Ebbe a gimnáziumba járt 1891 és 1895 között Krúdy Gyula, hirdeti a Szent István úti intézmény falán egy márványtábla, olvastam, amikor tegnap éjjel a hétmérföldes csizmában az ezüstösen csillogó, hallgatag utcákat róttam. Már tényleg későre járt. Nyíregyháza ilyenkor hallgatag. Durmol vagy fél, vagy álmodik mint a prédaként élő vad... Ekkor szinte a semmiből, egy keménykalapos úriember köszönt rám. Szépen csillogó, oroszlánfejes fogantyús, rózsafából készült sétapálcát, valamint kesztyűt szorongatott a kezében és békés ábrázattal, mintha ismerne; mosolygott.

Majd kisvártatva a Hunyadi utca felé mutatott, hogy ha szépet akarok látni arra menjek. Visszamosolyogtam, biccentettem. Hagytam Gyula bátyám hadd lépdeljen a párától sejtelmes városában és nosztalgiázzon. Hadd merengjen a szabolcsi húsleveseken. A csontból kicsusszanó, félénken remegő, de magát kéjesen kínáló velőn, amely szétterül, - mint az áradó Tisza-, a sercegő pirítóson. Hadd jusson eszébe az a piros ajkú tirpák lány, akit misére menet látott, fonott hajjal, benne búzavirágkék pántlikával. És eszébe jutott az is, amikor először lépett be a Keskeny közi, könnyű erkölcsű házba és bőrét a piros lámpa fénye megbillogozta. Kéj, vágy és a bűn kéz a kézben, hárman cipelték oda és a testek és nedvek palotájában füstbe itatott díszpárnák szaga ragadt az orrában, meg az a nehéz kölnivízé, amit csábítója nyaka körül lebegett.

Gyula bácsit elrejtette az éjszaka, és én a sárga fényű, alvó városban a Bujtosi erdő felé nyújtogattam a nyakam. Már távolból láttam, hogy valami fura, lámpás lény járkál a méregzöld, víztől nehéz lombú fák között és döbbenetem, kíváncsiságom akkor nőtt meg igazán, amikor a látomás szarvas alakot öltött.

De micsoda szarvas volt ez! Agancsaiból főníciai rózsák nőttek és pompáztak a higanylámpák fényében és a két agancs mértani közepén pedig egy sárgás gömbben egy lángoló kereszt lebegett.

- Hát szarvas képében jött el hozzám az Úr… - gondoltam magamban és én a szarvast, a szarvas meg engem bámult. Aztán a közelembe jött… Egészen közel. Fújtatott, majd megrázta a fejdíszét és mit ad isten egy hatalmas csokor lett az agancsokon nőtt virágokból. Egy óriási csokor virág. Nemcsak föníciai rózsa, hanem volt abban frézia, liziantusz és bazsarózsa is. Mint egy sóbálványnak, lábam a földbe gyökerezett és meg sem tudtam moccanni…

- Vidd! Neki vidd! – fújtatta a szarvas és nagyokat szökkenve az Ibolya utca felé iramodott...   

Most már nem esküdöznék. Égre. Meg földre. Csak egyszerűen megkérdezném; - Hogy vagy?  - Jól! -  mondanád és nem kérdeznél vissza.  Nem beszélnék arról, hogy álmomban ott voltam a lakodalmadban és végig hánytam. Sírva okádtam. Pedig szép volt a kirántott hús, meg a kerek krumpli. Nem beszélnék arról, hogy milyen ezek a napok itt ebben a pokol ízű konyhában. Nem panaszkodnék csak bárgyún nevetnék és meg sem merném kérdezni, hogy ki mellett kelsz, fekszel, csak bárgyún vigyorognék.

És már nem esküdnék meg. Hagynám a nagy szavakat másra. Nem kezdenék Nagy Lászlóba. Vért ugatott már a  tündér. Nem, József Attilába sem. Mert gyermekké, kölyökké, bolonddá már ezerszer tettél.  Legfeljebb Ady Bandi összes, modoros szerelmét hívnám menedékül. És csak hallgatnám, hogy pergő nyelvvel imádva átkozol. Hogy rám szóród az összes kénköves átkod és állnám, hogy még egyszer rutinból belém rúgsz. Állnám, ahogy a telet, ahogy a semmi őszt, az árva tavaszt és ezt a Medárdba szerelmes nyarat…

Állnám és néznélek, hogy utolszor égjen a retinámba haragodtól fénylő, istennőket csúfoló orcád, szád, alakod…

Isten éltessen! (ma)holnap...  

Ui: És ha megvesznék, megbolondulnék, ha a Jóistennel kvaterkáznék sem tudnék ettől szebb és szomorúbb sort írni; "És míg ellebegsz, majd én zsákba pakolom álmaid, hátamon viszem egy darabig, és egy semmi színű, fröcskölőző patakban, kimosom együgyű gondolataid...."

