Egyszer éjjel jártam Egerben. A Klapka György utcán parkoltam, ott ahol egy emlékpadnál Gárdonyi éjjelente felolvas az Egri csillagokból. Bár, akkor én jobban szerettem volna, ha a Láthatatlan emberből olvasott volna fel nekem.
Mondom egyszer éjjel jártam Egerben. Az Egészségház utca sarkán van egy éjjel-nappali, részegek párologtak belőle, de én csak mentem nagy öles léptekkel a Kossuth Lajos utca felé. Április volt. Nem ez a bolond, felhő nélküli, vírussal küzdő április, hanem az a tavasszal cicázó. Az az április, ami borzongva rázta le magáról a téliesen hideg márciusi éjjeleket és mosolyogva üzente; lesz még nyár, lesz még szerelem. A Ferencesek temploma előtt Krisztus nézett le rám.
Akkor még nem tudtam, hogy megesett rajtam a szíve. És azt sem, hogy azon az éjjelen majd a Petrényinél szemben ül velem a boldogság, barna hajú angyala.
Jajj ez az Eger. Dörömbölő szívvel várni benne. Várakozni. Izgatottan. Már már lihegve. Körbe-körbe járni a Fellner Jakabon és az Eszterházy téren az egyetem ódon épülete körül.
Hát mit tesz az emberrel a szerelem… Aztán kettesével szedni a lépcsőket a bazilika előtt. Letérdelni a bejárati ajtó előtt és mormolni Miatyánkot, meg a Mennyei király vigasztalót. Hátha segít. Csak a reményvesztett ember halott. Aki hisz, aki imádkozik, még él… Biztattam magam…
Érsek út, Szent János út, a Dobó tér, majd a Kis Dobó tér lett a tanúm… És beszéltem. Nem okosan. Csak szívvel… Már mellettem hallgattál. Sértetten. Április. Te bolond. Te néma. Eger…. Éjjel.
Egyszer éjjel jártam Egerben. Egyszer. Álmomban ismét és ismét… És zörgetek és kopogtatok. Rommá hervadt templomokban, szélben vitorlázó meggyfa szirmokon, tavaszi virágok illatában és újból nekivágok és újból nekikeseredem és aztán a szívem felemelem. Fel én, ha addig élek is…
Mondd, hogy lehet ilyen pontos, Az első nőm, kinek az idő fontos?
Vajon, ha láttál volna megszületni, ha ott lettél volna, amikor először sírtam fel, akkor meg tudnál bocsátani nekem? Ha tudnád, hogy ez az ember, aki naponta többször is zuhany alá vágyik, az vérben, mocsokban… Édes istenem. Amikor még szívtad a cigit mindig letusoltál, azt mondtad „lefertőtleníted” magad és úgy bújtál mellém… Az illatod… Van olyan, hogy egy nőnek mindig öblítő illata van? Van olyan, hogy mindig tavasz, meg koranyár? Még télen is???
Megint egy ébredés, de nem haragszom én rád hétfőn.Megint egy tévedés, hogy változunk és nincs még késő.Szerdáig várok rá, s ha csütörtököt mond már péntek,Vasárnap mégis én, csak én leszek, ki szólít téged.
Te alig múltál hat, amikor Geszti már legalább a harmadik virágzását élte. Túl az Első emeleten, az Ászok ászán, meg a Rapülőkön, jött a Kalózok című film, és mi ezt a Dés-Geszti mixtura pectoralist úgy nyeltük, mintha Jägermeister lenne. Most főleg, hogy holnap megint hétfő. Eszembe jut. 1999-et írtunk. Tavasszal mutatták be, vagy ősszel? Ki tudja már… Szól a zene és valahogy ismét körötted keringek. Bolond műhold, szerencsétlen üstökös….
Ma talán végre megtalálom.Van egy arc, szembejön az utcán,Van egy perc, s én ott leszek, de ott ám!
