Ismét Horvátországban főznek a Nyíregyházi Ízkirályok. A szabolcsi mesterszakácsok a januári segélyakciójuk után, február 14-én, újra magyaros ételekkel kívánják meglepni a földrengés sújtotta térség lakóit és a helyreállításban közreműködő csapatokat. A nyírségi séfek tervek szerint Hrvatska Kostajnicába utaznak, ahol több mint 700 adag tejszínes ragulevest, lapcsánkát főznek és egy bajai pékség támogatásával 700 adag rétest is magukkal visznek. A mesterszakácsokat a bajai önkormányzat, több vállalkozó, és egy nagy tisztítószereket gyártó cég is támogatja.
- Viszünk egy 500 literes üstöt, a lapcsánkasütőnket, meg az összes alapanyagot. A zöldséget Nyíregyházáról, két disznót egy bajai hentestől, meg 700 isteni rétest, szintén egy bajai péktől – mosolyog Szoboszlai Gyula, amikor arról kérdezem, hogyan készülnek a második horvátországi főzésükre. Közben éppen lapcsánkát kezd sütni, a barátai pedig egy jóképű sertésszűzet szeletelnek fel, csirkemájat aprítanak, hogy valami finomságot készítsenek a mindig éhes újságíróknak.
A Nyírségi Ízkirályok Egyesületéből négyen, a januári akciójuk után ismét vállalják, hogy a földrengés sújtotta térség áldozatainak és a helyreállítással megbízott csapatoknak magyaros, szívvel főzött ételt készítsenek.
- Tejszínes raguleves, lapcsánka és rétes lesz a menü! – teszi hozzá Szoboszlai Gyula pergő nyelvvel.
"NEM VOLT KÉRDÉS!"
Az ízkirályok már az első alkalommal úgy döntöttek, ha egy mód van rá, ha megkapják a szükséges engedélyeket, akkor visszatérnek Horvátországba, hogy a maguk módján segítsenek.
- Nem volt kérdés, ha lehet, ismét megyünk – veszi át a szót Cziránku István. – Már kint megbeszéltük a bajai barátainkkal, hogy ha lehet, akkor visszatérünk.
A Nyírségi Ízkirályok az elmúlt években számos alkalommal bizonyították, több ezer emberre is képesek főzni a szabadban, legyen szó céges, sport, vagy éppen hivatali rendezvényről.
- Már ötezer emberre is főztünk így hármasban – teszi hozzá a csapat legfiatalabb tagja Major Tamás. - Többször főztünk már több ezer adag babgulyást, káposztás paszulyt vagy alföldi gulyáslevest!
"BÁLINT-NAP KATASZTRÓFA SÚJTOTTA TÉRSÉGBEN"
Az ízkirályok február elejére tervezték az újabb horvátországi segélyakciójukat, végül abban állapodtak meg a kinti szervezőkkel, hogy Bálint-napon főznek majd. A nyírségi csapatot az alig több mint 2000 fős Hrvatska Kostajnicába várják, ahol kora reggel „zöldmezős” főzésbe kezdenek. Délre pedig jó ebéddel várják majd a katasztrófa sújtotta terület lakóit, na meg a helyreállításon dolgozó csapatokat.
A Nyírségi Ízkirályok legutóbb januárban főztek, akkor a Petrinja közeli Nebojanban. A csapat akkor egy a Richter-skála szerinti 5,3 erősségű földrengést is lábon hordott ki, mivel éppen lapcsánkát sütöttek, amikor megmozdult alattuk a föld. A legmeghatóbb esemény az útjukon pedig az volt, amikor egy nagyapa, az unkájával érkezett hozzájuk és könnyek között mondták el, hogy három napja nem ettek meleg ételt és nagyon hálásak a magyar szakácsoknak.
