(Vihar előtt a Bethlen Gábor utcán)

Megjöttem. Letette a táskáját. Kisméretű. Utazó. Nem kell sok holmi. Ami hiányzik megveszi. Van hol. Száz helyen is. Talán még ismeri az eladókat. A fiatal lányokat már alig. De a szeme nyughatatlan és barátkozó. Majd megismeri őket. Mindet. Sorba. A szeptember is szép, főleg, ha jó az idő. Majd megmutatja nekik, hogy éjjel már feljön az Orion. A "Vadász" már a télről beszél, de még lehet kegyes az éjjel. Mint mostanság. A nagyapja még úgy mondta, a Kaszás és az övét Bírópálcának hívta. Neki a „Vadász” azonban már a bikával küzd meg, aminek vérben forgó szeme a hatalmas, távoli Aldebaran. 

(Éjfél a jó és a rossz kertjében: itt kezdődik a Kossuth tér...)

Mindegy. Mindig ismeretlen és távolságtartó ez a város. Mintha mindig kételkedne, mintha mindig félne valamitől, mintha mindig remegne, hogy elvenni, elvinni, ellopni jönnének az idegenek. Aztán úgy lehull róla ez a fura, hideg szemérem, mintha rosszlány volna. A kevert vérű bennszülöttek kinyílnak, mint forró, nyári éjjelen az ablakok, belőlük parfüm párolog és olyan mély, kielégületlen sóhajok szálldosnak denevérként az utcákon, hogy férfi legyen a talpán, aki nem fél attól, hogy hajába ragadnak…

(Már a szökőkút is aluszik: Kossuth tér...)

Be sokat tud változni egy város egy év, vagy akár egy fél alatt is. Csak az emlékek jönnek ugyanúgy, ugyanolyan fizimiskában elő, mint a kéregetők, az utcán alvó részegek, molesztálni, koldulni, tenyerüket mutogatni és suttogó hangon kérlelni, hogy idézze meg, idézze fel a legfájóbb, legmaróbb szerelmeket, amelyeket a Szarvas, a Pacsirta, meg a Dózsa György út fái alá ásott el, mint egy mókus, aki már a hosszú telekre készül és a felesleges makkot, diót, mogyorót szebb napokra spájzolja…

(A Pacsirta utca...A Szarvas és a Dózsa György is ilyen zöld alagút!)

Hazajön. Haza. Maga sem hiszi, hogy a fiatalsága kendők, könnyek és évek távolságából tekint rá és az érett, sokat tapasztalt férfi némaságával, makacs csöndjével emészti, szorítja majd a várost, hogy az hátha neki adja kincsét; a bölcsek kövét. És akkor megérti majd, hogy csak azért volt érdemes, ami elveszett, ami meg nem lett, ami be nem érett, ami szép reményében megfagyott. Csak az emeli fel, csak az nemesíti, ami vágynak maradt meg, ami nem lett heppiend, meg máig is élnek vacaksága… Mert ugye élnek ők, jómaga, meg az a lány is, csak hallagatagon, csak ködben, csak a közvetlen napfény elől bújva, csak a füstfüggöny mögött, mint a kövér kövek alatt lakó bogarak, melyek ijedten szaladnak szét, amikor elgörgeted felőlük az óvó, védő fedelet…

(A Szeréna lak helyén áll a négy csillagos Hunguest Hotel Sóstó, még zöldben...)

Megkeresi az első kocsmát. Ahol valami szépasszony, szép tót 'jány méri az italt. Udvarolni fog neki. Hajnalig. Amíg fel nem kel a Vadász és újból és újból neki nem kezd vadászni. Amíg azt nem mondja, menjen vele, amíg hajnalban nem ülnek majd a Sóstói-tó partjára, kapatosan, mesélnek egymásnak nagy szerelmekről, meg ígéretekről…  

De meglehet nem is jutnak el Sóstóig… Ahogy a tölgyfák alatt révedező, nyíregyházi oroszlánok is csak álmodnak a majomkenyérfákról. A Bujtosig jutnak. Ott fognak elaludni. Egy stégen. A sirályok lármás méltatlankodása közben. Ott, ahol már fészekrakó vágyai megígérték; minden itt kezdődik el. Minden innen nő ki, itt a sűrű nád, a szárcsák és az egyetlen vöcsökpár között…

(Melyik a kedvenc évszakod a Bujtoson?)

