Lány: - Én magáért egyszer eltipegtem magas sarkúban, picsaszoknyában a pokolba. Eljöttem magához. Mert maga engem megbolondított. Pedig nem is az esetem. Alacsony. Hozzám öreg, meg kövér is volt. Akkor. De jöttem. Néztek a vonaton. Néztek az utcákon. Mindenki lefektetett a szemével. De maga nem volt otthon. Hanem azzal a kis nőcskével, Dombrádról küldözgetett nekem rövid szöveges üzenet, hogy nem tud elém jönni, nem tud az enyém lenni. Nem tud maga semmit! Akkor sem tudott. És akkor elmentem a volt pasimhoz. Azok, a családjával együtt annyira szerettek engem, hogy az apja jött értem. Járt az ádámcsutkája, mint egy kamasznak… És maga meg ott maradt a sáros Tisza parton… Aztán eljött és csinált azon a délután a májusból örökkévalóságot, mert akkor egyszer sikerült rendesen megölelnie. Ami nem jött össze a Darabos utcában… Emlékszik? Azt kérdeztem magától, hogy nem is örül nekem? Maga egy nagy nulla volt. Egy ígérgető kis írkász-firkász, mitugrász… Hát én fizettem ki azt a Kúcs Merlot is, mert úgy be volt rezelve tőlem, hogy a pénztárcáját is otthon hagyta, én meg nagyvonalú voltam. A semmiből. Mert én már akkor is tudtam, hogy a nullával való osztás… De tudja, hogy örülök most annak, hogy megbolondul, hogy se éjjele, se nappala. Mert én magát egy kicsit sem sajnálom. Egy kicsit sem féltem… Emlékszik? Egy szigeten éppen azt magyarázták, hogy az összes bolygó, a keleten kel fel és nyugaton tűnik el. Néztük a csalfa Holdat. Én akkor már isten tudja, hányadik alkalommal akartam hinni magának és maga akkor is átvert… A nevét is elfelejtem...
Öregfiú: - És akkor én a rossz, műtött fülemmel lemerültem a legmélyebb tenger fenekére és felhoztam a világ legszebb kagylóhéját. Belefújtam. Bele én. És akkor olyan nóta csendült fel, hogy felverte az összes debreceni utcát. Sírtak a macskák, vonyítottak a kutyák. Kiültek a legszebb, legbeképzeltebb lányok az erkélyekre és a szerelmesek sós csókkal csókolták szerelmüket. A Nagytemplom harangja leugrott és szaladt a Piac utcán, szalad a Divinóig, majd Hal közbe és nézett körbe, ott ülsz, ott nevetsz-e?
Szaladt a múzeumig, futott Hatvan utcában, nézett fel az áruló Görgey hatodik emeletére és megbolondult a Doberdón és végül belemosta könnyes arcát az egyetem szökőkútjába…
Ez az élet annyit ér, mint a lyukas garas. Ez az élet fabakát sem, mert üresek a szívek, üresek a szállodák. S a kórság a beteg szívem garázsába költözik.
Nótát éneklek, bort iszom. Körbe-körbe. És imádkozom. Imádkozom. Hogy múlna el, hogy hagyna el, hogy felejtene el. De csak jön, jön felém és a vállára hajít, mint egy lisztes zsákot. Cipel körbe Nyíregyházán és látják a népek… Az utcák népe...
Én meg félholtan, félrészégen azt éneklem; hogy van a Belső körút sarkán egy palota, Kisasszony, ha boldogtalan jöjjön el oda, A kapuja mindig tárva, a gazdája Magát várja, Szép kisasszony, jó kisasszony, jöjjön el oda…