Tudod, kétszer nincs öttalálatos a lottón. Az ember reménykedhet a matematikában. Meg a valószínűségszámításban. Az egész csak önámítás. Hogy a Csoda magas sarkúban, spagettipántos tangában megérkezik. És engem akar. Az őszülőt, az őszbe csavarodott fejűt… Pedig úgy futok mint a nyúl és tekerek, pedálozok, mint egy kisiskolás…
Te, én olyan jó vagyok már, hogy kispapnak felvennének. Na jó, talán annak mégsem. Püspöknek. Esetleg.
Mondd, mi lenne?Ha egyszer a dél is fekve lelne,Beérném ennyivel.Na de kelni kell, kanyarog a kifliA vaj alatt, enni kell.Tej a tűzhelyen, menni kell,Lenni kell.
100 vagy 1000 kilométert futni egy hónapban? Úgy, hogy a végén már Forrest Gump is csóválja a fejét. Kútba ugrani, Tiszának menni, bánatot borba fojtani, minden pohár fenekére nézni. Régimódi történet. Hát mikor lettem én ilyen régi vágású? Agglegény. A bujtosi szörny? Mikor lettem én az, aki már nem szereti az embereket? Eddig is nálam volt albérletben ez a mizantróp ökör?
És akkor a tavasz ad mankót. Ma minden virágot, rügyet megsimogattam. Nézték is, legyintettek rám, szoktak; bolond! És fütyültem a szélnek. Felnéztem a ragyogó égboltra és mondogattam, így büntetés az élet, mert aki nem venné észre Isten bioszóráját, aki képes elszürkülni, aki képes elfordulni és süketen meredni, amikor az erdőből feketerigók trilláznak éjjel, na annak úgy is mindegy…
De aki mindezt látja, akinek a világ és minden perc igazából ajándék, annak tud a legjobban hiányozni az élet maga. Az érzi milyen néma, és vak ez a tavasz, az tudja igazán csak, hogy nélküled milyen súlyos ez a szívet robbantó béklyó.
És akkor kiskapuk nyílnak; Szindbád a tóparti sétány mellett udvarol. Elfutok mellettük. A nőt parfümbe mártották, gyönyörű, a hősöm szavakkal bolondítja. Mese…
És addig futok, míg egybe nem ér nappal éjszaka. Amíg a Vénuszból csillogó girland válik és én újra idegesen bámulom a hóeséstől nehéz fellegeket…
Pedig, ezek most csak szirmok… Nehéz, szerelmes szirmok…
Hát vettem magamnak egy bárkát. Csodálkoznál Jóuram, ha látnád. A teste zöld és bizony lötyög is benne valami folyadék. De szép ez így. Bár nem hiszem, hogy fennmaradna a víz színén. Legföljebb a Holt-tengeren. De ha kiszívom belőle a tartalmat, talán akkor, talán akkor Jóuram, úszni is fog majd. Vízen lesz. A folyadék és én helyet cserélünk. Beköltözik a lelkem és ott marad. Ott marad ebben a zöld fogságban, palackpostának. 21 gramm por. Egy üveg alján...
Előtted nincs titok. A bárka egy zöld üveg és benne szürkebarátból, olaszrizlingből, rozáliából és furmintból varázsolt mixtura található.
Mondtam, hogy szép. Üveg, de formás üveg, gondosan rajzolt etikettel. Hullámokkal, letisztultsággal és egy megnyugtató arany pecséttel; vinum bonum. Jó bor.
Kicsit úgy vagyok uram a borral, mint a székely a pálinkával. Ittam rosszat, de az is jó volt.
Pedig válogatós vagyok. Fehéret jobban, mint vöröset. A fehér nekem meghozza a kedvem az élethez, a lányhoz, a holnaphoz. Megereszti az amúgy is zabolázatlan nyelvem, és szívem szerint mesélni kezdek.
De hát uram kit érdekel már egy tengerparti este. Kit érdekel egy kismotor berregő hangja. Kit érdekel, amikor a motorost átkarolják és a lámpa fénye úgy hatol az éjszak sűrű testébe, hogy arról már írni is bűn…
Vannak pillanatok. Pillanatok, amikor fent vagyunk a világ tetején. Ahol a legnagyobb zászló lobog, ahol csak az ital hideg, és nézel a semmibe és akkor ott, a kabócák között érzed egy pillanatra, megérzed, ezért jöttél a világra. Ezért ez egyetlen pillanatért.