Hazajött... Meglett. Rossz pénz nem vész el. A csalán meg... De inni fog! Inni, amíg a város nem kezd neki énekelni, aztán, ha mindenkit megszelídített, meghódított, akkor nekiindul Debrecennek, mert már ott is illene gólt találni…       

(Esténként  a Bujtosra járt a szívét erősíteni...)

Mint hegyomlás, mint földrengés. Ahogy a Krakatau robbanása szaladt körbe-körbe a világon. Ahogy a nagy becsapódás után hirtelen tűntek el az óriások és maradt meg az élet apró üregek, járatok mélyén. Egyetlen rágcsálódban bízhatott az Isten, hogy az majd beteljesíti sorsát és eljut addig, hogy majommá váljék… Valamivé, amiből már lehet embert faragni. Valamiből, ami a teremtés alkonyán már talán hasonlít az Öregistenre. Van benne valami spiritusz, arra alkalmas tehetség. Ami képes elfogadni a szeretetet és a szerelmet. Valami, ami majd térdel, imádkozik, vágyakozik. Ha magára marad kezét összekulcsolja és szereti, imádja Teremtőjét. Atomok, molekulák, inak, izmok jótékony halmaza, de ami már felkel és jár, égre tekint, kér, könyörög, térdel, vétkez és megbánja. Valami ilyesmi. Efféle teremtmény. Talán rosszul festett önarckép, de mégis amibe egyáltalán lehet, meg érdemes lelket lehelni.

Aki aztán szerelemről szónokol, ifjonti hévvel. Szívében véli megtalálni a dobbanáson, a pumpáláson, a fizikán túli világot. És MOST vagyok Isten gyermeke, és míg élek vizsgálhatom a szerelem metafizikáját. Megélhetem mélységeit, magasságait, lehetek iránta közömbös és merülhetek el benne, mint tengervízben. Lent délen. Görögországban. Ragadhatok bele, mint tenger alján tunya sziklák közé a vasmacska, lehetek benne csacska és kiművelt. Lehetek belőle professzor, tudhatok ezer és ezer verset kívülről, felmondhatom magamnak könnyek, indulatok közt, szavalhatom neked vágytól terhes ajkakkal. Énekelhetem, mint kismadár, dünnyöghetem, mint egy elaggott tanár és barcoghatom, mint a dámvad őszi alkonyon, amikor merengsz egy barna balkonon. 

De kár uram, hogy a zongorát csak hallgatni tudom. De kár, hogy minden harmónia belehull majd egy nagy tömegsírba. Be kár, hogy volt időm, de hozzád el nem mentem. Csak írtam itt Neked, kérleltelek blo-beadványban, hogy figyelnél már fel rám és te legfeljebb csak kuncogtál. Pedig tudom, főztél volna húslevest, daragaluskával, sütötőkkrémlevest békönmorzsával és sűrű balzsamecetkrémmel és rántottál volna nekem halat, meg tésztádról a rák sem hiányozna és aztán intenél; eljön Ő! is, eljön mámma… Csak várd ki. Csak győzzed kivárni!

És akkor föl, föl nincs megállás, harangok zúgjatok, olyan legyen a nap, mintha Húsvét volna, mintha a rögvalóságból ki lehetne kelni és menetelni. Ásók, kapák, nagyharangok…

Zongorák, költők és hittel varrt rokolyák.

