(Vihar előtt a Bethlen Gábor utcán)

Megjöttem. Letette a táskáját. Kisméretű. Utazó. Nem kell sok holmi. Ami hiányzik megveszi. Van hol. Száz helyen is. Talán még ismeri az eladókat. A fiatal lányokat már alig. De a szeme nyughatatlan és barátkozó. Majd megismeri őket. Mindet. Sorba. A szeptember is szép, főleg, ha jó az idő. Majd megmutatja nekik, hogy éjjel már feljön az Orion. A "Vadász" már a télről beszél, de még lehet kegyes az éjjel. Mint mostanság. A nagyapja még úgy mondta, a Kaszás és az övét Bírópálcának hívta. Neki a „Vadász” azonban már a bikával küzd meg, aminek vérben forgó szeme a hatalmas, távoli Aldebaran. 

(Éjfél a jó és a rossz kertjében: itt kezdődik a Kossuth tér...)

Mindegy. Mindig ismeretlen és távolságtartó ez a város. Mintha mindig kételkedne, mintha mindig félne valamitől, mintha mindig remegne, hogy elvenni, elvinni, ellopni jönnének az idegenek. Aztán úgy lehull róla ez a fura, hideg szemérem, mintha rosszlány volna. A kevert vérű bennszülöttek kinyílnak, mint forró, nyári éjjelen az ablakok, belőlük parfüm párolog és olyan mély, kielégületlen sóhajok szálldosnak denevérként az utcákon, hogy férfi legyen a talpán, aki nem fél attól, hogy hajába ragadnak…

(Már a szökőkút is aluszik: Kossuth tér...)

Be sokat tud változni egy város egy év, vagy akár egy fél alatt is. Csak az emlékek jönnek ugyanúgy, ugyanolyan fizimiskában elő, mint a kéregetők, az utcán alvó részegek, molesztálni, koldulni, tenyerüket mutogatni és suttogó hangon kérlelni, hogy idézze meg, idézze fel a legfájóbb, legmaróbb szerelmeket, amelyeket a Szarvas, a Pacsirta, meg a Dózsa György út fái alá ásott el, mint egy mókus, aki már a hosszú telekre készül és a felesleges makkot, diót, mogyorót szebb napokra spájzolja…

(A Pacsirta utca...A Szarvas és a Dózsa György is ilyen zöld alagút!)

Hazajön. Haza. Maga sem hiszi, hogy a fiatalsága kendők, könnyek és évek távolságából tekint rá és az érett, sokat tapasztalt férfi némaságával, makacs csöndjével emészti, szorítja majd a várost, hogy az hátha neki adja kincsét; a bölcsek kövét. És akkor megérti majd, hogy csak azért volt érdemes, ami elveszett, ami meg nem lett, ami be nem érett, ami szép reményében megfagyott. Csak az emeli fel, csak az nemesíti, ami vágynak maradt meg, ami nem lett heppiend, meg máig is élnek vacaksága… Mert ugye élnek ők, jómaga, meg az a lány is, csak hallagatagon, csak ködben, csak a közvetlen napfény elől bújva, csak a füstfüggöny mögött, mint a kövér kövek alatt lakó bogarak, melyek ijedten szaladnak szét, amikor elgörgeted felőlük az óvó, védő fedelet…

(A Szeréna lak helyén áll a négy csillagos Hunguest Hotel Sóstó, még zöldben...)

Megkeresi az első kocsmát. Ahol valami szépasszony, szép tót 'jány méri az italt. Udvarolni fog neki. Hajnalig. Amíg fel nem kel a Vadász és újból és újból neki nem kezd vadászni. Amíg azt nem mondja, menjen vele, amíg hajnalban nem ülnek majd a Sóstói-tó partjára, kapatosan, mesélnek egymásnak nagy szerelmekről, meg ígéretekről…  

De meglehet nem is jutnak el Sóstóig… Ahogy a tölgyfák alatt révedező, nyíregyházi oroszlánok is csak álmodnak a majomkenyérfákról. A Bujtosig jutnak. Ott fognak elaludni. Egy stégen. A sirályok lármás méltatlankodása közben. Ott, ahol már fészekrakó vágyai megígérték; minden itt kezdődik el. Minden innen nő ki, itt a sűrű nád, a szárcsák és az egyetlen vöcsökpár között…

(Melyik a kedvenc évszakod a Bujtoson?)

Hazajött... Meglett. Rossz pénz nem vész el. A csalán meg... De inni fog! Inni, amíg a város nem kezd neki énekelni, aztán, ha mindenkit megszelídített, meghódított, akkor nekiindul Debrecennek, mert már ott is illene gólt találni…       

(Esténként  a Bujtosra járt a szívét erősíteni...)