Mint hegyomlás, mint földrengés. Ahogy a Krakatau robbanása szaladt körbe-körbe a világon. Ahogy a nagy becsapódás után hirtelen tűntek el az óriások és maradt meg az élet apró üregek, járatok mélyén. Egyetlen rágcsálódban bízhatott az Isten, hogy az majd beteljesíti sorsát és eljut addig, hogy majommá váljék… Valamivé, amiből már lehet embert faragni. Valamiből, ami a teremtés alkonyán már talán hasonlít az Öregistenre. Van benne valami spiritusz, arra alkalmas tehetség. Ami képes elfogadni a szeretetet és a szerelmet. Valami, ami majd térdel, imádkozik, vágyakozik. Ha magára marad kezét összekulcsolja és szereti, imádja Teremtőjét. Atomok, molekulák, inak, izmok jótékony halmaza, de ami már felkel és jár, égre tekint, kér, könyörög, térdel, vétkez és megbánja. Valami ilyesmi. Efféle teremtmény. Talán rosszul festett önarckép, de mégis amibe egyáltalán lehet, meg érdemes lelket lehelni.

Aki aztán szerelemről szónokol, ifjonti hévvel. Szívében véli megtalálni a dobbanáson, a pumpáláson, a fizikán túli világot. És MOST vagyok Isten gyermeke, és míg élek vizsgálhatom a szerelem metafizikáját. Megélhetem mélységeit, magasságait, lehetek iránta közömbös és merülhetek el benne, mint tengervízben. Lent délen. Görögországban. Ragadhatok bele, mint tenger alján tunya sziklák közé a vasmacska, lehetek benne csacska és kiművelt. Lehetek belőle professzor, tudhatok ezer és ezer verset kívülről, felmondhatom magamnak könnyek, indulatok közt, szavalhatom neked vágytól terhes ajkakkal. Énekelhetem, mint kismadár, dünnyöghetem, mint egy elaggott tanár és barcoghatom, mint a dámvad őszi alkonyon, amikor merengsz egy barna balkonon. 

De kár uram, hogy a zongorát csak hallgatni tudom. De kár, hogy minden harmónia belehull majd egy nagy tömegsírba. Be kár, hogy volt időm, de hozzád el nem mentem. Csak írtam itt Neked, kérleltelek blo-beadványban, hogy figyelnél már fel rám és te legfeljebb csak kuncogtál. Pedig tudom, főztél volna húslevest, daragaluskával, sütötőkkrémlevest békönmorzsával és sűrű balzsamecetkrémmel és rántottál volna nekem halat, meg tésztádról a rák sem hiányozna és aztán intenél; eljön Ő! is, eljön mámma… Csak várd ki. Csak győzzed kivárni!

És akkor föl, föl nincs megállás, harangok zúgjatok, olyan legyen a nap, mintha Húsvét volna, mintha a rögvalóságból ki lehetne kelni és menetelni. Ásók, kapák, nagyharangok…

Zongorák, költők és hittel varrt rokolyák.

Péntek van. Még él a nyár. Még vár az ősz és vár az élet. Föl, föl fiúk, ennyi csak a lényeg…