Nyírbátorban nőttem fel. A József Attila utcán. A bátori, Bátor környéki cigányoknak nem ismeretlen a környék. Tudják mit jelent a vasúton túl, „vásártérinek” lenni. Pontosan tudom, milyen érzés megbélyegezve lenni. Nekem mindig többet kellett tudni, nekem mindig gyorsabban kellett „futni”, mert csak egy vásártéri vagyok. És nagyon hamar megtanultam, hogyha én vagyok a legkisebb, a leggyengébb, egyedül megyek haza az iskolából, akkor el fogjátok venni a tízóraira kapott zsebpénzem is. Ez volt az utca törvénye, e szerint kellett élni. Kaptam a fülest, adtam a pénzt. Nem utáltalak ezért benneteket, de féltem tőletek. Aztán, amikor nagyobb lettem, akkor rátok mordultam, mert szemeteltetek, mert a kocsim lehúzott ablakán keresztül kivettétek a tárcámat. Nem haragudtam a néhány ezer forint miatt, de azért kaptatok néhány fülest, hogy az okmányaim, ahelyett hogy simán eldobtátok volna, a tárcával együtt, barbár módon elástátok. Nem haragudtam rátok, alkalom szüli a tolvajt. A főiskolán volt cigány barátom, manapság pedig vannak köztetek, akire felnézek. Legutóbb egy forgatáson a Sójában, Rézműves (Babocsai) Misi barátom, a gyerekekkel közösen énekelte el a cigányt himnuszt. Nekem ki kellett menni a teremből, mert gombóc nőtt a torkomba. Sok mindent akkor, ott értettem meg;   

Egész világ ellenségünk,

Űzött tolvajokként élünk,

Nem loptunk mi, csak egy szöget

Jézus vérző tenyeréből.

De ismerem a csodaszép Rostás Tündét is, aki nemcsak szépen énekel, hanem az első, diplomás cigánylány lett Nyírvasváriban. Tünde nemcsak az oklevélre büszke, arra is, hogy cigány a származása…

De kedves barátaim!

A minap végighallgattam, hogy Borbányán egy albérletbe költözött cigány család miatt, az ott élők egy része tiltakozni kezdett a tulajdonosnál. A minap végighallgattam, ahogy a jogvédőktől kezdve még a baranyai cigányok is kiálltak a kedves albérlők mellett, hogy azok rendes emberek. Meglehet. Nem ismerem őket. De egy valamit jegyezzetek meg! Amíg nem ítélitek el közösen, magatokból kivetve, például az olyan bűncselekményeket, mint amit a 23 éves B. Péter követett el a nyíregyházi temetőben; mely szerint egy 80 éves, hozzátartozói sírját gondozó nénit leüt, ellopja a pénzét, fülbevalóját, majd kereket old, addig ne várjátok a többségtől, hogy megszabaduljanak a sztereotípiáktól, hogy ne tartsanak tőletek, hogy szívesen legyenek a szomszédjaitok.

(link)

Ez így működik!

Ahogy nekem vásártéri gyerekként többet kellet tudnom az ötösért, mert rajtam volt a bélyeg, úgy nektek is többet kell tennetek azért, hogy büszkék legyenek rátok! Ne csak magyarul beszéljetek, legyetek igaz magyarok! Ne csak jogaitokkal gyertek, hanem legyetek szívesek a kötelességeket is megismerni. Jól felfogni, hogy azért van orvosi ellátás, mert a dolgozók TB-t fizetnek, azért van közmunka, segély mert a dolgozók adójából ki lehet fizetni!

Augusztus 20-án, egy fehér taxiból, három „kikerált” cigánylány szállt ki a Bujtosi „vidámpark” előtt. Szépek voltak. Szépen felöltözve, a lehúzott ablakon keresztül megcsapott, hogy olyan parfüm illattal vannak, hogy felhőt húznak maguk után. Én meg azon gondolkodtam, hogy vajon, mind a háromnak van-e érettségije, szakmája? Van-e életcéljuk? Álmuk?  Vagy majd egy sötét képű lovag, „Svájcba, Hollandba, Németbe” viszi őket okosba, pénzt keresni!

