt neki; imádkozott, hogy ne kelljen megélnie a reggelt, hogy ne kelljen látnia a fényt, süket legyen a hajnali madarak énekre, ne érezze a lágy szellőt a bőrén, ne lássa a kék eget, ne hallja a tenger dadogását… Reggelre nyelje el a szent folyó, a Gangesz, és hulláját halak csipegessék addig, míg el nem tűnik az örök körforgásban…

Aztán egy napon a jaipuri maharadzsa kigyógyult a szerelemből. Évek teltek el közben. Vadászott, tanult, élt és újra megtanulta, hogy mi a boldogság. És amikor ismét majd kicsattant a boldogságtól, ott feküdtek a lába előtt a vágytól izzó lányok, nők. És a maharadzsa egyik reggel arra ébredt, hogy éhes. Hogy nőre fáj a foga… és akkor az éjszakából nappalt varázsolt, akkor az ágya lett a széke, és delejes vágyával oda-odarántott minden éhes női húst és lett minden éjszakája kéjtől forró álom…

És egy ilyen éjjel, amikor a makulátlan testű angyallány feküdt mellette, ismét érezte, hogy megdobban a szíve. Ismét felismerte, hogy ez bizony egy új dal, egy új hajnal, egy új bekezdés, új vágy, új vers és új monológ… És akkor visszatért az életkedve és szeretni akart, csókolni, ölelni, dalolni. Akkor ismét és ismét azt akarta, hogy a boldogság meg minden…

És akkor…egyszer csak…akkor, amikor azt hitte, hogy maradt még ideje, amikor úgy gondolta, amikor azért kezdett imádkozni, hogy minden így maradjon, hogy egy picit álljon meg az idő…

Akkor egyszer csak kopogtak az ajtaján és a Kaszás állt előtte.

• Jönnöd kell – mondta szenvtelenül. – Most azonnal! 
• De már jó ideje nem hozzád imádkozom – mondta a maharadzsa perelve. – Hanem az élethez…
• Édes bolondom – felelte a halál… - Hát azt hiszed, hogy az imádságodat, a vágyaidat nem hallgatják, nem jegyzetelik? Hát tényleg azt hiszed, hogy a szívből jövő vágyak elvesznek? Hogy semmivé foszlanak? Évekig könyörögtél a halálért. Hát most megjöttem. Késtem. Elnézésed kérem, de most van időm a kusza dolgaiddal foglalkozni.
• De most már nem aktuális… hagyj kérlek békén… - felelte naivan a maharadzsa..

A halál kinevette. Suhintott egyet a kaszájával. A fejet és a testet a zsákjába gyömöszölte és fütyülve indult hazafelé…  

Hátrakötöttem a nyelvem, de éjjel kiszabadult. Ma voltam a világ végén. Ismét. Nyitva volt a bolt, a templom. A pap azt mondta, azért nyolc szögletű a torony, mert amikor a Jósisten az özönvízzel elpusztította a bűntől roskadozó világot, akkor Noéval együtt, csupán nyolc embert hagyott életben. Na de, hogy lesz az Ószövetségi történetből Újszövetségi? Hát egyszerű… A Te, meg az én bárkám már maga Jézus. Ő az, aki az elmúlt negyven nap alatt megtartott bennünket… Hogy honnan tudom, hogy életben vagy? Amikor már rég nem is egy osztályon utazunk? Hogy láttam édesapádat egy kisteherautó volánja mögött… P, mint pünkösdi rózsa. W, mint Winner és L, mint légszomj... 

Te, megfagy bennem ez a május. Sőt, mióta nem láttalak, minden május télbe fordul…

Egyszer azt mondtad nekem nevetve, hogy Mikiegeresedik a fejem. Felcsúszik a haj… kopaszodik az ember és az idő meggyúr, megemészt és elfelejti…

Hátrakötöttem a nyelvem, de május idusán, a fagyosszentek hetén kiszabadította magát. És rohan, menekül oda, ahol megeredhet, ahol a szív litániáit mesélheti, menekül oda, hol a tenger minden este ágyába rántja a Napot…

Te… hozzád beszélek… Mondja a bolond a magáét. Írja.