A héten már megint Bandi bátyámra emlékeztünk. Olvasom, hogy Móricz Zsigmond zavarta el a fotós hiénákat, majd a nővér segítségével „ünneplőbe öltöztették”. Mire Vedres Márk megjött már le lehetett venni az állkötőt és elkészülhetett a „legszebb” Ady szobor, a halotti maszk…
Furcsa lenne Bandi bátyámmal átmenni Debrecenbe, vagy felzötykölődni az interszitivel Budapestre. Csak hallgatnám, hogy milyen volt 120 éve a város, az ország, hogy a csühösön egy egész életet lehetett megélni. Vajon milyen lenne Ady Endre maszkban, ahogy azzal a dióbarna szemével dühösen méri végig a Kossuth teret és lefitymálva siet el, bosszankodva, hogy itt semmi, de semmi nem változik, de talán uniós pénzből még a magyar ugart is le lehetne rakni viacolorral…
De igazából nem ez érdekelne. Arra kérném, hogy ha Debrecenbe érünk, ácsorogjunk a Nagytemplom előtt, egy elvitelre kikért, mérges feketével és mondja el, mondja el, hogy kell élni, hogy kell szeretni, hogy kell meglátni ebben a keleti sivatagban az Életet, hogyan kell meghallani a mocsári szimfóniát és hogyan kell őszinte, szabad kőművesnek lenni, aki nem titkok beavatottja akar lenni, csak téglát akar rakni, tornyot húzni, vagy csak egy szépséges kilátót, honnan messzire, Berlinbe, Párizsba, Londonba láthatunk…
Mindez, akkor jutott eszembe, amikor a Debreceni úti LIDL parkolójában megláttam a Jóistent. Széthúzta a fellegeket és hagyta hadd égjen, lángoljon a nyugodni készülő Nap. Akkor ott, abban a koszos, ipar-rondította parkolóban rám mosolygott az Isten és kezét a vállamra tette. Hogy egy másodperce könnyebb, elviselhetőbb legyen az élet, hogy annyi küzdésen, könnyen, annyi fájdalom után finoman felrázzon; „tiéd a föld, a száraz és a tenger,/és - ami még több - ember léssz, fiam!”
Ahogy ott álltam Hamlet jutott eszembe, hogy már el tudnám mondani neki, mily álmok jönnek a halálban…
Mert csak akkor élünk, ha szeretünk. Csak akkor ragyogunk, ha szeretnek. A többi a halál árnyékának völgye...
Csak akkor látjuk szépnek ezt a januárba csomagolt, veszett világot, ha hiszünk, remélünk...
A görög intett neki. Kedvesen. Játszott a zongorán, valami helyi nótát énekelt, de látta, hogy ők ketten ragyogó szemmel el-elméláznak a muzsikán. Egymással szemben ültek. Karjukat az asztalon pihentetve hagyták, hogy ujjaik összegabalyodjanak. Idegenek voltak, de olyan kaméleon félék, szépen alkalmazkodtak ehhez a giccsesen romantikus környezethez. Meg még a bolond is láthatta, hogy szerelmesek. Barnára sült bőrrel andalogtak, szívták magukba melódiát, és a tőlük csak néhány méterre játszadozó, lankadatlan tengert, ami ki és ki akart lépni a partra, közben meg frissen mosott hajukból, szellőillat párolgott.
Nekünk integet az öreg – mondta a férfi nevetve.
Meg a táncos is – tette hozzá a lány kivillantva apró porcelánfogait.
Mi legyen? – húzgálta a szemöldökét somolyogva a férfi, de nem várta meg a választ. Finoman kibogozta az ujjait és határozottan indult el a zenész felé.
Odahajolt a zongoristához és a lányra mutatott.
Speak softly, love, do you know? - kérdezte.
Of course, my dear friend! – válaszolta a zenész. – The next song should be, but please come dance with your queen!
All right, and thanks! – veregette meg a zenész lapockáját és visszatért a helyére.
Mit kértél? – kérdezte izgatottan a lány.
Csak egy buta melódiát. Csak egy réges-régi dalt. Egy olyan dalt, amit egykor még Korda Gyuri bácsi is énekelt, persze magyarul – a férfi a zenészt nézte, aki rákacsintott. Ez volt a jel; mindjárt.
Ismerem? – faggatta a lány.
Talán. Ha láttad a Keresztapát, akkor biztosan… - és visszakacsintott a muzsikusra.
