Az életnek szintjei vannak, mint egy toronyháznak. Legalul az alagsorban csótányok, a földszinten a házmesterek, az elsőn a tériszonyosok laknak, aztán, ahogy megyünk fel, egyre többen beszélnek rímekben, mondanak verset, mert minél közelebb laksz a szférákhoz annál jobban hallod a mennyország édes, bús zsongását…

Persze ha így lenne, akkor Nyíregyházán, csak a tizedeiken, meg a tizennegyediken nevelt gyerekekből lennének írók, költők, rendezők, énekesek és színészek…

De abban biztos vagyok, hogy Jiri Menzelnek olyan lelke volt, amit közvetlenül kötöttek rá a mennyország adóira… Vagy apró rádiójával éjszakánként azt hallgatta, hogyan mondanak mesét, történetet az angyalok. Megirigyelte, és aztán Ő maga rólunk kezdett el mesét, történetet írni.

Két piros alma van most az íróasztalomon, meg két kék szájmaszk. Szívemben apró dalok; füstösek, furcsák, búsak, bíborak, arról, hogy meghalok. Meg itt gyakorlatoznak még a fecskék… Maradnak néhány órát, aztán a szárnyuk alá gyűrik a szeptemberi bágyadt szellőt és huss… Vajon visszatérnek-e és ha jönnek majd látják-e még tékozló szemeim?

Isten vele, pan Menzel!