Két éve. Augusztusban. Hetekig napfogyatkozás volt. Két éve augusztusban álmomban élő volt a holt, a legszebb csikónk a lábát törte, Burkus kutya elveszett és a néma Mari, hirtelen hars nótákat dalolt. Pedig két éve augusztusban arra kértek, mondjak valami szépet a Rózsakert Szabadtéri Színpad átadóján. Aki ott volt tudja, hogy a nyíregyháziakat dicsértem, mert szeretik a szépet…   

Most, két év elteltével, ugyanazon a színpadon Dés László énekelt. Hozta magával a kedvenc zenészeit, na meg Básti Julit és Tóth Verát… Eszméletlen koncertet adtak. De mielőtt lelőném a poént, csak annyit írok, hogy a Nagy utazásig egészen jól bírtam. Ám ott valami megindult bennem és nagyapám halálától egészen a közelmúltig, akár egy hullámvasúton újra és újra megéltem életem legfontosabb pillanatait…

Mert van az a pillanat, van az a dallam…

Mert van az az élmény. Van az az ember.

Mert van az a szív, meg van az a lélek.

Mert a tenyerembe vájt körmeim, a libabőrös alkarom, meg ez a nagyra nőtt rés a itt a mellkasomon, mind, mind azt üzenték, hogy élni jó, hogy minden megélt kurta pillanat, legyen az elátkozott mélység, vagy éppen égre festett, kék boldogság; én, te, ők vagyunk. Mi akik egymás kortársai, barátai, örök szerelmei, vagy csak felejtett kedvesei lehetünk… És persze a kiváltságok, hogy édesapám, édesanyám gyermeke lehetek, hogy Nyíregyházán élhetek. Hogy azt merem hinni, jól áll rajtam a levadászott szerelmek prémjéből varrt ködmön. Hogy dobog bennem hit, imádság, Isten, hogy megyek Uram utánad, követlek bárhová is! Hogy az elvesztegetett évek, hogy a valóra nem vált álmok, mind, mind úgy formáltak, hogy most az éjjel kellős közepén azt kukorékolhatom; éljetek bolondok!!!

Dés meg játsszon! Dés meg fújja. Dés meg segítsen emlékezni, megélni, túlélni. Dés meg legyen sokáig, akár a Vidor, a Rózsakert, meg ez az annyi minden, amiben most ott kuksizol egy parányi kulcslyuk mögött és azt hiszed nem látlak…