Azt ígérted, hogy a megjön a boldogság. Azt ígérted, hogy elmúlik az eső, és még csak nem is fog szemerkélni. Akkor majd a lovakra nyerget raknak, aranyos szerszámot és nekiindulunk. Lóháton. Zöld legelők, kékesszürke hegyek felé.

Te! Egyszer fent a Tátrában, a Te szemed, a Te arcod láttam egy tengerszem vízében. Meg is lögyböltem a felszínt, hátha csak a káprázat; az ámulat, a szent révület, ami fel az égig, meg hozzád vinne. De ott mosolyogtál, mintha soha, de soha nem lenne vége, sem életnek, sem szerelemnek. Mosolyogtál és én megcsókoltam a fura tükörképem, Téged…

Te szól a zene! Majd leragad a szemem, de hallgatom… Hallgatom… Közben a tengerparton sétálok. Megyek. Keriből fel Aigos Nikolaos-ba. Végig a parton. Tudom, hogy kerülő, de minden leander, minden azálea és minden cikász az ismerősöm. A durbincsok csak azért ugrálnak ki a vízből, hogy engem biztassanak, és a Hold aranyló hídján végre eljutok oda, ahol éjjel víz alatti bál van. Eljutok oda, ahol a vasmacskák táncolnak, ott ahol a kagylók úgy nyílnak, mint a virágok…   

Senki nem ért semmit! Senki nem tud semmit! Van a való világ, meg vagyok én, vagy Te. Kiszakadva a szerelem titkos, párhuzamos univerzumából szárnyam nő, és hófehér fréziák szirmával rakott párnákon alszik el egymást kergető szívünk…