Nem, nem kell nekem belemenni. Hogy is kellene!?! Ki vagyok én ehhez? Senki, sehol. Beginner user, akit legfeljebb a 18 Vidor fesztivál edzett. És van is egy-két különös emlékem. Tegyük fel a Jordán Tamás rendezésben elhozott Buborékok. Blaskó Péterrel, Udvaros Dorottyával… Meg az Új színház féle Fösvény, amit Szergej Maszlobojscsikov jegyez és Eperjes olyan Harpagont játszik benne, hogy egy-egy monológnál még az orra is megnő hozzá… Meg ott van Pintér Béla, különös, furcsa, sokszor imádott, sokszor legtaglózó, sokszor felháborító világa, amiben nekem a földim, Thuróczy Szabi jelenléte mindig megnyugvással töltött el; szabolcsinak lenni egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem lehetsz igazán vagány, menő, meg pesti, meg kozmopolita, meg panyókára vetett nyírségi…

És akkor most jön az SZFE ügye. Most jön ez a Kulturkampf, meg a kérdés, hogyan tovább? Pataki András, a soproni színház direktora azt mondta nekem, hogy véget kell vetni az aczéli kultúrpolitika világban gyökeret eresztő teatralitásnak… Azt mondta Székely egy letűnt kor gyermeke. Elment mellettük a világ, ahogy Ascher, meg Zsámbéki mellett is. Szerinte nem kell messzire menni, hogy lássuk milyen az a színház, ami képes világszínvonalon teremni. Vlad Mugurt emlegette, meg a román színjátszást, hogy az mennyire előttünk jár. Hozzáfűzte, ott nem voltak gyökerek, a nulláról indultak és most ott tartanak, hogy jegyzik őket. Az újvidéki Venczel Valentin beállt mögé és azt hangsúlyozta, a határon túli színjátszás azért érdekesebb, mert a román, a keleti szláv, meg a délszláv kultúra meg-megtermékenyíti…     

Hallgattam őket. Erős érveik voltak. Vidnyánszki mellett törtek lándzsát. Aztán láttam az elszánt hallgatókat, akik eltorlaszolták az ajtókat, mondván nem lehet einstandolni, nem fog menni… Olvasom kik állnak fel, kik mennek el és vérzik a szívem. Nem tudom én ezt hová tenni. Csak emlékszem egy interjúra Máté Gáborral, Trokán Péterrel, Mácsaival, emlékszem mit mondott az öreg Bárdy… És pislogok. Jó színház, rossz színház? Élvonal? Már az elején is leírtam, csak egy rajongó újságíró vagyok, nem szakember…

De évekig néztem a liberális és a konzervatív színházak produkcióit a Vidoron. Mindkettőt. Volt, amikor szisszentem, volt, amikor nem értettem egyet, de valahogy úgy éreztem, minden darabnak meg van a maga közönsége…  

De még apámnak is nehezen tudtam elmagyarázni, hogy az "elátkozott" Alföldi Róbert mekkorát alakított a részeges Welsh atya szerepében, McDonagh Vaknyugatjában, vagy a börtönviselt Stohl Buci, nem sokkal szabadulása után milyen zsenilás volt az Illatszertárban. Nem beszélve Kernről, vagy az összes „államellenesnek” bélyegzett pernahajderről…   

De kérem Vidnyánszki fia, már most akkora rendező és színész, hogy a fal adja a másikat, hogy a konzervatív oldalon is zseniálisak, sztárok és égig érők lépnek a színpadra…

Túl liberális lennék, ha azt mondanám, ne verjünk semmit szét!?! Hogy ne akarjunk egy arcú világot?  Hogyha nagyon építeni akarunk, akkor építsünk sajátot, ne két lábbal rontsunk be a várba és ordítsuk; vea victis!

Az én világomban élnek és élni hagynak. Tárgyalnak, diplomaták, nagyvonalúak, és úri módon svihákok. Jut eszembe Asimov; az erőszak mindig a gyengék legvégső menedéke…    

Ráadás: tudom, hogy Bödőcsöt még emlegetni sem szabad. De tessék már meghallgatni ezt az interjút, tanulságképpen… Jah és olvasni, olvasni, olvasni.. Akár színműveket is. És eljárni színházba. Ilyenbe és olyanba is. Sose árt…