Szóval itt ez a bárka. Endrénk jut eszembe, meg az eladó hajója…
Eladó a hajóSzakadt kötelekkel, tört árboccalÉs minden-minden jófajta rosszal. Eladó a hajóEgy kis javitás és megint futna,Törődött gazdája megunta. Eladó a hajóDicső volt a maga idejébenTengerre vinni tán ma se szégyen. Eladó a hajóVitorlája ezer vihart látottDe be is járt már ezer világot. Eladó a hajóS aki méltó szép, szent kárhozásra,Szökkenjen föl rá megbabonázva. Eladó a hajóUj gazdát keres, uj igézettet,Hajrásabb utat, bátrabbat, szebbet. Eladó a hajóElég drága, jöjjön aki kéri:Szép pokol-utja lesz, de megéri.
Tudod uram. Ha most megkérdeznéd, hogyan is legyen, megsúgnám; hát, csapj a fejembe egy kék fehér sipkát, legyek én újra kapitány azon a hajón! Add, hogy még egyszer, ismét tengerre fussak, hadd legyek én akinek fújja a szél rozsdás kürtjét, hadd legyek én, akire vár a királylány. Hadd legyek én, aki a fedélzetre segíti. Aki kinyitja előtte a kajüt ajtaját, majd vár a csillagfényes éjszakára és én lopózzak be hozzá, kéjt, csókot, mesét tőlem várjon. És aztán másnap, hófehér egyenruhában az én szám sarkát bontsa a nevetés, ahogy őfelsége, szigorú ábrázattal, megvetve elvonul előttem reggelizni, az orrát magasan hordó, engem lefitymáló sleppel…
És aztán újra ismétlődjön az az éjszaka… Újra és újra a világ legvégéig…
Hát itt a bárka, bármi is legyen az ára, a kapitány készen várja…
Gyerekként sose érettem, édesapámat miért érdekli, hogy mennyibe kerül a krumpli, a hagyma vagy éppen a petrezselyem. Egyszerűen nem volt dolgom a piaccal, játékboltba szerettem volna menni, nagy doboz LEGO-kat bámulni, vagy valami quartz kütyüt nyomogatni. És valahogy az ízlésünk sem volt egyforma. Apámat Hajdúék hekkje vonzotta, engem a csarnok másik sarkán gyártott, puffancsos, csalamádés, Univer ketchupos, Globus mustáros hamburger.
Aztán egyszer csak, már felnőttként ráéreztem az ízére. Aki főz, aki maga kezd az ételek elkészítésbe, egy idő után rájön, a Búza téri piac, amolyan manna-birodalom.
És lám az ember ízlése is változik. Már nem hamburgerre vágyom, hanem, amikor a Búza utca felől megérzem a Hajdú-féle sült hekk illatát, akkor csak arra tudok gondolni, hogy a színes tálcák egyikén a zsíradékálló papíron ott gőzölögjön előttem a "balaton-nyíregyházi hekk", azzal a rendkívül egészségtelen, de dunyhapuhaságú, kacagó, éhes kaszásokat is mosolyra fakasztó, fehér kenyér szelettel, szabolcsországi, savanyított almapaprikával.
Vagy esetleg a Peti büfében toljak egy kis fehéret, meg májast... Néhány éve azért Bocskai Krisztián azt is megmutatta, hogyan készül a kézműves burger, de maradjunk annyiban, hogy a hekk, meg hurka, azért errefelé bőven kimeríti a non plus ultra fogalmát!
És az írásom végén, hadd dicsérjem a Búza tér új hercegét! Liskány Zoltán, a csarnokban valódi, házias, Gávavencsellőről származó kenyeret, kalácsot árul, a pultjában meg ott nevetnek a Kálmánházáról származó füstölt húsféleségek. Van ott füstölt sonka, karaj, kolbász, amit még a műértők is megsüvegelnek. Sőt, Zoli a grillszezonra, saját készítésű grillkolbásszal, debreceni párossal készül.