Joni Mitchell, akkor bújik elő a szekrényből, amikor nem is számítasz rá. Esik az eső, vízszintben áll ösvénnyel az árok és arra gondolsz, hogy mi minden lehettél volna. Hogy gyerekként a nyírbátori József Attila utcában, Balogh Robival a csillagokat tanultuk és szentül hittük, hogy abból a setét utcából vezet út oda fel, a csillagokig. Aztán arra gondolok, amikor vátész-tanárt láttam magamban jogvégzett körjegyzőt, és sztárügyvédet, akiből őszülő hajjal félelmet nem ismerő, igazságosztó bíró válik. Vénségére. Láttam magamban hadi tudósítót, aki visító golyók, és robbanó bombák között rezzenéstelen arccal áll és mondja, mondja az igazságot.

"A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed..."

Láttam magamban férjet, apát, és bestseller-regények szerzőjét. Láttam magamban a Jóistenhez bejáratos tanácsadót, Jézus titkárát, láttam a Szentlélek mosolygó poliglott-diplomatáját és láttam, hogy fogod a kezem. Szorosan. Mindvégig. Mindig te ajánlod a bort a vacsorához, te nevetsz ki és igazából Te vagy a sikeres kettőnk közt, te vagy a szívem széfje, te vagy a gyermekem anyja és te vagy a legsikeresebb nő, aki rám kacsint ha öltönyt veszek fel, de a hátam mögött édesen kuncog rajtam, kineveti karikírozott hiúságom…   

Te! Az megvan, hogy Joni Mitchell minden albumához maga festett borítót? A minap a Mömaxban láttam is azt az állványt, amit kértél. Még van belőle, konstatáltam és lelki szemeim előtt láttam, hogy kint a Tisza-parti zöldben festegetsz. És az megvan, hogy 8 Grammy-díj után Joni Mitchell úgy nyilatkozott magáról, hogy „a körülmények hatására kisiklott festőművész” vagyok… Az 1971-ben kiadott Blue című albuma a Rolling Stones magazin, minden idők legjobb 500-as albumlistáján a 30-ik. De saját magára úgy tekint, mint a körülmények áldozatára kisiklott festőművészre. Hát nézd mid van már. Nézd, hová robog már veled a sikervonat? Te, hát mindenki a saját szintjén nyomorog! Mindenki a saját négy fala között búsul, mint a ló. Meg hát minden insta-kirakat mögött van egy koszos raktár. Nem hiába énekli Charlie, hogy az aki szép, az reggel is szép... 

Tudod hányszor mentem már be pékségekbe a hátsó ajtón? Hányszor láttam olyat, amit talán nem kellett volna? Ilyen az élet. Fényes, meg dicstelen.

De ettől még megismételhetetlen vagy! A magad tökéletlensége a te legvonzóbb szexepiled, a te erényed. Hát mi kellene még? Még nagyobb kagyló a tenger fenekéről? Még nagyobb tenger? Még nagyobb vitorlás?

És mondok én valamit; fura ez az élet. Nagy játékos. Az ego talapzatáról leszállva mondom; minden hős féllábú, félkarú, félszemű, ha nem találja meg, vagy elveszti a zsákról a foltot, a borsóról a héját.

És akkor elindítom újra Joni Mitchell, keserédes muzsikáját, nézem ezt a Medárdba szerelmesedett nyarat. Hallgatom, ahogy nő a fű, ahogy sustorog a nád és közben lecsatolom magamról a büszkeségből, a kivagyiságból, a beképzeltségből, önteltségből kovácsolt fényesen utálatos páncélt és addig masszírozom a szárnyaim, amíg képes nem leszek ablakodban, ott a magasban, énekelni…

Oh, but you are in my blood, you're my holy wine

You're so bitter

Bitter and so sweet, oh

I could drink a case of you, darling

Still, I'd be on my feet

I would still be on my feet

Sárkány szülte, vagy csak krákogta a világra. Soha meg nem simogatták, soha mellé nem álltak. Erdők, lápok, nádasok mélyéről leste a világot. Leste, kereste, hogy talán valakit megszólítana és elpanaszolná neki, hogy milyen esténként, egy pikkelyes, hideg testű anya mellé feküdni. Aztán jött Gledguth vitéz és elpusztította az anyját, hogy a vitéz magjából sarjadó, kétágú Báthory famíliát meg az idő falja fel.