Közben a görög a dal végére ért. Egy pohárból vörös bort ivott. Majd akkurátusan elhelyezkedett és búgó hangon ennyit mondott; - This song i dedicated to my friend and his beautiful queen. Please come to dance!
És belekezdett.
Speak softly, love and hold me warm against your heartI feel your words, the tender trembling moments star….
A férfi felállt, nyújtotta a kezét a lánynak. Jöjjön, táncoljon vele. A lány egy cseppet sem tiltakozott. Kanárisárga nyári ruhát viselt és szemében valami végtelenül boldog, végtelenül egyszerű érzés csillogott, valami, ami a legelső csóktól, a legelső „szeretlektől” kíséri az embereket. Az egyik oldalról nézve, mindez nevetnivaló bolondság, ám ők ezzel mit sem törődtek. Hagyták, hogy leterítse őket ez az izgága románc, a szirup, a romantikus filmek csacsisága. Hagyták, mert néha hagyni kell. Talán illetlenség is szavakat keresni rá, mert ahogy szövegbe fordul az érzés, rögtön elértéktelenedik, rögtön megfoghatóvá, tényszerűvé válik és onnantól kezdve nem lesz több csak csacskaság meg leányregény…
Pedig annak van szerencséje az életben, aki, - ha csak néhány órára is-, megmártózik ebben a rózsaszín szirupban. Akit beborít a cukormáz mindaz, ami ellentmond a végnek, a kiábrándultságnak, a csalódásnak. Mert pont a szerelem abszurditása adja meg a lényegét, hiszen a másodperc törtrészéig is hihetetlen, de azért időről-időre csak megpróbál megkísérteni bennünket. Sőt vágyunk rá, hogy megtaláljon, hogy elidőzzön nálunk, mert a szerelem igazából időn és téren túli tünemény. Nem foglalkozik évekkel, nem jelent neki semmit a távolság. Meglehet bolond és mindaz, ami hozzá kötődik megfertőződik ezzel a nevetséges betegséggel, amit csacskán szerelemnek hívunk. Talán a mennyország kopog be ilyenkor hozzánk, talán ez az ízelítő, kóstoló ahhoz, ami az igaz lelkekre vár. Ez a könnyed, semmi rossz sem történhet velem andalgása. A bolond hit, hogy létezik másik fél, hogy a borsónak van héja, a zsáknak foltja, a szívnek szottya. Hogy velünk is megtörténhet, hogy van egy film, amit nekünk írtak, aminek mi lehetünk a főszereplői és szentül hisszük, hogy a vége felirat helyett, ajándékba kapjuk a happy endet… A férfi pedig ott táncolt és azt érezte, hogy nincs már két test, mindenből egy lesz, és mintha a szerelmesek muzsikája soha nem érne véget, mintha az izmok és az érzések is a végtelenre lennének fókuszálva…
Nem érhet engem semmi rossz, ha átölelsz,nem várok választ mástól, hogyha te felelsz.
A szerelem a másodperc varázsa. Pedig annyi a sorsa, mint a fényképnek. Ahogy elkészül, egyből elkezd sárgulni. Csak még nem látod, csak évek múlva fogod belátni. Minden kimondott igen után megérkezik az idő falánk sárga irigysége, mert az idő csak a saját gőgjébe, mérhetetlen étvágyába szerelmes…
A papok azt mondják a szeretetnek három fajtája létezik, és csak az egyik arca a szerelem. Onnan nézve nem is a legértékesebb. Persze azt is állítják, hogy veszítve tanulunk szeretni. Hogy mindig a vég felől értékelünk és csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy hic et nunc művészetként nézzenek Cupido véletlennek tűnő, vak munkájára…
Pedig pontosan tudjátok, ott a ti kincsetek, ahol a szívetek…
Sose voltam Spanyolországban. Hiba. Öreg hiba. Mennék. Most ebben a járványban pláne. Iszonyú kíváncsi vagyok. Jó kimondani ezeket a helyeket Ibiza, Leon, Alhambra, Toledo, Ateca… Meg persze ízlelgetni, mint egy jó rioját, Barcelona, Bilbao, Madrid, Sevilla. Amikor Hemingway-től olvastam az Akiért a harang szólt éreztem, lehet valami abban az országban, amitől egy magamfajta nyírségi gyerek izgága és izgatott lesz. Felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű kulturális örökség; El Cid, Cervantes, Calderon, Gaudi, Dali, na meg Santiago Segura, alias Torrente szülőföldje.