Luther Kinggel mondom; van egy álmom! Van egy álmom, hogy büszke leszek a magyar cigányokra! Ahogy büszkék vagyunk Horváth Pistára, Bangó Margitra, Snétberger Ferencre, Babos Gyulára, Bari Károlyra, Dankó Pistára, Csányi Sándorra, Pege Aladárra, Járóka Sándorra, Molnár Ferenc Caramelre, Gáspár Lacira, Roby Lakatosra, Szakcsi Lakatos Bélára meg még napokig sorolhatnám…

Tiszta udvar, takaros családi ház. Amolyan Kádár kocka, de igényesen felújítva, kibővítve, állapítom meg, amikor kiszállok a céges autóból. Szemben vele akácos, mögötte még zöldellő kukoricatábla. A vékony aszfaltút Kárpátalja felé vezet. Látom a Kaszonyi-hegy gyöngéd halmát. A határ egy köpésnyire. Amikor beléptünk a faluba a tábla büszkén hirdette, határőrközség. Egy mosolygós képű kutya fut a kerítés felé. Gizella a háziasszony kicsit megilletődve, zavarában mosolyog. Tizenöt éve nevelőszülő, de államtitkár még sose járt nála. Üdvözöl bennünket, kicsit csalódott, amikor kiderül, mi még csak az újságírók vagyunk. Az udvar felől grillezett hús illata csalogat, húzna befelé bennünket…

- Marci grillez – teszi hozzá Gizella, amikor látja, hogy remeg az orrcimpánk. – Marci 14 éves, imád főzni. Mindent, bármit – mondja nevetve az egyik lábáról a másikra álló nevelőszülő. Aztán megérkezik az államtitkár a kis csapatával. Gyakorlottan kezd beszélgetni Gizellával, aki azonnal beinvitálja a vendéget.

- Hogy hívják a kutyát? – kérdezi az államtitkár, akinek épp egy rongylabdát hoz a négylábú, szinte mosolyogva, közben majd feldönti a vendégeket.

- Rudinak! Jámbor, kedves kutya. Imádjuk – mondja a cserfes, széparcú 15 éves Piroska, aki közben kiszalad a házból. A lány közvetlen és fogszabályzós kamaszlány. Nem ijed meg az árnyékától, elégedetten hallgatja, hogy a nevelőanyukája arról beszél, ősszel a naményi gimnáziumba megy, meg szépen énekel és zongorázik.

- Hát a szolfézzsal azért meggyűlt a bajom – teszi hozzá, őszintén.

A teraszon, egy tekintélyes méretű gázgrill mellett egy jó kötésű, pirospozsgás kamaszfiú áll.

- Ő a fiúnk, Marci 13 éves. Szeptemberben a nyolcadikat kezdi. Tanulni ugyan nem szeret, de főzni-sütni annál jobban! - mutatja be Gizella.

Marci sebtében megforgatja a csirkemelleket, megtörli a kezét egy konyharuhában és bemutatkozik. A húsok megsültek, egy tálra halmozza őket. Ügyesen kiszámolta, mikor lesz kész a finomság. Az államtitkárt a házba invitálják. Jól is teszik, bent kellemes hűvösség és egy nagy terített asztal várja.

Az államtitkár kérdezősködik. A srácok várják-e az iskolát.

- Hát én nem – mondja Marci. – Legfeljebb a haverokat szeretném már látni.

- Ide jársz a faluba? – kérdezi Fülöp Attila.

- Nem, a szomszédba, Csarodára.

- Hát Marcink mindent csinál, csak tanulni ne kelljen – fűzi hozzá Gizella, - de Piroska jól tanul. Gyermekpszichológus szeretne lenni.

- Komolyan? – csillan fel az államtitkár szeme.

- Igen! Én szeretek tanulni és várom is, hogy milyen lesz a gimnázium! – mondja és közben egy percig sem hervad arcáról a mosoly.

- Nagyon szépen énekel ez a lány! Meg kell hallgatnod, államtitkár úr – veszi át a szót a térség országgyűlési képviselője. Neki volt már szerencséje hallani a tehetségét. Tilki Attila addig kapacitálja a kisasszonyt, hogy belemegy énekel valamit a vendégnek. A szobájába invitálja a kompániát. Bent tisztaság, rend, fényes parketta, meg egy pianínó.

- Ezen is játszol? – kérdezi az államtitkár.

- Persze! – teszi hozzá a lány és már ül is a hangszerhez. Nyitja, és egy Ed Sheeran sláger szólal meg az ujjai alatt. Majd belegabalyodik. Nem bánja.

- Rég játszottam! - mondja és majd kicsattan a boldogságtól.

- Énekelj már valamit nekünk – kérleli ismét Tilki Attila.