(A képen az úgynevezett Papok-rétje látható Nyírbátorban. A kép bal oldalán kovácsolt vasból az ecsedi sárkány készül a  levegőbe emelkedni. Szemben vele a jobb oldalon a római katolikus templom, melynek gótikus szépségét a 18. században Kelemen Didák minorita rendfőnök irányításával és Károlyi gróf bőkezű támogatásával őrizték meg. A törökdúlás után csak a falai meredeztek árván. A teteje leégett. Üszök és hamu lakta. A felújítás során barokk stílusú bejáratot kapott a gyönyörű templom. Eredetileg Báthory István, erdélyi vajda építette a Kenyérmezei fényes győzelem után (1479), akkor (késő)gótikus stílusban.  A templom 2006-ban újult meg. Tornya akkor nyerte vissza a gótikát idéző, égbe törő, csúcsos alakját. fotó: Gyurkó Mihály )

Ez volt a sárkány átka. A sárkány, akit lidércek és garabonciások szolgáltak. Hívták Ludas Matyinak, hívták Krúdynak. Hol a nép haragja, hol a népnyelve volt. Élt és csak egyet nem tudott; szeretni. No meg meghalni. Azt persze nem is nagyon akart. Az élet átjárta, mint az inda és zöldre színezte vérét. A Tisza vízében mosdott reggel, fürdött tavakban és meghallotta a dámok szimfóniáját barcogás idején. Édes szájú volt, hát hóna alatt hozta az akácot messziföldről, a foga alatt recsegő por ellen is. És aztán pergette a méhek kincsét, gyűjtötte a Nyírség aranyát. Egyszer Szent Iván éjjelén a Kaszonyi-hegyen látta a csodaszarvast és hetekig nem aludt, karikás szemmel szaladt a Kárpátokig, hogy meglelje.

(A képen a sejtelmes Bereg tűnik fel. A háttérben ugyan nem a Kaszonyi, hanem a Tarpai-hegy, ám a gomolygó köd és a mesés atmoszféra szerintem lenyűgöző és mesélni tanít.  fotó: Habarics Béla)

A szatmári lányok szerelmére esküdött, pedig a legszebb úgy cicázott vele, hogy abba bele kellett halni. Évekig egy odvas fában lakott, a Fényi erdőben és nyulak vérét itta, ha nagyon megéhezett. Fájt neki a világ és világnak fájt a kegyetlen szomorúsága. Aztán egyszer megébredt, megtért. Álmában angyalt látott, és ettől templomokat kezdett rakni. Kicsiket sárból, nagyokat kőből, téglából. Amikor grófkisasszonyokról álmodott kastélyt húzott kanyargó, ezüst folyók partjára és élt, mert ő volt a nábob. Ő volt a Hortobágy poétája is, aki a káromkodásból is katedrálist álmodik. Ő volt az ér, aki kinevette az óceánt és árvalányhajat lebegtetett a szél a kalapján.

(A "szép akasztott", avagy id. Andrássy Gyula tiszadobi kastélya. A Loire vidéken is megsüvegelnék a hozzáértők. A legenda szerint Sissy tiszteletére építette a gróf és ha még a küszöbét nem is lépte át a császárné, de állítólag elhintózott a környéken és vetett egy pillantást erre a csodára. fotó:Z. Pintye Zsolt) 

Ma is itt él köztetek. Beszél hozzátok, nyár éjjeleken kacag a tó felől és ha úri kedve úgy tartja belekapaszkodik a villámokba és olvaszt keresztet, seper cserepet házakról és kacagva rúgja fel semmi kis életetek karámjait. Ma is itt él köztetek. Az egyszülött. A sárkányfajzat.

(Nem, nem a Gyűrűk ura új-zélandi díszletét látjuk. Ezt nem Peter Jackson stábja álmodta meg, de biztos vagyok benne, hogy az író Tolkien kedvet kapna itt egy hétvégét eltölteni. A szabolcsveresmarti tározó partján éppen most kezdődik majd a legenda, hiszen olyan kulisszákat építettek ide, ami gyereknek és felnőttnek is nagy élményt jelent majd.  fotó:frissmédia)

Akinek se anyja, se apja. Aki réges-rég 20 esztendejét eladta az ördögnek, de szemvillanás alatt lopta vissza tőle. Itt él köztetek. Ma hajnalban a Bujtosban fürdött. Két vöcsök mesélte és megéreztem, mert álmomban rettegő béka voltam…

(Villámok cikáznak a Bujtosi tó közelében, Nyíregyházán... fotó: Nyírdrón)     

Azt mondják, hogy Ady költészetében 1912 után jelentős fordulat áll be. A szimbolikus látásmód szerepe csökken. Sokan szemére is vetették megfáradt, már nincs meg benne az a sodró lendület, az magasröptű könnyedség, ami az Új verseket és a Vér és aranyat jellemezte. Hatvany azt mondja, hiányzik az új versekből a "concentratio".

Van úgy, hogy az ember megfárad. 1914-ben kitör a világháború... 2019-ben meg a néma év... 2020-ban pedig a járvány zár lakat alá. Ha lenne is az emberben  valami fennkölt, valami művészi, az most alszik. Ki látott engem? – teszi fel a kérdést Ady 1914-ben.  És milyen fontos ez a kérdés. Ha  nem látnak, nem is létezem?

Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Mindannyian láttuk költői képeit, szimbólumait, mindannyian vele lettünk Góg és Magóg fiai. Mindannyian eltemettük magunkban a nótát, káromkodtunk és fütyörésztünk. És mindannyian messze futottunk reggelre és bomlottan sírtunk valahol… Jártunk új vizeken, ültünk ócska konflisban és kergetőztünk Héja párként az őszben… És sírtunk, sírtunk a Kárpátok alatt… Ám eltelt közben egy kis idő. A véres panorámák tavaszán ciklusban találunk  egy szép üzenetet, egy jól megfogalmazott néhány sort… Tegyük fel, hogy idézünk.  Belekezdünk…

Június van s nagyon magam vagyok

S kisértenek élt éltem árnyai

S az elbocsátó iskolapadok.

