Sok-sok fényévnyi távolságban nincsen még egy faj, ami annyira rajongana a mesékért, mint az ember.  Jó, jó sok-sok fényévnyi távolságban látszólag egyetlen "értelmes" faj sem létezik, de ez most nem számít. Meglehet, hogy az elszeparáltságunk is a terv része. Na de, vissza a mesékhez; meglepődnénk, hogyha csak egy teljesen hétköznapi ember agyát, emlékeit, bevésődéseit górcső alá véve, micsoda tárházát találnák a mesékből vett emlékeknek. A hippocampuson keresztül, a homloklebeny könyvtárában egész gyermek- és ifjúsági irodalom részleg található. Azt mondják, a „jó” mesék meghatározzák az életszemléletünket, formálják a személyiségünket, fokozzák az empátiát, megtanítanak bennünket a jó és rossz közötti különbségre.

Nem kételkedem. Ha belegondolok, hogy még olvasni sem tudtam, de micsoda élvezettel hallgattam a két lemezes Óz, a nagy varázslót, majd már kazettán a Kis herceg hangoskönyvét! Vagy milyen lelkesedéssel ültem a tv előtt, falva Foxi Maxi, Tom és Jerry történeteit, aztán milyen kedvvel néztem Nils Holgersson, meg a 80 nap alatt a Föld körülben, az oroszlánként mintázott, Phileas Fogg csodálatos kalandjait.

Itt lakik bennem dr. Dolittle, Mekk Elek, a Futrinka utca, Süsü, Vuk, Szaffi, Lúdas Matyi. Itt él bennem Fehérlófia, na meg Micimackó is…

Ahogy nézem ezt a májusi esőt, ami ugye aranyat ér, de csak a lakás nyugalmából engedi szemlélni a világot, hát arra sarkall, hogy felnőtteknek szóló, (nem, nem az adult xxx filmes világból) meséket vegyek elő. Legyek mondjuk James Bond, aztán ahogy a Quantum of Solace, bregenzi jelenetében felcsendül a Tosca, állítsam le a Bond filmet és hagyjam, hogy Puccini hősei énekeljenek „höngi” (by JBL), csakazértis „dudu” nélkült legyártott hurkatöltő testéből.

Még szerencse, hogy nekünk magyaroknak még az operára is van egy rém ismert popopusunk, ami összefoglalja az opera lényegét.

Bál van, igen, bál van az Operaházban,

S nekem réges-régi vágyam,

Az hogy megtaláljam

Figarót, Izoldát, Papagénót és Papagénát.

 

Bál van, különös bál van

Az Operaházban,

Itt az alkalom, hogy megtaláljam

A díszes társaságban

Cavaradossit, Csocsoszánt,

Desdemonát és Don Juant.

Miközben ezt a sort írom, épp a Te Deum csendül fel a Toscából és ahogy ez a nagy ívű, hullámzó zene, kórussal megtámogatott ária, itt lebeg a térben, ismét mesék, mondák hősének érzem magam. Pedig pontosan tudom, hogy jelentéktelenységem, hogy a semmihez, a nullához konvergáló jelenlétem mit sem számít. Nincs jelentősége, hogy élek, halok, hogy reggelizek, vagy belőlem reggeliznek a férgek. Az individualizmust felfalja az érdektelenség. Az életem magánügy lett és mint ilyen bátran kijelenthetem, senkire sem tartozik és senkire sem tartozik. Az őrangyalom felmondott, kiköltözött. De azért amikor Scarpia azt énekli; Tosca, mi fai dimenticare Iddio! (Tosca, teérted az Istent feledtem…) és megsajnálom ezt a rongy, förtelem rendőrfőnököt, akkor önakaratból leszek része az egyetemes kultúrának és nyugodtan csodálkozhatom rá, milyen gyönyörű zenében ad szerelmet a szerző ennek a varacskos disznó torkába. 

Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, de ahogy telik az idő, egyre jobban élvezem a Toscát, a Turandotot és a Pillangókisasszonyt. Talán azért, mert van bennem Kalaf ravaszságából, Cavaradossi hősiességéből és Pinkerton gőgös érzéketlenségéből… Talán mert ezek a mesék, a maguk komplexitásában, lenyűgöző zenei világában kinyitják, kimossák az ember szemét; „ az ember több attól, hogy jóllakjék!”, az ember több attól, hogy legyőzzék, az ember az Isten virgonc árnyéka... Az életbe kényszerített lélek kiénekli magából, az ember tragédiáját. Mert furcsa ez; az Isten szerint a szeretet a legfontosabb. Hát ki tudna úgy énekelni a szeretetről, szerelemről, mint az ember!?! Hát ki látná meg a tavaszi zöldben az Istent, ha nem az ember? Hát micsoda sors ez, hogy csak az ember képes megírni az Isten krónikáit, dalolni a teremtett világ szépségéről és élvezni a szeretet/szerelem édes, mennyei ízét, amivel megajándékoztak minket és mindezért  épp úgy meg kell öregednie, meg kell halnia, sőt meg kell tanulnia, át kell élnie, újból és újból a csalódást, szenvedést, mint bármely más egyszerűbb létezőnek.  

És akkor szóljon az ének! Szóljon a Te Deum, Isten végtelen dicsérete! És simogassuk meg az ember fejét, a történetekben, mesékben, filmekben, operákban élő ember buksiját is csendben, alázattal…

A zenetörténészek megjegyzik, a Tosca bemutatója után szinte kivétel nélkül mindenki szemére vette Puccininak, hogy a cselekmény szadista. Az érzelmek sűrűn keverednek a kiontott vérben.

Érzelmek... Vér... Ember... Főnevek egymással vészjósló komaságban...