- De mit? – kérdez vissza tanácstalanul.

- Ami csak eszedbe jut.

- Hát jó! - A lány ekkor kiáll a szoba közepére és belekezd. Mélyre szívja levegőt és felcsendül A csitári hegyek alatt… De nem akárhogy. Úgy fújja, mint egy képzett népdalénekes, úgy énekli, hogy attól hevesebben kalapál a szív, és nagy gombóc lesz az ember torkában. Meg hát ilyen is az ember párásodik is a szeme ebben az augusztusi forróságban.

- …azt hallottam kisangyalom, véled esett el a ló… - fújja a kismadár, akit egészen pici kora óta nem a vér szerinti, hanem nevelőszülők segítik az élet nevű göröngyös úton.

- Amott látok az ég alatt egy madarat repülni… - és nézzük ezt a kismadarat, nézzük ezt az énekes kismadarat, aki boldogan fújja nekünk, aki gimnáziumba készül és gyermekpszichológus akar lenni. Hát így legyen, mondom magamban. Hát, így legyen. Legyen gyermekpszichológus az, aki maga is tudja az, milyen ha az ember talán onnan kap szeretetet, ahonnan maga sem remélte…

- Hát te Marci, mikor kezdtél el főzni? – fordul az államtitkár a fiú felé.

- Negyedikes koromban! Egyszer hazajöttünk és mi akartunk főzni valamit anyunak – feleli.

- Az volt a turbóleves, mert mindent is raktunk bele – kacag Piroska.

- De egész ehető volt, már az is – veszi védelmébe a gyerekeket, nevelőanyjuk Gizella.

Amikor arról kérdezem, hogy miért döntött a "hivatás" mellett vesz egy nagy levegőt.

- Szerettünk volna még gyereket, de kiderült, hogy nem lehet, így aztán belevágtunk. Nem könnyű, de nagyon szép feladat – sóhajtja.

- Egyre több a nevelőszülő az országban – fűzi hozzá Fülöp Attila. A kormány szándéka, hogy minden állami gondozott gyermek családban nőjön fel – szögezi le. Jobb az úgy, ezt mi is látjuk. Bólogatunk is. Veszünk egy nagy levegőt. Elbúcsúzunk a gyerekektől, nevelőszülőktől. Az úton hazafelé magamban dúdolom;

Amoda lent van egy erdő

Jaj de nagyon messzi van

Közepibe, közepibe két rozmaring bokor van

Egyik hajlik vállamra másik a babáméra

Így hát kedves kisangyalom tiéd leszek valaha…

Amikor egy emberrel későn találkozol, s meglátod benne mindazt, amit másban nem találsz, s hiányolsz, úgy tűnik, éppen csak egy percet késtetek el, hogy együtt többek legyetek. De nem osztozhatsz! Van úgy, hogy nem lehet, hiába nyújtja feléd a kezét. Jegye más vonatra szól. Tudod, hogy ő is néz, és elkapott tekintetében mintha magával vinné álmaidat, mindazt, amit vársz. Úgy tűnik, éppen csak egy percet késtetek el. De nem osztozhatsz! Van úgy, hogy nem lehet. Aki igazán rád vár, ő megtalál, ő nem tűnik el. Időben ott leszel, nem késhetsz el. Ő rád talál. Vele találkozol, és meglátod benne mindazt, amit másban nem találsz, és hiányolsz. Megfogja felé nyújtott kezed. Mert a jegye a tiéd mellé szól.

Van egy hely Debrecen közelében, a Vekeri, meg a Sás-tó közelében. Van egy hely, Debrecen mellett a Hosszúpályi út közelében, ahol tavaly augusztus végén jártam utoljára egy csodálatos lagziban. Holnap újra megyek. Megyek a fenyők közé. Megyek, hogy részese legyek egy szerelmetes ifjú pár nagy napjának, boldogságának. Eszter és Attila videóját Lőrinczy Kornél kollégám vágta meg úgy, hogy tegnap legalább háromszor megnéztem…

Talán majd a lagzi után feltöltöm a you tube-ra is, aztán megosztom.

Eszter és Attila boldogsága ragadós. Van bennem valami mosolygós remény, hogy ezen a sárgolyón ilyen is lehet, hogy két emberrel ez is megtörténhet.  

Meg egyébként is, miért ne történhetne csoda velünk?