És megyek még egy kört a Bujtos körül. Nézem a szárnyai alatt apró fiókákat nevelő, fiatal vadkacsa tojót, aki egy szárcsa anyukával összefogva óvja, védi a kicsiket embertől, állattól, elemektől. Bámulom és közben mosolygok. Megsimogatom kedves testvéreim a szomorúfüzeket és megillatozom a puszpángok semmi kis fehér virágait. Megvárom az éjfélt. Kiböjtölöm a holnapot és tudom a rövid éjszakák terhe mindjárt elpárolog. Örökzöld hitem, nádforma bizalmam az örök Isten felé fordítom és dúdolom magamban a június édes leánydalát. Dúdolom magamban a legszebb júniusok dalát és akkor valahogy a tóban landol egy hullócsillag. Szemérmesen dobja le ruháját, fürdik a nád a rejtekében, majd elém ugrik és a fülembe csacska verset súg. Ebben a versben Te vagy az összes rím, Te vagy az összes ütemhangsúly és szökkenek mint Weöres pentameterje; Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő…  És akkor arra fordulok, ahol hiszem már alszol. Arra fordulok, ahonnan a legszebb álmod érkezhet és ízlésesen csokorba szedett vallomással szavalom, mint egy idővel, feledéssel küzdő, bátor vitéz;

Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

Június elsején a philadelphiai „békés” tüntetők betörtek a Chesnut Streeten lévő Jacobs hangszerboltba és egy hófehér, 7000 dollárt kóstáló zongorán bosszút álltak George Floydért, meg minden elnyomott fekete állampolgárért, meg a rendőri brutalitásért, meg egyébként is minden vélt vagy valós jogsérelemért, ami a feketéket, bevándorlókat, kisebbségben élőket érte. (itt megtekinthető a cikk)

A fehér zongora maga volt a megtorlás, az elégtétel a „white power” kasztrálása, megsemmisítése. Jelképes, teátrális aktus. A tüntetők közben egy fekete zongorán (ami egyébként potom 140.000 dollárt ér) hangulatkeltő, aláfestő zenét játszottak, hogy tettük értő fülekbe csengjen:

 Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szivemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.   

Mondogatom Ady sorait és közben Ignotus jut eszembe, aki amikor Bandi bátyám versét elsőként elolvasta, így írt a Nyugatban róla; " Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű." Majd így folytatta; „A művészetnek semmi egyéb törvénye nincs, mint ez az egy. Tudd magadat kifejezni! Magadat és kifejezni - ez persze, származékosan, mai összetételű és mondanivalójú embert jelent, ki a megragadásnak és megragadhatóságnak mai lehetőségeivel dolgozik.”

Kövezzetek meg, ítéljetek el, nevezzetek bolondnak, a fehér zongora meggyalázása, nálam a nettó nácizmus megvalósulása. Pontosan ugyanaz a tevékenység, amit Hitler és bandája követett el annak idején a könyvégetésekkel. Nem számít, mi az érték, ha nem fér bele az én világképembe, akkor pusztulnia kell. Akkor szét kell törni, el kell taposni.

És tudom, majd jönnek az okosok és elmondják nekem, hogy nem értem én a feketéket. Nem tudom elképzelni milyen az, amikor valakit állat módjaként, rabszolgaként tartanak. Nem tudom milyen az, amikor megalázzák, amikor másodrendű állampolgárnak tartják. Nem tudom elképzelni, hogy a feketék számára a rendőrség maga a „fehér” erőszakszervezet. A rendőrök ugyanazok késői utódai, akik a gyapotföldek mellett pisztollyal, korbáccsal felügyelték a békés rendet. Django meg elszabadul... Nem tudom megérteni, hogy csak azok a  feketék juthatnak előre, akik elfogadják  a fehér felsőbbrendűséget, akiket úgy kódolnak, hogy elfogadják a fehérek, az örök elnyomók felsőbbrendűségét. Az LA92 című többszörösen díjazott dokufilm, ami a korabeli, megjegyzem a mai helyzethez kísértetiesen hasonlító zavargásokat okozó eseményeket dolgozza fel, nem győzi hangsúlyozni, hogy Los Angeles első, 1973-ban megválasztott, fekete polgármestere, Tom Bradley, csak úgy lehetett mayor az angyalok városában, hogy előtte 28 évig volt testőre, munkatársa a város fehér, hírhedetten szigorú és következetes rendőrfőnökének… Értek én mindent. A tombolást, a hisztériát, a tömeg mozgását. Értem én, hogy egy fehér zongora jelkép, amit könnyű meggyalázni, összetörni, erőszakot követni el rajta, fejre állítani, elvagadosni a húrjait és elnémítani. Mindent értek. Talán többet is. Csak csendben, suttogva jegyzem meg, hogy kíváncsi lennék, hogy tudják-e mit jelent a művészvilágban, ha egy zongorára az van írva Steinway and Son, hogy egyáltalán ki volt Henry E. Steinway?

