Huszonnégy óra konzervdobozban. Összetétel. Bab. Sós lé. Magány. Elsötétítés. Háborús előkészületek. Két katona. Háry és Münchausen. Nem nekik, nekem nő az orrom. Gepetto úgy nevet, hogy majd kiesik a műfogsora. Vajon én hazudom az életet, vagy az élet hazugság vagyok én magam. Rám omlik a valótlanság. A Jóisten szereti a meséket, de nem szeretné a mesélőket? Nem az vagyok, aki a személyi igazolvány vékony műanyag lapkáján néz rád. Dehogy az. Most jöttem egy űrhajóval. Most szálltam le. Még ezeket a furcsa szokásaitokat sem ismerem. Kéj? Hatalomvágy? Mammon oltára?

Jó. Nem egy másik bolygóról jöttem. Most úsztam fel a Marianna árok mélyéről. Apám cet. Anyám sellő. Épphogy le tudtam dobni a pikkelyeket. Máris jönnétek, hogy mondjam el az igazat. Mondom. Ez az igazság. Leírták. Nem így. Hanem valamit a papírra.

Állítólag ismeritek az édesanyámat, aki azt állítja ő szült, meg az édesapámat, hogy ő vitt haza. Nem. Hazudnak. A talált tárgyak osztályán adtak oda nekik. Vagy nem is! Egy erdőben találtak, mint egy gombát. Hazavittek. Neveltek. Egy vonaton hagyott táskában bukkantak rám. Egy barlangból jöttem elő, maszatos képpel, zöld ábrázattal, mint egy levél.

Hallom, ahogy nevet az Isten. Kuncog. Hagyja, hadd mondjam. Hazudj költő...

„Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”;

Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...

A sánta költő még keservesebb.

 

Hazudni rút. Ez ellen a morál,

A társas illem egykint perorál:

De költőnek, bár lénye isteni,

Nemcsak szabad: - szükség fillenteni.

Avagy felettünk nem hazud az ég,

Bolttá simulva, melynek színe kék?

A támadó nap burka nem hazud?

S fejünk felett, min jár, nem ál az út?

A csillagok hullása nem csaló?

Távol hegy, erdő kék szine való?

Szivárvány hídja nem csak tettetés?

A látkör széle nem csúf rászedés?

A délibáb, midőn vizet csinál,

Melyben torony, fa kettészelve áll,

Lebegve orma, tótágast az alja:

Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?...

Minden hazugság, földön ami szép:

Csontváz, ijesztő a valódi kép;

Azt vérrel, hússal ékesíteni

Jer, jer költő!... hazudva isteni!   

És most mindenki milyen komoly. Milyen csönd lett hirtelen. Visznek az akasztófa felé. Köpnek rám kígyót, békát, bogarat. - "Fütyülök rátok!" – kiáltom és nevetve hagyom, hogy lökdössenek. Csak az hazudhat, aki egyszer él.  Akinek meg kell halnia. Akinek meg kell öregednie. Hazudhatja, hogy fiatal is volt angyal is, meg jóképű, király, hogy hajóskapitány, aki mellett egy hercegkisasszony mosolygott és teknős kergetőztek a habok alján. Lent délen. Édes éjen. 

Hazudhatom, hogy megtörtént. Füllenthetem, hogy író vagyok, valaki, akit kedvelnek az égiek, aki áldott és nem holmi szélfútta szemét. Éjjel írt kutyabőrrel kacsintok a vádló közönségre. A bakó egyre idegesebb. Egyre nagyobbakat lök rajtam. A tömeg kiáltja; - "Hazug, hazudtál!!!" Még akkor is bólogatok, amikor a kötelet a nyakamba teszik; - "Elismerem hazudtam".

Hazudtam, hogy reméltem, hogy szerettem, hogy hittem. Pedig nem csináltam én semmit, csak összekulcsolt kézzel ültem. Vártam. Üres szívvel, a semmitől kongó lélekkel. Ültem és vártam. Ennyihez értettem. Várni. Egy szebb mesét.