- A feldebrői altemplom ihlette az épületet – nyújtja felém a borbányai parókus az ízlésesen elkészített brosúrát, ami büszkén hirdeti országnak-világnak, a nyíregyházi görögkatolikusok új templom építésébe fogtak. 16 méteres torony, 15 méter magas kupola, ízléses tervezés. Dr. Janka György, parókus joviálisan mosolyog, miközben azt magyarázza, hogyan változik majd meg Bóbita utca látképe. Az atya hozzáfűzi; - A borbányai egyházközséget még Keresztes Szilárd, püspök úr alapította, azóta tervezzük, hogy lesz itt egy saját templomunk. A hívek eddig a parókia gyülekezeti termében hallhatták a liturgiát, vagy a legközelebbi katolikus templomba mentek. Az a Kállói úton a Szent László. Számításaim szerint több mint 1500 görögkatolikus él Borbányán. Nekik épül az új templom!   - mosolyog Janka György és látom a szemében a tüzet, a tenni akarást, az elszántságot és az ebből fakadó boldogságot. Közösséget építeni is szép feladat lehet, egy templomot meg felemelő és magasztos. Az Isten háza, annak a tornya, meg a harangja messzire látszik, messzire hallszik. Hív, csalogat, összegyűjt, megtart. Elszánt papnak való, nagy feladat ez, annak minden nyűgével, terhével. Az én nagyszerű, katolikus osztályfőnököm, Szták tanár úr annyit tenne hozzá, hogy akinek széles vállat ad a Jóisten, arra bizonyosan terhet is fog rakni…

(...sátor után falakat!)

320 négyzetméter hasznos alapterület, meg parkosított környezet fogadja majd a templomba igyekvőket. A liturgiák mellett bizonyosan számos keresztelő, házasságkötés helyszíne is lehet. Aki a Bóbita utcán jár, már láthatja, hogy bizony a kivitelező nem fogta vissza magát; már rég túl vannak az alapozáson és falaznak a mesterek. Az új templom alapkövét már hetekkel korábban szerették volna lerakni, azonban a járvány, meg a veszélyhelyzet csak a csendes építkezésnek kedvezett. Míg az égiek aztán úgy nem döntöttek, az sem baj, ha pünkösd vasárnapjára esik a megkésett alapkőletétel. A görögök úgy szeretnek ünnepelni, ha szent liturgia is van, így aztán maga a megyéspüspök jött igét hirdetni. Szocska Ábel, akárcsak Janka atya, na és Papp Tibor, általános helynök zöld-arany színekben álltak a szemerkélő esőtől védő, rögtönzött sátor alatt.

Ahogy nézem a sátorról és az alapkő lerakásáról szóló fotókat, elmosolyodom. Délelőtt Kruppa Tamás, az örökösföldi Szentháromság templomban úgy fogalmazott; a Jóisten arra kérte az ősi zsidókat, akik még sátrakban laktak, hogy építsenek a tiszteletére egy sátrat. Mert a Jóisten úgy szereti a népét, hogy köztük akar lenni, azt szeretné, ha a hívei éreznek, velük van, mindig, minden percben és órában. Hát így érnek össze a szemináriumi rektor szavai és a borbányai alapkőletétel. Most még sátor, aztán jön Salamon, aki kőből épít templomot. Most még gyülekezeti terem, hogy aztán a nem túl távoli jövőben már egy felszentelt templom falai között hangozzon el Aranyszájú Szent János liturgiája. Kruppa atya vasárnap délelőtt arról beszélt, hogy a templom nemcsak szakrális  hely, hanem örök találkozási pont a Jóisten és az emberek között.

Legyen így! Legyen egy hajlék, ahol találkozhatnak egymással.

Miközben az egyik szemem nevet, a másik meg sír. A nevető Borbánya felé néz, a könnyező meg Örökösföldre. Ahogy Kruppa atya szavait értelmezem, egy másik, templomépítő pap jut eszembe. Egy másik parókus, akiben nemcsak a Jóisten szolgáját, egy mindig tettre kész, segítőkész, nagy formátumú papot ismertem meg, hanem igaz barátra is találtam.

("elfogódottan...")