Péntek van. Még él a nyár. Még vár az ősz és vár az élet. Föl, föl fiúk, ennyi csak a lényeg…   

Hát mit tegyek, ha már ennek a kegyes, nyár ízű ősznek sem tudok örülni. A távolság, mint mélységben lévő szénatomra, kínok között megélt átalakulást hoz. Szétszed, összerak. Forgat és hevít. Nem tudom már, hogyan lesz a szénből karát, nem tudom, hogyan lesz az árva lelkem ékszer egy gyűrűben. Csak azt tudom, hogy álltam ma a Tisza partján és azt gondoltam, hogy Te is ezt a vizet iszod. Hogy eljut hozzád. Szűri a homok, szalad csatornákon, csöveken és végül a véredben köt ki. Ez fürdeti bársony tested. Ebből lesz a sokat emlegetett isteni húsleves, ebből lesz a szerelmi bájital, ebből a Tisza vízből. Itt a folyó völgyében tilosban járok. Éjjelente kimegyek a Sóstói erdőbe, egyenként siratom meg a hulló faleveleket és Negrót osztogatok a szarvasbikáknak, hogy úgy, de úgy bőgjenek, hogy halld, hogy éjjel felkelj és ne értsd, egy cseppet se értsd, honnan jön a hang, honnan jön a mély bőgés, ami felriaszt, ami nélkül az éjjel csak sötét órák, hervatag halma lenne és legfeljebb prokainban fürdetné fénylő tested, na meg érzékeid…     

Te! Neked adom a szemeimet… Hogy lásd mit látok a világból, hogy érezd, felhorkan a szívem, amikor meglátom az arcod és milyen boldogság lehunyni a pilláimat és azt képzelni, hogy akárhol a világban, hóviharban, vagy napsütésben kéz a kézben, te meg én… Majd megérted, hogy miért vigyorgok egy kora őszi, napfényes reggelen, hogy a Vénusz, a Mars, meg a Jupiter nem is az égen, hanem mezolimbikus pályán haladnak, ha az éjben mellettem állsz és én fennhangon magyarázok, Neked. Veled a pillanat intim ajándék. Valami, ami csak kettőnknek számít…

Te megvan az a jelent, amikor a Pretty Womanben Richard Gere lemegy zongorázni és Julia Roberts utánamegy? Megvan az az ölelés? Az a csók, az nyújtózkodás?

És az megvan, amikor az egyhetven magas Gene Kelly az esőben táncol a szerelemtől?

Amikor a My fair Ladyben Freddy Eynsford-Hill bekopog Henry Higgins házába és Elzát keresi?

Meg, amikor a Rick visszaemlékezik a párizsi tajtékos napokra?

Hát mindezt láthatnád, ha néhány napra elvinnéd a szemeim. És átláthatnál rajtam, mint egy tiszta üvegen, látnád a beteg szívem, meztelenül. Látnád, az ereket, melyek lüktetésében ott élsz, minden pillanatban ott vagy. Látnád, hogy van egy férfi, aki sose lesz többet, akinek minden, de minden ajándék, ami te lehetsz.

Vidd, hát el a szemeimet…   

Az életnek szintjei vannak, mint egy toronyháznak. Legalul az alagsorban csótányok, a földszinten a házmesterek, az elsőn a tériszonyosok laknak, aztán, ahogy megyünk fel, egyre többen beszélnek rímekben, mondanak verset, mert minél közelebb laksz a szférákhoz annál jobban hallod a mennyország édes, bús zsongását…

Persze ha így lenne, akkor Nyíregyházán, csak a tizedeiken, meg a tizennegyediken nevelt gyerekekből lennének írók, költők, rendezők, énekesek és színészek…

De abban biztos vagyok, hogy Jiri Menzelnek olyan lelke volt, amit közvetlenül kötöttek rá a mennyország adóira… Vagy apró rádiójával éjszakánként azt hallgatta, hogyan mondanak mesét, történetet az angyalok. Megirigyelte, és aztán Ő maga rólunk kezdett el mesét, történetet írni.