A Goldberg variációk Glenn Gould előadásában nekem imádság. Mint az alkonyati zsolozsmán a görögkatolikusok éneklik;

Igazodjék fel az én imádságom,

mint a tömjénfüst a te színed elé;

kezeimnek fölemelése

esti áldozat gyanánt.

 Aztán épp Zombor Szabi írja, hogy Johann Sebastian úgy írta meg a kottát, hogy nem javított bele; „fentről megkapta, leírta, eljátszotta…” Néhány éve (jónéhány). A Vidoron volt egy csuda előadás.

(Fotó: Lantai József)

Gáspár Sándor és Györgyi Anna egy New York-i éjszakába repített bennünket. Frankie és Johnny ott feküdtek előttünk egy sezlonyon, főztek kávét, beszéltek az életükről, titkaikról, érzéseikről... és mit ad Isten, éppen a Goldberg variációk legintimebb részét hallgatták. Napok múlva jöttem rá, hogy már láttam ezt a sztorit filmen; Al Pacino és Michel Pfeiffer főszereplésével… Napok múlva döbbentem rá, hogy kell lenni az ellenkező nemből valakinek, akivel meg tudod osztani a múltad, a jelened, akivel képes vagy kibeszélni a bűneid, akinek imponálnak az erényeid, akivel egy az ágy és a cél… Mert egyébként olyan hideg és magányos a „nagyvárosi” éjjel… Kell lenni valakinek, akit nézel, míg alszik. Akit egy vasárnap nem akarsz felébreszteni, mert az aki szép, az reggel is szép… Ahogy a pici, hófehér fogai között beáramlik a levegő, aki nyáron is tud fázni, akinek a fürtjei úgy fekszenek a párnán, mintha éjjel egy fodrász igazítaná, akinek a bőre...

Szóval, ne menjünk ebbe bele… Kell valaki, na. Akkor is, ha ég és föld, meg minden egyéb is elválasztana…   

Van az úgy, hogy az ember atomjaira hullik. Van az úgy, hogy sok-sok idő kell hozzá, hogy ismét képes legyen összeraknia önmagát. Mivel olyan sok pici atomot kell egymásba illeszteni, az új sok esetben hiába hasonlít a régire, bizonyos összetevőket illetően egészen más, egészen új, egészen meglepő is lehet…

Miközben erre gondoltam, Scheiber Hugó sétált be hozzám és a hóna alatt egy kalapos lányt hozott, aki egy kávéházban ül. Scheiber túl az impresszionizmuson, valahol az expresszionizmus és a futurizmus határán lebeg. Kiváló portrékat készített, melyeken a nagyvárosi lét színhelyei tűnnek fel; „mondén atmoszféráját és mozgalmasságát megidéző kompozíciói a kor életérzésének fontos dokumentumai”…

Scheiber kalapos lánya a Kállay-kúria kávézójában látható. Ha valaki megáll a bárpult mellett, tőle balra a falon… Vinném a hónom alatt és tudom lenne, akinek nagyon tetszene. Ez a színes, kávétól illatos alkotás…

Míg én Scheibert csodálom, köröttem arról beszélnek, hogy milyen kemény és csúnya a német nyelv… Magamban Heine kezd verset mondani… Ich weiss nicht wass soll es bedeuten, dass ich so traurig bin…

És aztán Szerb Antal mosolyog bennem; „Idővel feleségül veszi barátnőjét, Mathilde Mira-t, egy francia proletárlányt, aki németül csak ennyit tudott megtanulni: „meine Frau”, és mindig komikusnak találta, ha azt mondták neki, hogy férje nagy költő, és Heine büszke volt, hogy felesége kizárólag férfiszépségéért szereti…”

Számomra Heine a bizonyíték, hogy a német nyelv szép, hogy képes ez a zöngétlen mássalhangzókba szerelmes, katona-nyelv rímeket összecsendíteni, hogy ott dohog benne az ütemhangsúly és egy fura germán romantika…

Aztán Rilkét idézek. A bennem élő párduc morrant egyet. A bennem élő német párduc…

„Nur manchmal schiebt der Vorhang der Pupille

sich lautlos auf --. Dann geht ein Bild hinein,

geht durch der Glieder angespannte Stille --

und hört im Herzen auf zu sein.”