Persze tudom, hogy ami nekem spanyol, az a nagyító alatt többek között kasztíliai, katalán, meg a baszk, akiknek a gyerekkoromban még kézigránát volt a jelük az óvodában. Legutóbb a La Isla Minima (Mocsárvidék) megtekintése közben éreztem, pakolni, indulni kéne Hispániába…
Egy kis történelem...
És ha megyek, akkor már spanyol lelkű autóval szeretnék. A kétezres évek elején a Leon volt a kedvenc formám. Hiába a németes neveltetésem, hiába tudtam, egy Golf alapjaira építették, és inkább germán, mint spanyol termékről van szó, - vagy nevezzük koprodukciónak -, valahogy mindig megdobogtatta a szívem.
Egészen 2015-ig kellett várnom, hogy a szerelem első látásból, másodikra már házasság legyen. És nem bántam meg. Egy cseppet sem! Egy szépen felszerelt, grafitszürke Leon lett a társam. 1.4 TSI sustorgott benne, kiegyensúlyozott járással, jó nyomatékkal, figyelemre méltó gyorsulással. Félreértés ne essék, nem volt rakéta, nyomokban sem volt utcai izomautó, csak egy megbízható, decens társ, amiben volt kraft ha előztem, amire jó volt ránézni, ami igazából nem is gurult, csak csendesen, könnyedén hasította a levegőt. Beleállta a kanyarba, szépen szólt benne a zene, és valami boldog nyugalom szállt meg, ha beleültem.
SUV-os szirénhang...
Semmi különleges, csak jó, meg rendben van, meg minden feszes. Így tudom összefoglalni a házasságunkat, hogy aztán családon belül maradva, négy év után egy Atecával kössem össze az életem. A márkahűség nagy dolog főként, akkor ha pontosan tudja az ember, egy Excellence felszereltségű Ateca árából elég sokféle autót lehet vásárolni. Ha nem újban gondolkodunk, akkor még a prémium szegmens felé is kacsinthatnánk és persze nem is a leharcolt streetfighter Bömösökre és Merdzsókra kell gondolni.
Az Ateca más dimenzió, mint a Leon. Nagyobb és nyugodtabb vérű igásló. Az 1.5 TSI-be pakolt 150 lovat nagy fegyelemre, takarékosságra és éppen emiatt nyugalomra is nevelték a németek. Még akkor is így van, ha egy kis „tekerentyű” segítségével sport-módba állathatjuk járművet. Persze kraft itt is van, nem fárad, nem lankad és ha kell van benne tartalék előzésre, autópályás közlekedésre, de érezhető, hogy nagyon vékonykán csepegtetik neki a naftát annak érdekében, hogy karcsú maradjon a fogyasztás és a rettegett károsanyag-kibocsátás. Az Atec-át ezért könnyű szeretni, kedvelni, mert nem bonyolult együtt élni vele…
Oroszlánbőgés spanyol módra
És akkor egy apró kanyarral itt jutunk el a Leon negyedik verziójához, amit a nyíregyházi Platán Autóház, nevesítve Csősz Viktor jóvoltából kaptam meg egy hétvégére. És azt hittem tudom mit kapok. Azt hittem, hogy a titkos rajongásom majd enyhül egy kicsit, hogy hát ez „csak” egy új ruhát kapott hármas Leon, amit jó ízléssel, dinamikus vonalakkal rajzoltak meg, hogy vonzza a szemet, hogy az érett cseresznye színével, a még megkapóbbra hangolt LED világítással, csíkokkal jobban borzolja a középkategóriában gondolkodók idegeit és dobogtassa a szívüket, mint egy brazil dupla kávé, amit egy riói szamba táncoslány szolgál fel nekünk, ha nem is a nagy víz túlsó partján, hanem "csak" itt a Costa Brava-n.