Zoliról még annyit, a múlt héten kaptam tőle egy kis kóstolót, a füstről frissen levett csípős, füstölt kolbászból. Na kérem, mivel szombat volt, hát megkóstoltam, aztán amikor elismerően katonázni kezdtem, mintha sem böjt, sem holnap nem lenne, akkor elszégyelltem magam, gyorsan összepakoltam az ajándékot és levittem a garázsba, húskampóra akasztottam, hogy jó lesz ez majd húsvétra!
Szóval, ha kenyér, ha kolbász, ha egy jó szó hiányzik, akkor irány a Búza téri piac!
Mellékzönge:
Egyszer a pap barátom, az örökösföldi parókus, Szabó Tamás, azt mondta nekem; - Nem könnyű dolog, de meg kellene tanulnunk vágyakozni az iránt, ami a miénk... Amikor elveszítesz valakit, aki nagyon fontos neked, akkor megérted ezt a mondatot... A Búza téri piacra, nem a budai hegyek, finnyás úri népe, hipsterek és orrukat magasan hordó svábok járnak, hanem mi. Mi, akiket letirpákoznak, orkoknak neveznek, vagy éppen lesajnálnak "odafent". És azok az emberek, akik a Búza téren naponta fáradoznak, azok a mi kereskedőink, őstermelőink, a mi nagymamáink, nagypapáink, a mi kofáink és eladóink, vagy éppen a mi barátaink... Nekünk őket kell reklámozni, támogatni, ahogy csak lehet... Erről jutott eszembe, hogy egy közös ismerősünk, egyszer egy puccos helyre szeretett volna céges bulit szervezni karácsony táján. A cég alkalmazottai azonban sorra jelentették, nem tudnak elmenni. A tulaj kérdezte, hogy a mi a baj?
- Hát főnök - sütötték le a szemüket - az a baj, hogy nekünk egy ilyen buli iszonyú sokba kerül. Nekem nincs öltönyöm. Az asszony új ruháért nyaggat, aztán még fodrász, kozmetikus... Nekem csak ilyen munkás ruhából van több. Öltönyöm csak az, amiben ballagtam. Na még a karácsinyi ajándékokat is meg kellene venni...
És akkor jött rá a barátunk, hogy bizony először kell egy kis "ruhapénz", hogy önfeledt legyen a buli. Kell egy kis támogatás, pénz, hogy majd az úri közönség ízlését is ki tudjuk szolgálni, itt erre mifelénk is, addig meg el kell menni a Búza térre, hekket enni, vencsellői kenyeret venni, meg vargabokori újhagymát!
Nagypéntek mindig a hitem próbája. Ott ülök az utolsó vacsorán. Jézus falatjával a kezemben. Ülök és nézem az Urat. Nézem, mert látni szeretném benne a teremtőm, látni benne a fiút, akivel olyan könnyű azonosulnom. Hát egyszülött fia vagyok anyámnak, apámnak. És érzem, hogy minden reggel, amikor az idősödő apám felhív, akkor tudatni szeretné, te véremből vagy vér, testemből test, és akkor megnyugszom, a világ még rendben lenne...
És akkor jön Nagypéntek, jön a kérdés, hogy Te elhiszed? Elhiszed, hogy eljön közénk az Isten, és a fia és felmegy a keresztre és nem ad egy jókora taslit Júdásnak, hogy elmész te a fenébe…
Nem. Hagyja, hogy megtörténjen, Hogy végigmenjen, hogy szenvedjen, hogy megalázzák, hogy megtépázzák. Ezt is hagyja az Isten… Hagyja… Mindent hagy. Felemeli a kezét és hagyja, hogy megtörténjen. Ő, aki a pusztában a gonoszt is… Ő, aki lehetne király, császár, aki úgy játszhatna a világgal, mint kisded a labdával…
Uram! Engedd meg, hogy vigyem a kereszted, hogy tudjam, szeretsz, hogy minden hit, remény, szeretet csak tőled, csak belőled… Mert az anyag kettős természete, mert a tudomány képtelen Téged magyarázni, csak hinni… csak hinni…
Hit, remény, szeretet, van benned, mondd, van benned???