A hasonló a hasonlónak örül. A hasonló a hasonlóra vár. Kivár. Közben verseket mond, Scheiber Hugót bámul, meg Heine és Rilke verseket olvas. Tehetne mást? Man sieht nur, was man weiß…

Megáll az idő. Hollós Ilona énekel egy Sokol rádióból. A készülékre befőttes gumival, lapos elem fabrikálva. Megáll az idő. Az apagyi, nagyszülői ház konyhájából rántott hús illat kopog be a hűs szobába… Rotyog a húsleves, gyönge, zöld érmékre esik szét, a hámozott, salátának való uborka, majd úszni tanul az ecet, só, cukor szentháromságával megáldott vízben. Az uborkán megkapaszkodnak a finomra darált paprikaszemcsék. Szeged? Kalocsa? Dél. A tejföl rákacsint. Rózsaszín. Házi.

A tv magának beszél. A gyerek játszik. Híreket mondunk… Hajóvonták találkozása…jóebédhez…

Megáll az idő… Rekken a hőség. A tojástól szabadult tyúk méltatlankodik, a kutya elterül, macska nyújtózik. Szél sem mozdul, fecskemadár mondja a magáét, fekete frakkja rámelegszik. De bírja.

Megáll az idő, sorban matchboxok a szépen lakkozott asztalon. Le kell szedni a konvojt. Lebben a keményített abrosz. Nagy halomban, húslevespárát árasztva érkezik a főtt hús, meg zöldség. Májra pályázok, majd nagymamám a főtt vért is hozza egy kistányéron. Papóval felezzük.

A rántott hús olyan friss, hogy égetné a szádat. Várni kell. Megáll az idő. Kisvártatva már falunk. Papó fröccsöt rendel. Nekem persze jó a kóla is. Egy literes, vastag falú üvegből. Nagyra fújt Coca-Cola. A kóla tarka mintás findzsában pezseg.   

- Déleljünk! – intézi el az ebédet nagyapám. Szundi van. Hagyjuk hadd tomboljon a nyár. Aztán Nyikos Pisti szalad át.

- Menjünk a tóra! Jönnek a lányok is – súgja. Nagymami nem örül. Kapom a biciklijét. Vörös Csepel… Női vázas. Krómozott első fék, hátul kontra. Megyünk. Elhagyjuk a kenderáztatót. Megyünk a zsiliphez. Ilyenkor a halőr is alszik. Fürdünk. Míg meg nem halljuk a Simsonját. Akkor kiülünk a partra, mint a verebek. Vizesek vagyunk, de tagadjuk, hogy benne voltunk. 

- Nagy a meleg... Izzadunk... - mosolygunk. A halőr dühös. Mutatóujja gumibotként fenyeget. Nemtörődünk... 

Megáll az idő. Nézem Németh Mariannt. Szép. Szőke. Mosolyog. A halőr már messze. A leveleki oldalban hajt. Előkerül egy matrac. Én úszok. Tologatom a vízen. Ő napozik. Gyerekek vagyunk. Ártatlanok. A szívünk kalapál. A szívünk mese holnapokról álmodik. Tengerről. Fényről. Csillogásról. Nem is tudjuk, hogy sose leszünk boldogabbak.  

Megáll az idő. Állítom. Merevítem. Megállna, ha hagynánk. De pörgetjük. Toljuk. Őrjítjük és futunk előtte. Vénülő baknyúlként.

1931. március 22-én, ami egy szép vasárnapra esett az öröknaptár szerint, Rákosi Szidi Színiskolájában a végzősök éppen vizsgaelőadásra készültek. Tessék elképzelni, ahogy a növendékek nagy izgalommal öltözködnek, sminkelnek, dolgozik a fodrász és van aki fennhangon ismételgeti a szövegét… Feuillet Oktáv Egy szegény ifjú című darabját mutatták be, állítólag nagy sikerrel. A sikerhez nagyban hozzájárult, hogy a színpadon feltűnt egy legendás szépségű, akkor 20 év körüli, elbűvölő, barna hajú, álomarcú lány; Muráti Lili.

A pályatársak azt mondják róla, beszéde színes volt, kiejtése ízes és a lányból nem csupán a szépség arádat, hanem a körötte vibráló és remegő levegőből érezni lehetett, hogy egy amolyan okos lány. Muráti (Murz) Frigyes és Széll Auguszta lányában minden megvolt, amitől ma femme fatale-nak is nevezhetnénk; kiállás, tehetség és okos bűbáj.