- Hölderlin is Ihnen unbekkant? – kérdezi dr. K.H.G. miközben a saját sírját ássa Örkény egypercesében. Unkbekannt, ahogy az is ismeretlen számukra, hogy ki is volt Heinrich Engelhard Steinweg, hogy micsoda családi tragédiák után kezdett hangszereket építeni… Nem számít semmi, csak a nagy cél, a nagy álom, az állítólagos szabadság, egyenlőség, testvériség. Meg valami értelmezhetetlen maszlag valami modern kommunizmusról, ahol mindenkinek az igényei szerint, mindenki mindent csak úgy kap, csak úgy részesül benne és szívjuk-fújjuk a füves cigit és fekszünk az összes tengerparton, este bulizunk és lángoló fehér zongorák fényénél elbúcsúzunk a buta, fehér felsőbbrendűségből rákos sejtként burjánzó versenytől, kapitalizmustól, piacgazdaságtól…

Hogy majd végül megtanuljuk azt a leckét, amit Golding olyan szépen megmutat nekünk a Legyek urában. Mert jön majd egy Jack. Jön majd valaki, aki az új világrend nevében ölni fog, aki megtorolni, aki úgy dönt, hogy a megszerzett hatalommal neki kell sáfárkodnia. Aztán egyszer csak a törzsi tombolás közben megöljük Simont, meggyilkoljuk Röfit és hajtóvadászatot indítunk Ralph ellen…

„A demokrácia lelke a vita…” – hangzik el a Netflixes Daredevil sorozatban. Vita… nem a rombolás, nem tombolás, nem a zavargás, nem a fehér zongorák meglincselése. Csak a vitához tetszik tudni kultúra kell. Kultúra, ami képes felfogni, megérteni, hogy a másik ember mit szeretne, mit akar… A demokrácia művészet, kötéltánc. A demokrácia a többség ereje, de arra is ügyel, hogy szakmai kérdésekben kilenc segédmunkás fellépése, erélye, agressziója ne legyen indok egy agysebész felkoncolására, csak mert annak esetleg aggályai lennének egy gyógykezelés kérdésében…   Vagyok bajban. Tudom, megtanultam a leckét #blacklivesmatter csak azt is látni kell, hogy nem csak nothing else matter…

A zavargás, a hisztéria, gyújtogatás, a fosztogatás után jön majd a kiábrándulás. A tömeg éhes lesz és fáradt. Belefárad az értelmetlen tombolásba. És valakinek még a rombolás után keletkezett számlát is ki kell majd egyenlíteni. Sokba fog kerülni…

Ui: egy, az USA-ban élő barátomat a „fehér” barátai faggatták; nálatok is vannak ilyen zavargások? Nem... - felelte - nálunk forradalmak vannak! Néha véresek, néha bársonyosak. De közben évtizedek telnek el nyugalomban és békességben.

„Different countries, different cultures.” 

"Húzd, hogy hervad a világ..."

Túl viharon, jégesőn, Trianonon. Ebben a szemerkélő időben elindul felém a Kodácsi nagyapám. Elindul felém és int, neki is töltsek ebből a puccos, olasz borból.

- Nem puccos ez Papó – felelem neki. – Olcsó ez. Olasz szürkebarát.

- Egy ujjnyi bor – mosolyog, függőlegesen tartja a mutatóujját, majd hozzáteszi, egy ujjnyi szóda és akkor az ujj vízszintesre vált. És ma már tudom, Krúdy-fröccsöt kér az nagyapám. Hát mit is kérne egy apagyi, református indián. És odaszól: - Húzzad csak kivilágos virradatig!

Én meg mellé ülők, folyik a könny a szememből. Húzzák. Papó iszik, énekelünk. Neki van hangja én meg szeretek énekelni. Látja, hogy baj van, átölel. Látja, hogy nem az öröm énekel belőlem. Int.

- Induljunk neki! Egyet se félj! Induljunk neki! – talpra ugrik. – De előtte még elénekeljük kicsi unokám, azt a nótát, hogy Hajmási Péter, Hajmási Pál..

A cigány vonójába tízeres. Papó belekezd; - „ Ha csikorgós kedvem támad, csak ezt húzatom…”

Hát csikorog ez a kedv Papó! Csikorog! Sose volt talán ilyen csikorgós. Pedig lábon áll a búza, a szőlő kacag. Ígérik; lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér!