Két piros alma van most az íróasztalomon, meg két kék szájmaszk. Szívemben apró dalok; füstösek, furcsák, búsak, bíborak, arról, hogy meghalok. Meg itt gyakorlatoznak még a fecskék… Maradnak néhány órát, aztán a szárnyuk alá gyűrik a szeptemberi bágyadt szellőt és huss… Vajon visszatérnek-e és ha jönnek majd látják-e még tékozló szemeim?

Isten vele, pan Menzel!

 "And if you want to sleep

I'll be quiet

Like an angel

As quiet as your soul could be

If you only knew

You had a friend like me."

Nem, nem kell nekem belemenni. Hogy is kellene!?! Ki vagyok én ehhez? Senki, sehol. Beginner user, akit legfeljebb a 18 Vidor fesztivál edzett. És van is egy-két különös emlékem. Tegyük fel a Jordán Tamás rendezésben elhozott Buborékok. Blaskó Péterrel, Udvaros Dorottyával… Meg az Új színház féle Fösvény, amit Szergej Maszlobojscsikov jegyez és Eperjes olyan Harpagont játszik benne, hogy egy-egy monológnál még az orra is megnő hozzá… Meg ott van Pintér Béla, különös, furcsa, sokszor imádott, sokszor legtaglózó, sokszor felháborító világa, amiben nekem a földim, Thuróczy Szabi jelenléte mindig megnyugvással töltött el; szabolcsinak lenni egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem lehetsz igazán vagány, menő, meg pesti, meg kozmopolita, meg panyókára vetett nyírségi…

És akkor most jön az SZFE ügye. Most jön ez a Kulturkampf, meg a kérdés, hogyan tovább? Pataki András, a soproni színház direktora azt mondta nekem, hogy véget kell vetni az aczéli kultúrpolitika világban gyökeret eresztő teatralitásnak… Azt mondta Székely egy letűnt kor gyermeke. Elment mellettük a világ, ahogy Ascher, meg Zsámbéki mellett is. Szerinte nem kell messzire menni, hogy lássuk milyen az a színház, ami képes világszínvonalon teremni. Vlad Mugurt emlegette, meg a román színjátszást, hogy az mennyire előttünk jár. Hozzáfűzte, ott nem voltak gyökerek, a nulláról indultak és most ott tartanak, hogy jegyzik őket. Az újvidéki Venczel Valentin beállt mögé és azt hangsúlyozta, a határon túli színjátszás azért érdekesebb, mert a román, a keleti szláv, meg a délszláv kultúra meg-megtermékenyíti…     

Hallgattam őket. Erős érveik voltak. Vidnyánszki mellett törtek lándzsát. Aztán láttam az elszánt hallgatókat, akik eltorlaszolták az ajtókat, mondván nem lehet einstandolni, nem fog menni… Olvasom kik állnak fel, kik mennek el és vérzik a szívem. Nem tudom én ezt hová tenni. Csak emlékszem egy interjúra Máté Gáborral, Trokán Péterrel, Mácsaival, emlékszem mit mondott az öreg Bárdy… És pislogok. Jó színház, rossz színház? Élvonal? Már az elején is leírtam, csak egy rajongó újságíró vagyok, nem szakember…

De évekig néztem a liberális és a konzervatív színházak produkcióit a Vidoron. Mindkettőt. Volt, amikor szisszentem, volt, amikor nem értettem egyet, de valahogy úgy éreztem, minden darabnak meg van a maga közönsége…  

De még apámnak is nehezen tudtam elmagyarázni, hogy az "elátkozott" Alföldi Róbert mekkorát alakított a részeges Welsh atya szerepében, McDonagh Vaknyugatjában, vagy a börtönviselt Stohl Buci, nem sokkal szabadulása után milyen zsenilás volt az Illatszertárban. Nem beszélve Kernről, vagy az összes „államellenesnek” bélyegzett pernahajderről…   

De kérem Vidnyánszki fia, már most akkora rendező és színész, hogy a fal adja a másikat, hogy a konzervatív oldalon is zseniálisak, sztárok és égig érők lépnek a színpadra…

Túl liberális lennék, ha azt mondanám, ne verjünk semmit szét!?! Hogy ne akarjunk egy arcú világot?  Hogyha nagyon építeni akarunk, akkor építsünk sajátot, ne két lábbal rontsunk be a várba és ordítsuk; vea victis!