A tehetség szárnyra kap

Muráti rá egy évre, 1932-ben Bárdos Artur jegyezte Művészszínházban tűnik fel. Zilahy Lajos Tűzmadár című detektívdrámájában kap, egy különös véletlennek köszönhetően szerepet. A nyugatos, jó szemű Schöpflin Aladár a darabról írt recenziójában külön kiemeli a pályája kezdetén járó, de máris figyelmet érdemlő színésznő alakítását;

„Muráti Liliben Bárdos úgylátszik megint egy színésznői tehetséget fedezett fel; a nagy vallomás konok arckifejezésében, merev mozdulataiban megadja az alak jellemrajzát. A rendező tanítása még érzik rajta, de a felszabadulásra való készség is. Ahogy a szülőitől, mikor a rendőrkapitány elvezeti, egy szokásszerű «kezitcsókolom»-mal elbúcsúzik, az írónak, színésznek egyaránt nagyon fínom ötlete.”

Muráti a filmszerepei után lesz egy ország ünnepelt színésznője. A csúnya lány, az Elnökkisasszony, A 120-es tempó, a Fizessen, Nagysád! mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a szép és okos színésznőt bálványozni kezdjék. Játszik a magyar George Clooney-val, Jávor Pállal, és Karády Katalin színre lépése előtt ő legdivatosabb, legfoglalkoztatottabb színésznő, példakép, igazi divatdíva.

A notórius gyorshajtó!

Muráti élete tele van rejtélyekkel, misztikummal. Magánélete csupa talány, szívügyei a bennfentesek számára is titokzatosak. A színésznő ráadásul, ahogy akkoriban inkább csak a férfiak, rendszeresen úszott, teniszezett és ahogy a színpadon, úgy a közlekedésben is imádta az adrenalinfröccsöt. Nemcsak a színpadra viharzott be, mivel kiváló sofőr volt, az közutakon is úgy közlekedett, akár egy tornádó. Lelkes autórajongóként, imádta a szép és drága kocsikat, és meg is engedhette magának, hogy csodamasinákkal rója az utakat. A Budapesti Hírlap írja, hogy 1936 májusában a Concours d’Élegance (autószépségverseny) alkalmával Muráti Lili is nevezett a legszebb autó címére, a publikum szavazatai alapján, éppen az ő Adler Juniorja lett a legszebb négykerekű a megmérettetésen. De még az autónál is nagyobb érdeklődést váltott ki Lili vezetői stílusa, ami méltán lehetett 120-as tempójú, mert a hetilapok úton-útfélen ezen élcelődtek. Ahogy a Színházi Élet szerkesztői fogalmaztak:

„Boldogan írunk a Maga számára filmet vagy színdarabot…De a kocsijába egyikünk sem ül be többé.”

(Az anyósülésen Tolnay Klári, a volánnál, a magabiztos Muráti! Tolnay talán nem félt mellette... Az is kiderül, hogy a kép készítésekor még a balos közlekedés dívott Magyarországon! )

Hogy Murátinak a gyorshajtás miatt a rendőrökkel is meggyűlhetett a baja, az már az 1937-es Színházi Élet egyik lapszámából derül ki:

„Muráti Lili néhány nap múlva kicseréli vörös autóját, amelyről olyan sokat olvashattunk a lepergett esztendőben…a szép új kocsi drapszínű, sötétkék díszítéssel. A közlekedési rendőrök már jól ismerték a vörös bestiát…most majd meg kell, hogy tanulják az új autó színeit is. ”

Szívügyek...

A legenda szerint Muráti magánéletét is valami céltudatosság, női egyenjogúság jellemezte. A belé fülig szerelmes Vaszary János színigazgatóhoz csak azzal a feltétellel ment hozzá, ha egyfajta függetlensége megmarad a házasságon belül is. Férjével ugyanis bár egy házban, mégis külön lakásban éltek, a színésznő szerint azért, hogy kapcsolatuk sokáig megmaradhasson. A házasságról azt tartotta, hogy jó a férfi a háznál, de csak addig, amíg mind a ketten jól érzik magukat egymás társaságában. Amikor megunják a közös időtöltést, mindenki menjen csak szépen haza…

Független nő volt, aki külön háztartást vitt, külön autóval járt, rengeteget dolgozott, így volt boldog. Ő az, akire ma azt mondanánk: modern nő. Nemcsak a férfiakat kápráztatta el, hanem a hölgyek is követendő példának tekintették. Szerencsésnek tarthatjuk, mert pályatársai közül szinte csak az ő személyisége és karaktere volt alkalmas arra, hogy élethűen alakítsa a tudatos, erős, de mégis kacér és szinte állandóan szerelmes kisasszonyt.