- Tudod Papó! – kiáltom túl a zenét – van nekem egy fából faragott horgonyom. Ajándékba kaptam. Ott az Óperencia partján. És én jó tengerész akarok lenni…

- Józan fejjel nem jó nézni, hogy mulatnak mások… - énekel nagyapám és int, készüljek. Megyünk pulykakakasért. Megyünk, hogy a barométer ne álljon esőre, hogy ne az imponáljon. Megyünk. A nyakas református, meg az unokája a pityogó görögkatolikus és jöhet jégeső, meg szél, meg hideg, meg jöhetnek néma hónapok. Jöhet bármi, mi akkor is, azért is nevetünk és énekelünk. Mindhalálig!    

- Angyal! Angyal járkál a szurdokban! – rohant végig a falun Dimitrios. Izzadtan, piszkosfehér vászon inge rátapadt a hátra. Bokáig felhajtott fekete nadrágja tiszta por és lyuk. Kezében egy galagonyából készült görcsös pásztorbotot rázott és éktelen kiabálására kiszaladtak az emberek az utcára.

- Mán’ megint rájött a hoppáré – legyintett Manos a falu kovácsa és ezermestere, közben olyan ábrázatot öltött, mintha félkegyelmű lenne. – Angyal? A szurdokban? Hát minek menne oda? Mondtam már, ne adjatok ennek a fiúnak édes bort!

Dimitris fújtatott, majd kiköpte a tüdejét, de már bele is kezdett a köré gyűlt embereknek; - Megyek a kecskék után és akkor jön velem szembe. Ott sétál, szőke hajjal, hátán batyuval. És az arca? Édes istenem! Hát, mint a telihold, fényesen, ragyogón. Beszélt is hozzám. Jó szaga volt. Mint egy csokor tavaszi virágnak! Mondott valamit, mondta, de én egy kukkot sem értettem belőle. Mutogatott. Az angyal! Nekem! – lihegte… Majd hozzátette; - Ott van az még most is.

A faluban élő gyerekek a hónuk alá kapták a lábuk és megindultak a hegyről lefelé. Kicsi és nagyobbacska egyszerre indult meg a szurdok felé, ahol Dimitris meglátta a csodát. Az angyalt. A szülők nevetve néztek utánuk; - „Menjetek, szaladjatok! Mondjátok meg, hogy üdvözöljük a Jóistent!” – kiáltották és mosolyogva vetettek keresztet. Csak a páter nem mosolygott. Szakállát vakargatta, hogy vajon mit láthatott ez a szerencsétlen, megzavarodott pásztorfiú, ott lent a forró sziklák között. Aztán gondolt egyet. Beszaladt a házába. Benyúlt az egyik szekrénybe és valami furcsa sárga valamit, egy kisebb zsákba gyúrt és aztán előhozta a szamarát… A veszélyesebb, hosszabb, kerülőúton ment, de a szamárral így is gyorsabb volt, mint a gyerekek.  Aztán, lent a szurdokban alaposan szétnézett, hogy látja-e valaki. Elővette a zsákot és egy fügebokornál lázas munkába fogott…

A gyerekek órák múlva tértek vissza a faluba. Az egyik egy talált pávatollra esküdött, hogy az angyal szárnyából való. A másik szentül hitte, hogy abból a cserépkupából ivott, aminek az egyik darabját egy szikla árnyékából húzott elő.

De a legbüszkébb az a fiú volt, akinek a kezében egy szép fonat búzaszőke hajfürt csillogott a napfényben. A falu népe álmélkodva simogatta.

- Dimitris nem hazudott! Itt járt az angyal! Itt a bizonyíték! - és úgy hányták a keresztet, mintha maga a Jóisten jelent volna meg közöttük…  

A páter meg csak bólogatott; - Így kell annak lenni! De ha egy angyal erre járt, akkor meglehet, hogy rövidesen maga a Jóisten is eljön!

Közben pedig arra gondolt, hogy milyen rég volt, amikor Chaniában a borbélyként dolgozó bátya egy táskában nekiadta egy távolról idekeveredett, szőke kislány hajfürtjét… - Jó lesz az még valamire! – mondta a testvér és intett, sietve vigye magával…

Az angyal meg lassan lépkedett a szurdokban. A tenger felé indult el. Hosszú az út, elkeveredett, a többieket kereste. Már hallotta a hangjukat. Megnyugodott. Kár, hogy errefelé senki nem beszél angolul…

- A feldebrői altemplom ihlette az épületet – nyújtja felém a borbányai parókus az ízlésesen elkészített brosúrát, ami büszkén hirdeti országnak-világnak, a nyíregyházi görögkatolikusok új templom építésébe fogtak. 16 méteres torony, 15 méter magas kupola, ízléses tervezés. Dr. Janka György, parókus joviálisan mosolyog, miközben azt magyarázza, hogyan változik majd meg Bóbita utca látképe. Az atya hozzáfűzi; - A borbányai egyházközséget még Keresztes Szilárd, püspök úr alapította, azóta tervezzük, hogy lesz itt egy saját templomunk. A hívek eddig a parókia gyülekezeti termében hallhatták a liturgiát, vagy a legközelebbi katolikus templomba mentek. Az a Kállói úton a Szent László. Számításaim szerint több mint 1500 görögkatolikus él Borbányán. Nekik épül az új templom!   - mosolyog Janka György és látom a szemében a tüzet, a tenni akarást, az elszántságot és az ebből fakadó boldogságot. Közösséget építeni is szép feladat lehet, egy templomot meg felemelő és magasztos. Az Isten háza, annak a tornya, meg a harangja messzire látszik, messzire hallszik. Hív, csalogat, összegyűjt, megtart. Elszánt papnak való, nagy feladat ez, annak minden nyűgével, terhével. Az én nagyszerű, katolikus osztályfőnököm, Szták tanár úr annyit tenne hozzá, hogy akinek széles vállat ad a Jóisten, arra bizonyosan terhet is fog rakni…

(...sátor után falakat!)