Én nem tudom, hogy Martorellben hogyan dolgoznak a mérnökök, azt sem tudom, hogy mennyire engedhetik el a fantáziájukat, visszafogják-e őket Wolfsburgból, de most azt érzem, minden összejött nekik…
A divatos formához jól megnézték a Mazda 3-at, meg az ú Ford Focust, aztán ebből a sokat rágott könnycsepp formából mégis kihoztak valamit, ami nagyon spanyol, nagyon SEAT és nagyon Leon. Szépek az ívek, az élek, gyönyörűek a fények, a króm betétek. Nem kell ragozni, egyszerűen jó ránézni erre a vasra. De ez elegendő ahhoz, hogy elcsábítson bennünket? Számomra biztosan.
Azt hiszem Winklerék írták egyszer, hogy nem vezethet mindenki Skodát, ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy házon belül kiegészíthetnénk; Audit, meg VW-t sem… Kell, hogy legyen néhány, hozzám hasonló bolond, aki valahogy bírja a spanyol-német koprodukció termékeit.
Mert autót venni bizonyosan érzelmi kérdés is. Persze tele van az ember feje sztereotípiákkal, hogy melyik márka megbízható és melyik még inkább az, melyiknek csökken, vagy zuhan az értéke 4 évesen, hogy mi számít státuszszimbólumnak, mivel lehet, érdemes, illik megállni „akárki háza előtt”… Meg persze ott a pénztárca, meg a realitások világa… És persze házon belül is ott kelleti magát a sokak számára non plus ultrának számító Octávia is, ami a legújabb köntösben igen csak feladja a leckét, ha a vásárló éppen pillanatnyi zavarában nem is tudja egészen pontosan, mit is szeretne a garázsba hazavinni.
A Seat ebből a szemszögből nézve fura szerzet. Akinek volt a korábbi kiadásokból dicséri, de azt mondja drága lett. Mások arra panaszkodtak, hogy a németek sem tudták eldönteni, mi legyen a Seattal. Hogy olcsó(bb) legyen, - akárcsak a Skoda -, a VW-nél és az Audinál, vagy különleges legyen és akkor felejtsék el a SEAT márkát, lóduljon meg a Cupra vonal és gyártsanak Spanyolhonban utcai versenyautókat…
Aztán az eladási számok valami racionálisabbat diktáltak és láss csodát, megszületett a legkiforrottabb Leon, amit valaha is gyártottak.
Mindent átgondoltak, majdnem mindent át is formáltak...
A vadonatúj Leon ugyanis nem csak kívül, belül is jócskán átalakult. Új műszerfal, új érintőképernyő, (ha valaki úgy érzené, hogy hasonló egy-egy BMW modellhez, akkor nem fog tévedni), új cockpit, új felfüggesztés, új motorok, új élmény, minden egy picit a prémium irányában.
Amikor beülsz azt érzed, ez egy másik dimenzió. Persze ehhez kellett a fullosra szerelt FR verzió a maga több mint 12 millió forintos, legtaglózó árával. De még mielőtt infarktust kapnánk, a körülményekről is beszélni kell. Először is a 6 ezer kilométert futott „demo” autó ettől sokkal kevesebbért is elvihető, másrészt az „átlagos” felhasználó ritkán ácsingózik ilyen autóra és talán azt is be kell vallanom, hogy néhány érdekes, de nélkülözhető fícsör hiánya nemcsak pénztárcabarátabb árat fog eredményezni, de egészen jól megleszünk majd nélküle!
Számomra ilyen a sávtartó automatika, ami időről időre belenyúl a kormányzásba, ha éppen közepre húznám az autót, de a rossz felfestések miatt nem érzi jól az aszfalt másik szélét és talán csak akkor érdemes ragaszkodni hozzá, ha a mikróalvások királyai vagyunk; előszeretettel bóbiskolunk el a volán mellett, mert akkor biztos vagyok benne, hogy életet menthet.