Férje segítette és támogatta feleségét, hiszen a kifejezetten neki írt szerepekben és darabokban olyan karaktereket kapott, amelyek a közönség kedvencévé tették. Humoros, sokszor rejtélyes nyilatkozataival, életéről szóló sejtelmes történeteivel folyamatosan fenntartotta az érdeklődést maga iránt. Írt verseket, elbeszéléseket, az egyik hetilapban a társasági rovatot is vezetett, valamint a Petőfi Irodalmi Társaság is a tagjai sorába választotta. Imádta a verseket! A szerelem rejtélyeiről könyvet is írt, Szeretni kevesen tudnak címmel.

„A kor egyik legszebb, legizgalmasabb és legmodernebb színésznőjének tartották, egyénisége eltért a szokványos szende szépségektől. Jó jellemábrázoló képességgel öntudatos, a férfiakkal egyenrangú, makrancos, okos, ugyanakkor erotikát sugárzó nőket játszott. Öltözködésével divatot teremtett, sok nő számára az áhított ideált testesítette meg.”

– írják róla.

A száműzetés...

Muráti Lili ugyan nem volt egy politizáló alkat, de nyíltan vállalta konzervatív nézeteit és az 1944-es német megszállás után is színpadra lépett. Rosszakarói ezt nem nézték tétlenül, sikerült elérniük, hogy koholt vádakkal nyilas-szimpatizánsnak nyilvánítsák. Emiatt már 1944-ben bujkálni kényszerülnek. 1945-ben fogják el őket, miután egy rendőrtiszt kideríti, hogy a máriaremetei kolostorban kaptak menedéket. Meghurcoltatás lesz az osztályrészük. Forróvá válik a talpuk alatt a talaj és ők még élni szeretnének. 1946-ban Bécsbe menekülnek, majd 1947-ben Madriban telepednek le.

A rehabilitáció és a hazatérés...

A kommunista Magyarországon még a nevét sem lehetett kiejteni évtizedekig, de természetesen a magyar közönség sosem felejtette el őt. A száműzetésből először 1979-ben látogathatott haza, Aczél György engedélyével. A rendszerváltás után 1993-ban, - Szeleczky Zitával együtt - Göncz Árpádtól visszakapta magyar állampolgárságát, valamint kiemelkedő életművéért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje állami kitüntetést. Közel fél évszázad kihagyás után, 1994-ben a budapesti Karinthy Színház, A nagymama című darabjában tért vissza újra magyar színpadra. Itt is ünnepelte 90. születésnapját, vagy ki tudja, hányadikat. Az igazság az életkorával kapcsolatban ugyanis soha nem derült ki. Madridban halt meg 2003. április 17-én, kilencvenegy(?) évesen.

"Körötte csend volt és sötét, de tompán ringatóan hallatszott fel hozzá az Életédes, triviális keringődallama."

"Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát."

"Resümee: Es gibt Bücher, die liest man einmal, ist begeistert oder auch nicht, und das war es auch schon wieder. Das Buch „Tonio Kröger“ von Thomas Mann zählt hier garantiert nicht dazu. Ich musste öfters nachlesen, ein paar Kapitel auch doppelt, da ich am Ende gar nicht wusste, was ich jetzt gelesen habe. Natürlich hängt es auch mit der Konzentration zusammen, die nachlässt wenn einem etwas sehr kompliziert erscheint, doch hier ist es nicht kompliziert, sondern die Tatsache dass es wenige Tatsachen zu entdecken gibt. Das Buch ist sehr facettenreich, allerdings wird oft so lange philosophiert (ich spiele auf Kapitel 3 an) dass man nicht daran denkt, es würde dass „eine“ vor ein paar Seiten noch immer nicht abgehakt sein. Thomas Mann verwendet eine für uns nicht mehr so ganz alltägliche aber schöne Sprache. Er umschreibt Dinge so, wie wir sie vielleicht noch nie gesehen haben, was es aber auch manchmal schwierig macht, denn Sinn sofort zu erfassen. Thomas Mann hat aus einem recht simpel aufgestelltem Gerüst für eine Geschichte eine Thematik sehr gut damit erfasst und so manchen vielleicht über seine eigene gesellschaftliche Stellung, ob als Künstler oder nicht, zum Nachdenken angeregt."