És akkor a káromkodásból emelt katedrálisok felett megnyílik az ég és belőle szálas virág zuhog… Frézia, liziantusz, bazsarózsa…

Csupa technika vesz körül. De nem hagyom magam legyőzni. Szabó Magda Régimódi történetét megrendeltem egy antikváriumból. És itt pihen a kötet az ölemben. Ki tudja hány kézen-közön ment már keresztül és vitte magával a Gutenberg-galaxis vénülő papírillatát? Kézzel kellene leírni ezerszer és ezerszer, hogy szerelem, szeretem. Hogy az a régi élni akarás leüljön ide mellém a székbe. A hétvégén elaludtam a vállam, megerőltettem a lábam és egy fél napig fura fájdalom zsongott az állkapcsom jobb felében. Járkált bennem a fájdalom és rémisztő ez az intuíció, merthogy mindvégig tudtam, csak a vádliba „rakott” közel 200 kilométer valós. A váll az ágyam állapotáról beszél. Nem a minőségéről, azzal baj nincsen. Az pénzzel vehető… Az állkapocs dolog meg felidézte bennem Sinatrát… Aki azt énekelte, hogy...

…yes, there were times, I'm sure you knew

When I bit off more than I could chew

But through it all, when there was doubt

I ate it up and spit it out

I faced it all and I stood tall

And did it my way…

Csak éppen vannak napok, amikor ez az önhitt májvéj feloldhatatlan ellentétbe kerül a boldogság nevű, hőn áhított képződménnyel. Ahogy a régi úton (Nyírbátor, Ófehértó, Apagy, Nyíregyháza) hajtottam ma a kocsival elveszett májusok illata csiklandozta meg az orrcimpám. Régi májusoké… Hét éve, egy ilyen májusi délután voltam a legkishitűbb majom a Föld nevű bolygón… Álltam a debreceni egyetem gyöngykavicsán és vártam a csodát… A millió és milliárd lepergett másodpercből, csak egy doboznyira valót éltem. A többi csak odáig vezetett… De rájuk is szükség volt. Meg arra is, hogy majd ezek a kincses másodpercek betűket szüljenek és a betűkből kirajzolódjon egy „buta” kis, romantikus történet…

ui: hát mondanám én... ha nem unnád... mondanám én... annyi gondolat zuhan itt a semmibe, annyi érzés, annyi nagy álom, álmokat termő, roskatag gyümölcsfák. Itt ég a legszebb mese, itt lesz hamuvá a remény és marad egy csontváz. Egy hallgatag csontkollekció, ami duzzogva hallgatja el, hogy a hősszerelmes büszke ajkáról hogyan szólt a bel canto...  

"I pedaled as fast as I could... as if I were escaping from longing, from innocence, from her. Time has passed, and I have loved many women. And as they've held me close... and asked if I will remember them I've said, "Yes, I will remember you." But the only one I've never forgotten is the one who never asked..." (from Malena)

Sok-sok fényévnyi távolságban nincsen még egy faj, ami annyira rajongana a mesékért, mint az ember.  Jó, jó sok-sok fényévnyi távolságban látszólag egyetlen "értelmes" faj sem létezik, de ez most nem számít. Meglehet, hogy az elszeparáltságunk is a terv része. Na de, vissza a mesékhez; meglepődnénk, hogyha csak egy teljesen hétköznapi ember agyát, emlékeit, bevésődéseit górcső alá véve, micsoda tárházát találnák a mesékből vett emlékeknek. A hippocampuson keresztül, a homloklebeny könyvtárában egész gyermek- és ifjúsági irodalom részleg található. Azt mondják, a „jó” mesék meghatározzák az életszemléletünket, formálják a személyiségünket, fokozzák az empátiát, megtanítanak bennünket a jó és rossz közötti különbségre.

Nem kételkedem. Ha belegondolok, hogy még olvasni sem tudtam, de micsoda élvezettel hallgattam a két lemezes Óz, a nagy varázslót, majd már kazettán a Kis herceg hangoskönyvét! Vagy milyen lelkesedéssel ültem a tv előtt, falva Foxi Maxi, Tom és Jerry történeteit, aztán milyen kedvvel néztem Nils Holgersson, meg a 80 nap alatt a Föld körülben, az oroszlánként mintázott, Phileas Fogg csodálatos kalandjait.

Itt lakik bennem dr. Dolittle, Mekk Elek, a Futrinka utca, Süsü, Vuk, Szaffi, Lúdas Matyi. Itt él bennem Fehérlófia, na meg Micimackó is…

Ahogy nézem ezt a májusi esőt, ami ugye aranyat ér, de csak a lakás nyugalmából engedi szemlélni a világot, hát arra sarkall, hogy felnőtteknek szóló, (nem, nem az adult xxx filmes világból) meséket vegyek elő. Legyek mondjuk James Bond, aztán ahogy a Quantum of Solace, bregenzi jelenetében felcsendül a Tosca, állítsam le a Bond filmet és hagyjam, hogy Puccini hősei énekeljenek „höngi” (by JBL), csakazértis „dudu” nélkült legyártott hurkatöltő testéből.