320 négyzetméter hasznos alapterület, meg parkosított környezet fogadja majd a templomba igyekvőket. A liturgiák mellett bizonyosan számos keresztelő, házasságkötés helyszíne is lehet. Aki a Bóbita utcán jár, már láthatja, hogy bizony a kivitelező nem fogta vissza magát; már rég túl vannak az alapozáson és falaznak a mesterek. Az új templom alapkövét már hetekkel korábban szerették volna lerakni, azonban a járvány, meg a veszélyhelyzet csak a csendes építkezésnek kedvezett. Míg az égiek aztán úgy nem döntöttek, az sem baj, ha pünkösd vasárnapjára esik a megkésett alapkőletétel. A görögök úgy szeretnek ünnepelni, ha szent liturgia is van, így aztán maga a megyéspüspök jött igét hirdetni. Szocska Ábel, akárcsak Janka atya, na és Papp Tibor, általános helynök zöld-arany színekben álltak a szemerkélő esőtől védő, rögtönzött sátor alatt.

Ahogy nézem a sátorról és az alapkő lerakásáról szóló fotókat, elmosolyodom. Délelőtt Kruppa Tamás, az örökösföldi Szentháromság templomban úgy fogalmazott; a Jóisten arra kérte az ősi zsidókat, akik még sátrakban laktak, hogy építsenek a tiszteletére egy sátrat. Mert a Jóisten úgy szereti a népét, hogy köztük akar lenni, azt szeretné, ha a hívei éreznek, velük van, mindig, minden percben és órában. Hát így érnek össze a szemináriumi rektor szavai és a borbányai alapkőletétel. Most még sátor, aztán jön Salamon, aki kőből épít templomot. Most még gyülekezeti terem, hogy aztán a nem túl távoli jövőben már egy felszentelt templom falai között hangozzon el Aranyszájú Szent János liturgiája. Kruppa atya vasárnap délelőtt arról beszélt, hogy a templom nemcsak szakrális  hely, hanem örök találkozási pont a Jóisten és az emberek között.

Legyen így! Legyen egy hajlék, ahol találkozhatnak egymással.

Miközben az egyik szemem nevet, a másik meg sír. A nevető Borbánya felé néz, a könnyező meg Örökösföldre. Ahogy Kruppa atya szavait értelmezem, egy másik, templomépítő pap jut eszembe. Egy másik parókus, akiben nemcsak a Jóisten szolgáját, egy mindig tettre kész, segítőkész, nagy formátumú papot ismertem meg, hanem igaz barátra is találtam.

("elfogódottan...")

Nem tudok elfogulatlan lenni, ha Szabó Tamásról írok. Nem tudok, mert hiába éreztem én, gyerekkorom óta, hogy meg-megszólít az Isten, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy görögkatolikusnak kereszteltek. Talán még azzal sem, hogy egy egyáltalán katolikus vagyok. Tamás tanított meg tisztességesen keresztet vetni, Tamás találta ki, hogyan szolgálhatom a görögök fantasztikus közösségét. Hosszú évek terhe után ő gyóntatott meg. Volt bizalmasom a „nagy szerelem” idején és hallgatta meg mindkét felet a vihar alatt. Ő fedezte fel, hogy a csacska, laikus, de őszintén Istent kereső bolgposztjaim, még olyan kiadványokba is beférnek (nagy duzzogva), mint a Görögkatolikus Szemlélet, vagy a kalendárium… Néhány napja úgy beszéltem róla, hogy személyében nem csak egy papot, felebarátot, hanem valamiféle „rokont” is kaptam. Remélem nemcsak én érzem így. Persze ebben nagy szerepet játszik, Kata is, a felesége, aki egyszerűn tudja, hogyan kell egy beképzelt újságíróval bánni.

„Még suttyó parasztfiú voltam...” – így beszélt magáról Tamás, amikor arra emlékezett, Kruppa Tamás, az egykori tanára, a pappá szentelése előtt, hogy bátorságot nyerjen a feladathoz, barackpálinkával kínálta. Sose gondoltam volna, hogy a papoknál a beavatás szent itala a pálinka, na de így értem már, miért is hívják aqua vitae-nek, azaz az élet vízének jobb helyeken az égetett szeszt.  