Nekem minden lakodalom Virágvasárnap. Amikor a násznép a templomban izgatottan a várja az ifjú párt, a gyűrűhordozót, a koszorúslányokat, az örömszülőket, a tanúkat, fehér ruhás királylányt, meg királyfit, eszembe jut, ahogy Jézus szamárháton vonul be a városok városába. Bevallottan „lányos” lelkű ceremóniamesterként gyakran hatódom meg ezeken a bevonulásokon. A rómaiaknál szól a mennyországot idéző orgona, nálunk görögöknél énekelünk… Sok menyasszony elpirul, megilletődik, ahogy sok vőlegény torkában is ott a gombóc, hogy atyaég, mi történik most velünk; mi lettünk egycsapásra a főszereplők, mi lettünk a filmünk hősei, akiket most ünnepelnek, akiben most gyönyörködnek…
Jézus, aki az alázat mestere volt, nem sokszor ünnepeltette magát. Az evangélisták mindig józan, szerény, erősen önmegtartóztató személyiségként festik le. A visszafogottságát csak a hitetlenség tudta megzavarni, vagy az, ha szükséget, hiányt, szenvedést látott, olyankor aztán nem tudta, nem akarta elrejteni emberi mivoltát. Könnyet ejt, amikor Lázár halálhírét közlik vele és elmosolyodik, amikor végignéz a kánai mennyegző násznépén, amikor látja, hogy ízlik nekik a vízből lett csodabor…
És csöndesen tűri az ünneplést akkor is, amikor a számár viszi be a városba. Csöndesen eltűri, hogy a tömeg ruhákat dobál eléje, pálmaágak és virágok üdvözlik jöttét… "Áldott, aki az Úr nevében jön!"Talán egy minutára elfeledkezik arról, hogy nemsokára végig kell mennie a könnyek, a szenvedések útján, hogy aztán szembenézzen a halállal és onnan is vissza kell térnie… A mosolyok, az ünneplés enyhítik a kétségeit, hogy sikerül-e majd legyőzni halállal a halált…
Amikor ma reggel Szocska Ábel mosolyát néztem a Szent Miklós Székesegyház online közvetítésén és a püspök áldottszép ünnepet kívánt a híveknek, láttam, hogy nem felhőtlen a mosolya. Igyekezett biztatni, de arcáról lerítt, hogy tele van kétségekkel; mi van, ha a járvány, az üres templomok, az online mise sterilsége, személytelensége mégiscsak a Jóisten büntetése…
És vártam, hogy azt mondja; most azok, akik lélekben együtt vannak, okostévék, telefonok, laptopok, tabletek előtt, vagy csak magukban egy imádságot mondanak, azok így, vagy úgy de közös erővel küzdenek a halál ellen…
Mert a kereszténység az élők vallása, a félők, a reménykedők, a szerelmesek és azoknak a vallása, akiknek dobban a szíve, akiket maga alá tud gyűrni egy járvány, egy válság és akiknek majd elő kell bújni az odúkból, mint az apró, addig semmitmondó gerinceseknek a sárkányokat pusztító, szörnyű kataklizma után…
Neokatolikus vagyok… Az a fajta ember, aki már tudományosan szemléli a világot. Az az ember, aki isten jelenlétét mikroszkóppal is szeretné látni, aki képes szintézist alkotni az evolúcióból és a kreációból. Aki meghajlik az Isten előtt, de az imádság mellett a tudással dicséri az urat, aki meg akarja menteni a világot, aki a vadkapitalizmusban, a telhetetlenségben, a gőgösségben, a hatalommal való visszaélésben, a korrupcióban, a természet kizsákmányolásában, pusztításában veszi észre a gonosz munkáját és a tudásban, a kooperációban, az elfogadásban, a hitben, reményben és szeretetben, a felelős, empatikus (keresztény)demokráciában látja meg a Jóságost…
Hát innen nézve a járvány nem büntetés, hanem feladat és munka. Református testvéreink odaát Debrecenben azt írták az iskolájuk homlokzatára; orlando et laborando!
Imádkozzatok és dolgozzatok. Én azt mondanám; imádkozzatok, de lassan kezdjetek el dolgozni is!