Az én világomban élnek és élni hagynak. Tárgyalnak, diplomaták, nagyvonalúak, és úri módon svihákok. Jut eszembe Asimov; az erőszak mindig a gyengék legvégső menedéke…    

Ráadás: tudom, hogy Bödőcsöt még emlegetni sem szabad. De tessék már meghallgatni ezt az interjút, tanulságképpen… Jah és olvasni, olvasni, olvasni.. Akár színműveket is. És eljárni színházba. Ilyenbe és olyanba is. Sose árt…

Azt ígérted, hogy a megjön a boldogság. Azt ígérted, hogy elmúlik az eső, és még csak nem is fog szemerkélni. Akkor majd a lovakra nyerget raknak, aranyos szerszámot és nekiindulunk. Lóháton. Zöld legelők, kékesszürke hegyek felé.

Te! Egyszer fent a Tátrában, a Te szemed, a Te arcod láttam egy tengerszem vízében. Meg is lögyböltem a felszínt, hátha csak a káprázat; az ámulat, a szent révület, ami fel az égig, meg hozzád vinne. De ott mosolyogtál, mintha soha, de soha nem lenne vége, sem életnek, sem szerelemnek. Mosolyogtál és én megcsókoltam a fura tükörképem, Téged…

Te szól a zene! Majd leragad a szemem, de hallgatom… Hallgatom… Közben a tengerparton sétálok. Megyek. Keriből fel Aigos Nikolaos-ba. Végig a parton. Tudom, hogy kerülő, de minden leander, minden azálea és minden cikász az ismerősöm. A durbincsok csak azért ugrálnak ki a vízből, hogy engem biztassanak, és a Hold aranyló hídján végre eljutok oda, ahol éjjel víz alatti bál van. Eljutok oda, ahol a vasmacskák táncolnak, ott ahol a kagylók úgy nyílnak, mint a virágok…   

Senki nem ért semmit! Senki nem tud semmit! Van a való világ, meg vagyok én, vagy Te. Kiszakadva a szerelem titkos, párhuzamos univerzumából szárnyam nő, és hófehér fréziák szirmával rakott párnákon alszik el egymást kergető szívünk…  

Két éve. Augusztusban. Hetekig napfogyatkozás volt. Két éve augusztusban álmomban élő volt a holt, a legszebb csikónk a lábát törte, Burkus kutya elveszett és a néma Mari, hirtelen hars nótákat dalolt. Pedig két éve augusztusban arra kértek, mondjak valami szépet a Rózsakert Szabadtéri Színpad átadóján. Aki ott volt tudja, hogy a nyíregyháziakat dicsértem, mert szeretik a szépet…   

Most, két év elteltével, ugyanazon a színpadon Dés László énekelt. Hozta magával a kedvenc zenészeit, na meg Básti Julit és Tóth Verát… Eszméletlen koncertet adtak. De mielőtt lelőném a poént, csak annyit írok, hogy a Nagy utazásig egészen jól bírtam. Ám ott valami megindult bennem és nagyapám halálától egészen a közelmúltig, akár egy hullámvasúton újra és újra megéltem életem legfontosabb pillanatait…

Mert van az a pillanat, van az a dallam…

Mert van az az élmény. Van az az ember.

Mert van az a szív, meg van az a lélek.