Még szerencse, hogy nekünk magyaroknak még az operára is van egy rém ismert popopusunk, ami összefoglalja az opera lényegét.

Bál van, igen, bál van az Operaházban,

S nekem réges-régi vágyam,

Az hogy megtaláljam

Figarót, Izoldát, Papagénót és Papagénát.

 

Bál van, különös bál van

Az Operaházban,

Itt az alkalom, hogy megtaláljam

A díszes társaságban

Cavaradossit, Csocsoszánt,

Desdemonát és Don Juant.

Miközben ezt a sort írom, épp a Te Deum csendül fel a Toscából és ahogy ez a nagy ívű, hullámzó zene, kórussal megtámogatott ária, itt lebeg a térben, ismét mesék, mondák hősének érzem magam. Pedig pontosan tudom, hogy jelentéktelenységem, hogy a semmihez, a nullához konvergáló jelenlétem mit sem számít. Nincs jelentősége, hogy élek, halok, hogy reggelizek, vagy belőlem reggeliznek a férgek. Az individualizmust felfalja az érdektelenség. Az életem magánügy lett és mint ilyen bátran kijelenthetem, senkire sem tartozik és senkire sem tartozik. Az őrangyalom felmondott, kiköltözött. De azért amikor Scarpia azt énekli; Tosca, mi fai dimenticare Iddio! (Tosca, teérted az Istent feledtem…) és megsajnálom ezt a rongy, förtelem rendőrfőnököt, akkor önakaratból leszek része az egyetemes kultúrának és nyugodtan csodálkozhatom rá, milyen gyönyörű zenében ad szerelmet a szerző ennek a varacskos disznó torkába. 

Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, de ahogy telik az idő, egyre jobban élvezem a Toscát, a Turandotot és a Pillangókisasszonyt. Talán azért, mert van bennem Kalaf ravaszságából, Cavaradossi hősiességéből és Pinkerton gőgös érzéketlenségéből… Talán mert ezek a mesék, a maguk komplexitásában, lenyűgöző zenei világában kinyitják, kimossák az ember szemét; „ az ember több attól, hogy jóllakjék!”, az ember több attól, hogy legyőzzék, az ember az Isten virgonc árnyéka... Az életbe kényszerített lélek kiénekli magából, az ember tragédiáját. Mert furcsa ez; az Isten szerint a szeretet a legfontosabb. Hát ki tudna úgy énekelni a szeretetről, szerelemről, mint az ember!?! Hát ki látná meg a tavaszi zöldben az Istent, ha nem az ember? Hát micsoda sors ez, hogy csak az ember képes megírni az Isten krónikáit, dalolni a teremtett világ szépségéről és élvezni a szeretet/szerelem édes, mennyei ízét, amivel megajándékoztak minket és mindezért  épp úgy meg kell öregednie, meg kell halnia, sőt meg kell tanulnia, át kell élnie, újból és újból a csalódást, szenvedést, mint bármely más egyszerűbb létezőnek.  

És akkor szóljon az ének! Szóljon a Te Deum, Isten végtelen dicsérete! És simogassuk meg az ember fejét, a történetekben, mesékben, filmekben, operákban élő ember buksiját is csendben, alázattal…

A zenetörténészek megjegyzik, a Tosca bemutatója után szinte kivétel nélkül mindenki szemére vette Puccininak, hogy a cselekmény szadista. Az érzelmek sűrűn keverednek a kiontott vérben.

Érzelmek... Vér... Ember... Főnevek egymással vészjósló komaságban... 

Ha kérdeznék, hát együtt jártuk meg a poklot. Ha kérdeznék, ránk rádióaktív eső szitált és a verőfényes májusról nem is sejtettük, hogy láthatatlan miazmával szennyezi testünk. Poklot járt, nagy túlélők vagyunk, mindazok, akik 1986 április végén már az élők siserehadában jeleskedtünk. S nem is sejtettük, hogy ami fölöttünk annyira tavasz, az most rút átverés. Költőnek kell lenni, hogy a fertőzött anyag világát elhagyva, képesek legyünk megtalálni ebben a szent élni akarást. Történelem lettünk. Egymás tenyérebé ragyogó izotópokat rakosgatva, történelem lettünk. És mily furcsa a világ; ez a robbanás is kellett ahhoz, hogy bukjon egy rendszer, egy korszak. És ahogy az irtóztató erő, a rektor magjából kirobbant, az néhány év múlva képes legyen még vasfüggönyt és (berlini) falat is átszakítani. Megérte? Nincs válasz. Megértük. Megéltük. Túl vagyunk rajta. Testünkben hordozzuk a hordozhatatlant. Túl vagyunk rajta, de nem feledjük...