Nincs könnyű dolga ennek a Sam fiúnak. Nincs könnyű dolga, mint Ádámnak, amikor Éva rimánkodva ráveszi, hogy hát együnk már abból a szép piros almából! Rick's Café Américainben csak egyetlen dalt nem szabad lejátszani. Csak egyetlen muzsika tiltott. Egy régi csalódás dallama. Egy dallam, amitől a cinikus, hűvös, távolságtartó Rick egyszerre lesz végtelenül boldogtalan és sebzett vadkan…
Ám, mi történik akkor, ha ezt a dalt egy lenyűgöző szépségű hölgy kéri Samtől? Aki ugyan tisztában van a tiltással, de azzal is tisztában van, a mulató tulajdonosa éppen házon kívül tartózkodik… És akkor unszolva, de belekezd… Rekedtes, füstös hangján felcsendül a Time Goes By. Ilsa szemében mintha könnycsepp reszketne, de tovább nem jutunk, dal első sorai után belépjen a bárba a tulaj... Akit azonnal elönti a méreg, már véget is vetne a szívfacsaró zenének, emlékeztetve Samet, hogy ezt a dalt megtiltotta, ám a zongorista a fejével int… hogy nézzen csak ide… ide mellé...
A filmtörténet egyik legnagyobb, legszerelmesebb, legromantikusabb pillanata… Rick és Ilsa a párizsi, hirtelen komisz véget érő szerelem után ismét találkoznak… Ilsa Lund besétál a bárba Casablancában. Erre a nagy fogadóirodák egy lyukas garast sem tettek volna fel. Az élet nagy játékos; erre a férfi soha nem gondolt volna. Az az Ilsa Lund, aki nem gyógyuló sebet hagyott a vagabund amerikain. Akinek Ilsáig a szerelem, csak egy könnyed játék volt, egy pezsgőtől vidám kaszinóban...
A legenda szerint Kertészék úgy bántak a forgatókönyvvel, mint a rágógumival. Minden nap újraírták. Minden nap másképp folytatódott, másképp fejeződött be a szerelem…
Nekem a kedvenc jelentem, amikor Ilsa távozása után Rick, a zárás után Sammel a zongora mellett mereng és arra kéri, játssza el újra a „tiltott” dalt. A fekete énekes vonakodik, tudja, hogy ezzel a főnök feltépi a régi, fekélyes sebeket. De nincs mit tenni, a főnök az főnök, elkezdi… Rick pedig hozzáfűzi; - Ha "ő" kibírta, kibírom én is… És újból felcsendül a zene, törik a pohár és jönnek a férfikönnyek…
Ma már idéztem Kernt. Azt mondja, ha éjjel nem tud aludni, régi, klasszikus, amerikai filmeket néz. Megértem. A Casablancát akár havonta érdemes megnézni. És dúdolgatni; Time Goes By…
Nem kell mindig tanulság - mondta nekem vállat húzva Kern András a színház büféjében... - Vagy maga szerint kell, hogy legyen? Nem kell... és belehörpintett a cukor és tej nélküli feketébe. Majd nevetve hozzátette; - A tanulság az, hogy nekem ezt a kávét nem szabad lenne meginnom... Tudja a gyomrom már nem bírja...
Kelj fel és járj… Hát most látjátok feleim, mindannyian Lázárok vagyunk! Házatok, lakásotok lett a sírkamra, a maga hűvösségével, távolságtartásával, magányával. Házatok, lakásotok árnyékvilágában magatokra hagyva vártok, reméltek, küszködtök, számoltok és mondogatjátok; ha majd vége lesz…
És bizony vége lesz! Mert eljön a „Mester” és kiparancsol majd bennünket. Kiparancsol, mert dolgunk van még, mert megsajnál bennünket és már rég kigördült a szeme sarkából az a könny, amit értünk ejtett. Nem vár tőlünk semmit. Most sem. Nem kér tőlünk semmit. Jámboran néz majd végig, ahogy a tanár néz az iskolából kiömlő, mosolygó diákokra a tanév utolsó napján. Ennyi volt. Elgörgeti a követ, ahogy kinyitja az ajtókat és szelíden int; tessék, menjetek…
Ám messze még a pillanat. Hiába fordult ismét egy Lázárszombatra a kalendárium, a valóság a ragyogó napsütés, a melengető tavasz ellenére is hűvös és félelemmel, bizalmatlansággal teli.