Talán ezért értjük mi meg magunkat, mert suttyó parasztfiú vagyok én is, Tamás! Suttyó parasztfiú, aki az apagyi földeken, miközben a nagyapja sapkájából krumplit dobálta a kapavágásba, arról álmodott, hogy majd püspökökkel és miniszterekkel készít interjút…

(...nem azé, aki fut...)

Mindennek megvan a maga ideje, és kijelölt ideje van minden dolognak az ég alatt... – mondja a Prédikátor könyve és bizony már egy hete hivatalosan is tudjuk, hogy a nyár derekától már nem Tamás lesz az örökösföldi parókus. A püspöki hivatal hívja; aki templomot épített, most segítsen egyházat építeni. Aki képes volt a város szélén, az akkor még pusztában építkezni, no meg nemcsak falakat emelni, de virágzó, aktív és erős közösséget építeni, az most mutassa meg, hogy megy ez neki egy picivel nagyobban is. A feladat szép, de talán még nehezebb, mint a semmiből valamit csinálni. Most kell majd megtanulni, hogy sárból és szalmából lehet tégla, de hogy a vízből bor legyen, ahhoz csak a jó ég tudja mi kell... 

És persze gondolni kell a nyájra is. Gondolni kell arra a „lelki építményre”, ami ott Örökösföldön magasodik. Gondolni kell a hívekre, barátokra, akik pontosan a parókus személyisége miatt jöttek ide, akiket a pap lendülete ragadott magával. Kell majd egy jó pásztor, aki egyben tartja a nyájat, kell valaki, aki méltó utód, aki nem csak tehernek érzi majd, hogy a híveket jó értelemben ugyan, de elkényeztették és azoknak vannak elvárásai.

Mária Teréziának tulajdonítják a mondást, mely szerint etetni kell a bárányokat, hogy majd gyapjút adjanak. És bizony ezek a bárányok az Isten igéje mellett, arra is vágynak, hogy időről-időre megsimogassák a lelküket. Hogy foglalkozzanak velük, hogy a szürke hétköznapok ügyes-bajos dolgaiban is (nyakig) benne legyen az egyházközségük papja. Nem könnyű hivatal ez. Örök mókuskerék, nagy türelmet, nagy teherbírását, derűs, pozitív személyiséget kíván.

Egy hete, amikor a parókus kihirdette, hogy "fentről" megszólították és áll a kihívások elébe, de ez azt is jelenti, hogy más pásztorra bízza a nyájat, sokaknál eltört a mécses. Siratták. Azóta meg megy a találgatás, hogy vajon, ha Tamás megy, ki érkezik.  

Nádasi Valcsi, nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot, amikor csitítgatta az izgatott híveket; - Bárki is jön, nekünk segítenünk kell a munkáját!

Igaz szavak. Addig meg lehet találgatni, kire esik majd a választás. Jó esetben egy agilis, fiatal pap érkezik és folytatja azt a gyümölcsöző munkát, ami miatt Tamás kiérdemelte a helynöki címet is. Furcsa ez, jó lenne most üzenni a Jóistennek, püspök atyának, meg a döntéshozóknak. Jó lenne súgni. Mondani egy nevet. De ez nem az a  (kívánság)műsor… 

(Fotók: Tóth Nóra és Papp Angéla)

Add nekem azt a holt hitet,

Istenem,

Hogy magyarul is szabad nézni,

Szabad szemekkel szabadon

Parádézni.

 

Add nekem azt a holt hitet,

Istenem,

Hogy nem kell ám fenékig inni

S kelyhed szent borából elég

Egy korty: hinni.

 

Add nekem azt a szent hitet,

Istenem,

Hogy holnapig, óh, nem tovább, nem,

Birom még bátor életem,

Ámen, ámen.

 

(Ady Endre: Imádság úrvacsora előtt)

Ezért minden: önkínzás, ének:/ Szeretném, hogyha szeretnének/ S lennék valakié,/ Lennék valakié.

Endre seregében minden baka pálinkát kap vacsorára. Endre seregében minden este másé lesz a tisztek teste. Endre seregében, ha azt imádkozod, holnap már nem kell felkelned. Elvisz a kaszás. A holnap seregében így arat a halál. Kellner had famulusa, nyomomban cenkek, és hull az ezüst eső. Eltévedtem. El. Mert így akartam. Így kívántam. Hogy fájjon, hogy soha de soha véget ne érjen a perc, az óra, mikor hozzám jöttél és az ajkamról csókot loptál, a nevem suttogva… A volt napok, a volt hitek partján állok és hányok. Okádom, hogy volt hitem, kiszakad belőlem a lélek és a Bujtosi tóba köpöm. Kiszakad belőlem a pünkösdi álom és állok a szélben, a késve született nyárban. Utálom, hogy fájsz, gyűlölöm, hogy érzek. Bosszant, hogy vérzek. És akkor énekelni kezdek, hogy a lányok, meg az angyalok. A lányok, meg az angyalok; te borotválj meg engem, hajnalom, reggelem és vágd, vágd a torkom, fültől fülig…