Te! Neked adom a szemeimet… Hogy lásd mit látok a világból, hogy érezd, felhorkan a szívem, amikor meglátom az arcod és milyen boldogság lehunyni a pilláimat és azt képzelni, hogy akárhol a világban, hóviharban, vagy napsütésben kéz a kézben, te meg én… Majd megérted, hogy miért vigyorgok egy kora őszi, napfényes reggelen, hogy a Vénusz, a Mars, meg a Jupiter nem is az égen, hanem mezolimbikus pályán haladnak, ha az éjben mellettem állsz és én fennhangon magyarázok, Neked. Veled a pillanat intim ajándék. Valami, ami csak kettőnknek számít…
Te megvan az a jelent, amikor a Pretty Womanben Richard Gere lemegy zongorázni és Julia Roberts utánamegy? Megvan az az ölelés? Az a csók, az nyújtózkodás?
És az megvan, amikor az egyhetven magas Gene Kelly az esőben táncol a szerelemtől?
Amikor a My fair Ladyben Freddy Eynsford-Hill bekopog Henry Higgins házába és Elzát keresi?
Meg, amikor a Rick visszaemlékezik a párizsi tajtékos napokra?
Hát mindezt láthatnád, ha néhány napra elvinnéd a szemeim. És átláthatnál rajtam, mint egy tiszta üvegen, látnád a beteg szívem, meztelenül. Látnád, az ereket, melyek lüktetésében ott élsz, minden pillanatban ott vagy. Látnád, hogy van egy férfi, aki sose lesz többet, akinek minden, de minden ajándék, ami te lehetsz.
Vidd, hát el a szemeimet…