Nem tudok elfogulatlan lenni, ha Szabó Tamásról írok. Nem tudok, mert hiába éreztem én, gyerekkorom óta, hogy meg-megszólít az Isten, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy görögkatolikusnak kereszteltek. Talán még azzal sem, hogy egy egyáltalán katolikus vagyok. Tamás tanított meg tisztességesen keresztet vetni, Tamás találta ki, hogyan szolgálhatom a görögök fantasztikus közösségét. Hosszú évek terhe után ő gyóntatott meg. Volt bizalmasom a „nagy szerelem” idején és hallgatta meg mindkét felet a vihar alatt. Ő fedezte fel, hogy a csacska, laikus, de őszintén Istent kereső bolgposztjaim, még olyan kiadványokba is beférnek (nagy duzzogva), mint a Görögkatolikus Szemlélet, vagy a kalendárium… Néhány napja úgy beszéltem róla, hogy személyében nem csak egy papot, felebarátot, hanem valamiféle „rokont” is kaptam. Remélem nemcsak én érzem így. Persze ebben nagy szerepet játszik, Kata is, a felesége, aki egyszerűn tudja, hogyan kell egy beképzelt újságíróval bánni.

„Még suttyó parasztfiú voltam...” – így beszélt magáról Tamás, amikor arra emlékezett, Kruppa Tamás, az egykori tanára, a pappá szentelése előtt, hogy bátorságot nyerjen a feladathoz, barackpálinkával kínálta. Sose gondoltam volna, hogy a papoknál a beavatás szent itala a pálinka, na de így értem már, miért is hívják aqua vitae-nek, azaz az élet vízének jobb helyeken az égetett szeszt.  

Talán ezért értjük mi meg magunkat, mert suttyó parasztfiú vagyok én is, Tamás! Suttyó parasztfiú, aki az apagyi földeken, miközben a nagyapja sapkájából krumplit dobálta a kapavágásba, arról álmodott, hogy majd püspökökkel és miniszterekkel készít interjút…

(...nem azé, aki fut...)

Mindennek megvan a maga ideje, és kijelölt ideje van minden dolognak az ég alatt... – mondja a Prédikátor könyve és bizony már egy hete hivatalosan is tudjuk, hogy a nyár derekától már nem Tamás lesz az örökösföldi parókus. A püspöki hivatal hívja; aki templomot épített, most segítsen egyházat építeni. Aki képes volt a város szélén, az akkor még pusztában építkezni, no meg nemcsak falakat emelni, de virágzó, aktív és erős közösséget építeni, az most mutassa meg, hogy megy ez neki egy picivel nagyobban is. A feladat szép, de talán még nehezebb, mint a semmiből valamit csinálni. Most kell majd megtanulni, hogy sárból és szalmából lehet tégla, de hogy a vízből bor legyen, ahhoz csak a jó ég tudja mi kell... 

És persze gondolni kell a nyájra is. Gondolni kell arra a „lelki építményre”, ami ott Örökösföldön magasodik. Gondolni kell a hívekre, barátokra, akik pontosan a parókus személyisége miatt jöttek ide, akiket a pap lendülete ragadott magával. Kell majd egy jó pásztor, aki egyben tartja a nyájat, kell valaki, aki méltó utód, aki nem csak tehernek érzi majd, hogy a híveket jó értelemben ugyan, de elkényeztették és azoknak vannak elvárásai.

Mária Teréziának tulajdonítják a mondást, mely szerint etetni kell a bárányokat, hogy majd gyapjút adjanak. És bizony ezek a bárányok az Isten igéje mellett, arra is vágynak, hogy időről-időre megsimogassák a lelküket. Hogy foglalkozzanak velük, hogy a szürke hétköznapok ügyes-bajos dolgaiban is (nyakig) benne legyen az egyházközségük papja. Nem könnyű hivatal ez. Örök mókuskerék, nagy türelmet, nagy teherbírását, derűs, pozitív személyiséget kíván.

Egy hete, amikor a parókus kihirdette, hogy "fentről" megszólították és áll a kihívások elébe, de ez azt is jelenti, hogy más pásztorra bízza a nyájat, sokaknál eltört a mécses. Siratták. Azóta meg megy a találgatás, hogy vajon, ha Tamás megy, ki érkezik.  

Nádasi Valcsi, nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot, amikor csitítgatta az izgatott híveket; - Bárki is jön, nekünk segítenünk kell a munkáját!

Igaz szavak. Addig meg lehet találgatni, kire esik majd a választás. Jó esetben egy agilis, fiatal pap érkezik és folytatja azt a gyümölcsöző munkát, ami miatt Tamás kiérdemelte a helynöki címet is. Furcsa ez, jó lenne most üzenni a Jóistennek, püspök atyának, meg a döntéshozóknak. Jó lenne súgni. Mondani egy nevet. De ez nem az a  (kívánság)műsor… 

(Fotók: Tóth Nóra és Papp Angéla)