A nehéz napok egyetlen ajándéka, hogy jobban emlékezünk a tanulságukra. Változni, változtatni kell! Jobban hinni, jobban szeretni, jobban remélni. Jobban figyelni. Nem lehet átfutni, átszaladni az életen és az egyszer használatos, eldobható, cserélhető műanyag-lelkek világává zülleszteni ezt a bolygót. Fel kell nőni! Rá kell csodálkozni, ahogy Lázár csodálkozott rá az életre. Megélni, szeretve szeretni és fűszálat rágcsálva nézni, ahogy bárányfelhők bégetnek az égen… Meg kell tanulni ünnepelni, élni. Átadni magunkat a jónak, hogy az balzsamozza be a lelkünk. Mindannyian történetírók vagyunk és a közös történetünk kottáját olvasva bukkan elő a teremtő arca. Nagyzenekar vagyunk és bármelyikünk fúj, húz, üt mellé, akkor a közös zene lesz tőle élvezhetetlenebb…
Hát ezt üzeni nekem most Lázár szombatja…
Halljátok? Valaki már jön… Valaki már görgetné a követ…
*Megkértem a mandulafát: "Nővérem, beszélj nekem Istenről." És a mandulafa virágba borult.
*Ne nevess, jó uram, az Istent pontosan olyannak képzelem, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget - az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a paradicsom, jobbról a pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét, és remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de játssza a félelmetest: "Gyere ide - mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. "Irgalom, kegyelem - kiáltja -, bűnös vagyok!" és mondja, mondja a bűneit. Beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja, és ásítozik. "Hallgass már - kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, és már föl is oldotta minden bűnéből. "Mars a paradicsomba! Péter, ereszd be a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkű úr, és a nagylelkűség megbocsátást jelent.
*A nevetés mély forrású, mélyebb az emberi szívnél, mely szabadító erőként fakad fel a legválságosabb pillanatokban, és el tud söpörni minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát - amellyel a szegény, gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengesse nyomorúságos kis életét.
*Amíg megéljük a boldogságot, sohasem vagyunk tudatában. Csak ha már elmúlt és visszatekintünk, vesszük hirtelen - és gyakran csodálkozással - észre, milyen boldogok voltunk.
*Könnyebb egyszer s mindenkorra odadobni életünket, mint apránként áldozni fel a mindennapi harcban. Ha megkérdeznék tőlem, melyik út vezet az égbe, azt felelném: a legfáradságosabb.
(Nikosz Kazantzakisz)
Kedves Nikosz!
Már meg ne haragudj, hogy letegezlek. Tudod nálunk a főiskolán még JÁNOSI ZOLTÁN is megengedte a diploma megszerzése után, hogy csak úgy amice, JánosiZolinak szólítsuk. Pedig az nagy szó volt! Tudod Ő is olyan magadfajta gondolkodó ember, jó uram. Egy hűvös délelőttön megtanított arra, hogy kell meglesni a textus lelkét, hogyan kell meglátni a meztelen Vénuszt a szövegekben. És akkor mi olyan boldogan láttuk meg a vetkőző lányoktól megrészegülteket, vagy éppen szörnyülködtünk azon, hogy a lélektan nem vicc, még az ütemhangsúlyos versek szökkenő természetében sem...
Jajj, jó uram, hát megszámlálni sem bírnám, mennyi örömöt okoztál nekem. Egy darabig a regényeidben aláhúzgáltam a fontos sorokat, aztán úgy jártam, mint Esterházy Péterünk Ottlikkal. Legszívesebben egyetlen A4-es papírra írtam volna ki az összes betűt a könyvedből. Tudod, azért is, mert amikor Zorbászt olvastam újra és újra, akkor mindig meg voltam győződve, hogy ismerted a Kodácsi nagyapámat… Sejtettem, éreztem, sőt egy idő után tudtam, hogy abba a főhősödbe belegyúrtad nagyanyám Janiját is… Jajj, jó uram, ha valóban láttad volna...