Mert a tenyerembe vájt körmeim, a libabőrös alkarom, meg ez a nagyra nőtt rés a itt a mellkasomon, mind, mind azt üzenték, hogy élni jó, hogy minden megélt kurta pillanat, legyen az elátkozott mélység, vagy éppen égre festett, kék boldogság; én, te, ők vagyunk. Mi akik egymás kortársai, barátai, örök szerelmei, vagy csak felejtett kedvesei lehetünk… És persze a kiváltságok, hogy édesapám, édesanyám gyermeke lehetek, hogy Nyíregyházán élhetek. Hogy azt merem hinni, jól áll rajtam a levadászott szerelmek prémjéből varrt ködmön. Hogy dobog bennem hit, imádság, Isten, hogy megyek Uram utánad, követlek bárhová is! Hogy az elvesztegetett évek, hogy a valóra nem vált álmok, mind, mind úgy formáltak, hogy most az éjjel kellős közepén azt kukorékolhatom; éljetek bolondok!!!

Dés meg játsszon! Dés meg fújja. Dés meg segítsen emlékezni, megélni, túlélni. Dés meg legyen sokáig, akár a Vidor, a Rózsakert, meg ez az annyi minden, amiben most ott kuksizol egy parányi kulcslyuk mögött és azt hiszed nem látlak…    

Te! Éjjel, amikor elcsitult a város… tudod ilyenkor a Vidor alatt nagyon él… Mindegy itt veszélyhelyzet, vagy tiltás, az élet az olyan, mint a kiskutya, addig kapar, amíg ki nem szabadul. Szóval, éjjel, amikor elcsitult a város, már egyedül bolyongtam. Meg fogsz lepődni! Az árokparton Kosztolányi és Krúdy kártyázott. Azt mondták, megnézték a Vidnyánszky féle Buborékokat, aztán Girhiny Gyulánál kértek fröccsöt. Krúdy azt is mondta, hogy a Gedeonban jó a sör is, de a nyírségi lányok meg a Városháza elé ülnek, mint a galambok. Te! Nagyokat nevettünk, mert Gyula bá’ fürödni akart, Dezső meg nem kívánta összevizezni a csokornyakkendőjét. Arra hivatkozott, hogy ő bizony attól fürdés közben sem válik meg, senki fia, borja kedvéért és ugyan nagy tisztelője Gyula bá’nak, de egyébként is!

Ilyenek ezek a szabadkai pestiek! Eljönnek Nyíregyházára urizálni… Mivel nem tudok ultizni, otthagytam őket az árokparton. Állítólag az volt a tét, hogy ha Gyula bá’ nyer, akkor Dezső mégiscsak nekiindul a víznek, egy szál csokornyakkendőben…

Mentem tovább. Ismered ezt a környéket. A Nefelejcset, a Gézát, a Mákot. Képzeld, épült ide egy kedves játszótér. Az erdő szélére. Napelemes fényekkel… Szeretnéd! Ott ülnénk le és újból és újból elmondanám neked Weörestől ;

Ha becézésem és csókom se kell,

kicsi lány, mivel ringassalak el?

Szóval lehet, hogy Kosztolányi miatt, vagy csak úgy, mert mellé szegődött, zsebre dugott kézzel, fütyülve a Jóisten, szóval ki tudja miért, de én megéreztem az élet ízét… Ott ebben a nyár végi, forró éjszakában, a magány fényes sztanioljába csomagolva, égre vetett arccal bámultam a végtelent. És ahogy a csillagok között kiszúrtam a Marsot és a Vénuszt, arra gondoltam, de tényleg arra, hogy ott kergetik egymást, minden áldott éjjel, de oly nagyon ritka, hogy csókot tudjanak egymásnak adni… (link) Így aztán bolond dalokat halkan fütyülve róttam az utam. Mentem előre, ahogy vitt a láz, a vágy, a testbe zárt élet. És éreztem, hogy csak egyetlen igaz dal létezik, egyetlen mellkas mögé zárt altató. Egyetlen vallomás, egyetlen örök sláger… A többi, mind csak hasonlít rá!