Hát mit tegyek, ha már ennek a kegyes, nyár ízű ősznek sem tudok örülni. A távolság, mint mélységben lévő szénatomra, kínok között megélt átalakulást hoz. Szétszed, összerak. Forgat és hevít. Nem tudom már, hogyan lesz a szénből karát, nem tudom, hogyan lesz az árva lelkem ékszer egy gyűrűben. Csak azt tudom, hogy álltam ma a Tisza partján és azt gondoltam, hogy Te is ezt a vizet iszod. Hogy eljut hozzád. Szűri a homok, szalad csatornákon, csöveken és végül a véredben köt ki. Ez fürdeti bársony tested. Ebből lesz a sokat emlegetett isteni húsleves, ebből lesz a szerelmi bájital, ebből a Tisza vízből. Itt a folyó völgyében tilosban járok. Éjjelente kimegyek a Sóstói erdőbe, egyenként siratom meg a hulló faleveleket és Negrót osztogatok a szarvasbikáknak, hogy úgy, de úgy bőgjenek, hogy halld, hogy éjjel felkelj és ne értsd, egy cseppet se értsd, honnan jön a hang, honnan jön a mély bőgés, ami felriaszt, ami nélkül az éjjel csak sötét órák, hervatag halma lenne és legfeljebb prokainban fürdetné fénylő tested, na meg érzékeid…