Te azt mondtad, hogy a tánc a minden. Ő, akinek gyönyörű hangot is adott a Jóisten, hozzáfűzte volna, hogy a nóta is. Mert erre mifelénk éneklünk, ha sajog, ha fáj, ha hasad a szív és éneklünk, ha folyik a bor, ha szép lány lovagol az őszülő aranyifjak térdén és bele-belekiáltjuk a koronavírusos éjszakába, a fekete rigók éjszakájába, hogy akkor is szép élni, ha az ember éppen Krisztus keresztjét kapja a vállára!
Jajj, jó uram csak úgy tudlak elképzelni, hogy számoszi bort iszol az Öregistennel, Jézus urunk tölti nektek a következő kupát tele és nevet rajtad, ahogy hallja azokat a történeteket a krétai emberekről és nevettek, egész álló nap csak nevettek.
Hát idefigyelj jó uram! Hát én most annyira szeretek élni, hogy sírok. Nem örömkönnyek ezek. Nagy, buta krokodilkönnyek, mert vagyok annyira majom, hogy epedek valaki után. Pedig most Zorbász, meg a nagyapám úgy, de úgy a seggembe rúgná a nadrágot és kiáltanák; "Meg vagy te őrülve! Hát tied a világ, tied minden virág, minden csillag, minden madár, tied az összes lány kacaja, tied az élet…"
Mert nekem örökül ezt hagyták, hogy fityiszt mutassak azoknak, akik most hatalmat tudnak magukénak. Fityiszt, akik azt hiszik bárkinek szolgája, tollnoka is lennék, hacsak a Jóistennek, egyedül Néki nem. Fityiszt mutassak jónak, rossznak, kritizálóknak és rajongóknak. Beintsek ennek a hordának, amit úgy, de úgy szeretek. Az esendőségük, a félelmeik, a kispolgárságuk, a korlátoltságuk miatt. Mert ha a tükrükbe nézek, épp magamat látom, jó uram! Én vagyok a fösvény, a mizantróp, a hipochonder, én vagyok a sikkasztó, a betörő, a házasságtörő, a kisstílű, a tolvaj mind, mind én vagyok, a bukott, a beteg, a megvetett. És én vagyok, aki a Hegyi beszéd idején könnyezve hallgatja Krisztust és borul le az Isten előtt, hamut szórva a fejére és ígérgetve, megváltozik...
Jó uram! Ülök itt egy üveg Egri Csillag mellett. Nem fogy. Ökör iszik magába és hiába emelem az égbe, egészen az Újholdig a poharam, senki nem koccint ma velem.
Ti odafent éppen nagyba adomáztok, én meg itt lent éppen karanténban, fogságban, magányban és még éjjel fagy is…
Uram, de ha olvasod, ha férkőzésed volna, ha beszélnél a Jóistennel, akkor mondd meg neki, hogy már nagyon megszenvedtük ezt a járványt. Jobbak ugyan nem lettünk és ha kienged minket a kalitkából, mi akkor is csak borotválkozó, szőrtelenítő majmok maradunk. De ha már a saját képmására teremtett bennünket, akkor ne felejtse el, hogy jövő héten Nagyhét… Hogy fontos lenne a Húsvét, a hitünk legnagyobb próbája...
És ne feledje, hogy sikerült 120 kilométert futnom, minden apostolért tízet…
Meg azt sem, hogy titkon szerelmes vagyok. És Tőle tanultam meg, ami igaz, az sose múlik el…
Én meg itt újból és újból leírom jó uram, hogy nem fair, hogy porhüvelyed az imádott városod, Hérakleion falain kívülre temették el. Ám, ha kijárod, hogy a Jóisten ne haragudjon ránk, akkor még a nyáron viszek virágot a sírodra. Még a nyáron, jó uram és most megyek újra olvaslak, hogy új élj bennem, úgy éljen bennem minden sorod, mint egy gyerekkorban megtanult vers…