Néhány napja elképedve néztem, hogy 13-15 éves fiatalok a Vay Ádám körút négy sávos útján, szemben a forgalommal egykerekeznek. Mindezt délután, Nyíregyháza belvárosában. Az autósok leálltak, a sofőrök elkerekedett szemmel nézték a mutatványos bandát, csak néhány felháborodott apucinak jutott eszébe nyomni a dudát, ami láthatólag feltüzelte a srácokat és azok kaján vigyorral a képükön, lesajnálták az automobilban ülő bácsikákat… Őrültek, bolondok, nem normálisak, kockára teszik az életüket és fogalmuk sincs mit kockáztatnak, méltatlankodtam magamban. Napok múlva jöttem rá, hogy az évek alatt szocializálódott, szabálykövető, méretre vágott énem képes vagyok elnyomni, képes vagyok felülbírálni és akkor egyszer, mint akibe villám csap, elkezdtem szurkolni ezeknek a fiataloknak.

Eszembe jutott ugyanis Boyle bácsi nagyszerű filmje a Trainspotting.

Eszembe jutottak a kezdő sorok, meg a sokat idézett monológ;

„Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy TV-t. Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD lejátszókat és elektromos konzervnyitókat.

Renton; - Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást. Válaszd a fixkamatozású jelzálog-kölcsönt. Válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat. Válassz szabadidőruhát és hozzáillő sporttáskát. Válassz egy háromszobás lakosztályt részletre egy ócska sorházban.

Beteg fiú; - Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy.

Begbie; - Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító TV-s kvízjátékokat.

Spud; - Tömd tele a szádat ócska, szemét ételekkel. Válaszd a végén a rothadást. Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban. Élj pusztán zavar körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd.

Tommy; - Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet. Mást választottam. Hogy mi az oka? Nincs semmi oka…”

Eszembe jutott, hogy valamikor én is lázadó voltam, valamikor én is gyakrabban emeltem fel a középső ujjam. Eszembe jutott, hogy akkor még nem volt mit veszítem, nem kellett azon izgulnom, mi lesz a munkahellyel, a nem létező prémiummal, nem izgultam azon, hogy mi van az árfolyamokkal, tőzsdeindexekkel, meg lehet-e koncertet, focimeccset, lakodalmat tartani. Minden nap koncert, focimeccs, meg lagzi volt. Nem izgultam azon, hogy kedvel-e a rendszer, vagy megtűr, vagy éppen le is tiltana. A biciklis banditák felébresztették bennem a sárkányfog veteményt. Ekkor már irigyeltem őket, irigyeltem a bicón száguldozó, a forgalommal szemben egykerekező fiúkat. Ezeket a forradalmárokat, ezeket a bolondokat. Irigyeltem, mert tudtam, hogy ők lesznek a Holt költők társaságának tagjai, ők fogják letaszítani a trónjáról a királyokat, ők döntik majd el, kinek állítanak szobrot és kiét döntik le. Irigyeltem, mert minden tettük, füttyük, minden egy kerékre állított mondatuk őszinte, tiszta és forradalmi volt. Irigyeltem, mert tudtam igazuk van, félre a füstöt okádó autókkal, félre a megalkuvással, félre mindennel, ami elveszi tőlünk az igazabb jövőt!

És ekkor már én is biciklis srác akartam lenni és ordítani az éjszakába József Attila versét;

Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.  

Fura ez, amikor az ember megérzi magában az erőt, a lázadást, a forradalmat. Megérzi, hogy cseppet sem öreg, hogy még dobog a szíve, még tud szeretni, gyűlölni, hogy még képes átkozottul küzdeni, harcolni és tud úgy szerelmes lenni, mint „szűz nyűvő, bátor diák-korában”… A srácok döbbentettek rá, hogy még nem merült le az elem, hogy tudok én még cigányzenészeket vinni a kedves ablaka alá és tudom még énekelni az Akácos utat...

És éreztem, hogy velem van az Isten, mert a Jóisten a langyosat kiköpi, csak azokat támogatja, szereti, akik szívből, akik halálba verselve, akik eget rengetve, akik forradalmat csinálva, szembe szélben, jégesőben, hóban, fagyban… A Jóisten a verselőket szereti, mert azoknak szíve van. Azoknak ereje, égig dobolt dühe van.

Hát tekerek utánatok srácok és az égnek emelem a biciklim első kerekét; miénk itt a tér, miénk itt a szerelem és még a jövő is a miénk!!!