(In memoriam Popper Péter)

A jaipuri maharadzsa egy nagy, regényekbe illő szerelem után, minden este azért imádkozott, hogy ne kelljen tovább maharadzsaként élnie. Legyen féreg, aki akkor is örül, ha trágyát talál. Vagy legyen hal, aki hűs vizek mélyén némán tátog. Bagoly, aki nagy vadászatok után a földre köpi torkosságát. Béka, aki május éjszakán kórusban énekel. Csillag, aki remegve várja, hogy elmúljon a tél. A jaipuri maharadzsa olyan szerelmes volt, hogy arra nincs szó, nincs szép szavakat enciklopédiába gyűjtő közíró, szerkesztő, mesemondó. Szerelme, mint szomorú hátizsák, mint lefejezett szarvasünő lógott a vállán. A szerelem úgy nőtt a szívéhez, mint egy torz sziámi iker. De a lány, a nő, akiben megtalálta önmagát, hallani sem akart róla… Hát mi maradt neki; imádkozott, hogy ne kelljen megélnie a reggelt, hogy ne kelljen látnia a fényt, süket legyen a hajnali madarak énekre, ne érezze a lágy szellőt a bőrén, ne lássa a kék eget, ne hallja a tenger dadogását… Reggelre nyelje el a szent folyó, a Gangesz, és hulláját halak csipegessék addig, míg el nem tűnik az örök körforgásban…

Aztán egy napon a jaipuri maharadzsa kigyógyult a szerelemből. Évek teltek el közben. Vadászott, tanult, élt és újra megtanulta, hogy mi a boldogság. És amikor ismét majd kicsattant a boldogságtól, ott feküdtek a lába előtt a vágytól izzó lányok, nők. És a maharadzsa egyik reggel arra ébredt, hogy éhes. Hogy nőre fáj a foga… és akkor az éjszakából nappalt varázsolt, akkor az ágya lett a széke, és delejes vágyával oda-odarántott minden éhes női húst és lett minden éjszakája kéjtől forró álom…

És egy ilyen éjjel, amikor a makulátlan testű angyallány feküdt mellette, ismét érezte, hogy megdobban a szíve. Ismét felismerte, hogy ez bizony egy új dal, egy új hajnal, egy új bekezdés, új vágy, új vers és új monológ… És akkor visszatért az életkedve és szeretni akart, csókolni, ölelni, dalolni. Akkor ismét és ismét azt akarta, hogy a boldogság meg minden…

És akkor…egyszer csak…akkor, amikor azt hitte, hogy maradt még ideje, amikor úgy gondolta, amikor azért kezdett imádkozni, hogy minden így maradjon, hogy egy picit álljon meg az idő…

Akkor egyszer csak kopogtak az ajtaján és a Kaszás állt előtte.

• Jönnöd kell – mondta szenvtelenül. – Most azonnal! 
• De már jó ideje nem hozzád imádkozom – mondta a maharadzsa perelve. – Hanem az élethez…
• Édes bolondom – felelte a halál… - Hát azt hiszed, hogy az imádságodat, a vágyaidat nem hallgatják, nem jegyzetelik? Hát tényleg azt hiszed, hogy a szívből jövő vágyak elvesznek? Hogy semmivé foszlanak? Évekig könyörögtél a halálért. Hát most megjöttem. Késtem. Elnézésed kérem, de most van időm a kusza dolgaiddal foglalkozni.
• De most már nem aktuális… hagyj kérlek békén… - felelte naivan a maharadzsa..

A halál kinevette. Suhintott egyet a kaszájával. A fejet és a testet a zsákjába gyömöszölte és fütyülve indult hazafelé…