A parkolást segítő asszisztencia és érdekes és látványos megoldás, ideális feltételek között, de ezt hiszem a többségünknek nem okoz különösebb gondot beparkolni, még akkor sem, ha esetleg ezt tolatva kell megtenni…
Adaptív tökély
A vezetést könnyítő extrák közül nekem leginkább az adaptív tempomat tetszik, amivel képesek vagyunk rátapadni az előttünk kocsikázóra, és ha ő éppen fékez, akkor ezt a műveletet a járgányunk el fogja végezni. Hasonlóan szerencsés extra az automata reflektor, ami abban segít, hogy a gyönyörű LED fények ne vakítsák el a szemben jövőt, ráadásul ezt már a GPS-szel is összekötötték, ergo tudja, hol a falu vége eleje és ehhez mértén kapcsolgatja le-fel nekünk a hosszú fényt.
A műszerfal digitális, a korábbi érintőképernyő most kilépett a cockpit síkjából és amolyan „kistévéként” kínálja magát a nyomogatásra, állítgatásra, finomhangolásra. Ezt azonban szokni kell. Szokni kell a digitális műszerfalat és a kistévét is. Szokni kell, mert a menüje első blikkre kusza, nem annyira letisztult, mint a korábbi LEONokban. Nekem bő egy napomba telt, míg valahogy ráállt a kezem, a szemem, amíg valamiféle tablet-rutinra tettem szert, ám ezt követően már beavatottként nyomkodtam a gombokat. Ám mindvégig azt éreztem, hogy a hangerőszabályzó csúszka, vagy éppen az ülésfűtés kopogtatással való kezelése is lehetne inkább profánabb, de azt is látom, hogy a fizikai gombok eltüntetése most mindent felülírt.
Fényárban úszik...
Nem úgy a beltér megvilágítása, mert az új ambient fények a prémium osztályok világát idézik. Végigkúszva a műszerfalon egészen az első ajtók egy harmadáig szinte beragyogják a belteret. Este az autó leginkább egy félhomályos nappalira hasonlít, ahol én választom ki a kedvemhez illő színeket. És akkor még nem beszültünk arról, hogy a LED nem csak valami öncélú l’art pour l’art fícsör, hanem nagyon hasznos is, hiszen az ajtóban képes egy-egy szakaszon lángra gyulladni, ha jobbról, vagy balról jármű került a holttérbe! Ez bizony igazán hasznos és sávváltás esetén remek segítség a sofőrnek.
Az új LEON kényelmes ülésekkel, remekfogású kormánnyal kényeztet az FR-ben. A kormány érzékeny, a futómű ellenben, amellett hogy feszes, a korábbi verziókhoz képest, valahogy jobban boldogul az úthibákkal. A 18-as peres gumi ellenére is az volt az érzésem, hogy nem pattog, nem ütődik, hanem képes elnyelni a kisebb kátyúkat, döccenőket. Az autó úttartása remek, a kanyarban úgy áll bele mint Katiba a gyerek és valahogy van benne valami gokartos fíling, hogy ez a járgány bármilyen éles kanyarral képes megbirkózni.
Szedjük fel az aszfaltot? Csak óvatosan!
És akkor ehhez járul a lágy hibriddel kiegészített aggregát, amihez gyorsulás esetén a 48 voltos aksi is hozzáadja az erejét és ha most valaki legyintve elmosolyodik az ereje szavunkon, akkor csak arra kérem, vigye el egy tesztvezetésre a LEON FR-t és tegyen téglát a talpára… Meg fog lepődni!!! A gép ugyanis könnyen ébred fel az „unalmas” TSI-k Csipkerózsika álmából és hirtelen lesz belőle száguldozó cinkosunk. Ehhez persze kell a jól ismert DSG váltó, ami Sport módban mutatja be nekünk leginkább a tudományát, vagy arra is van lehetőség, hogy Hamiltonként a kormány mögött elhelyezett „+”, „-„ karocskákkal, mi magunk kapcsolgassuk a sebességet és soha többé ne akarjunk XBOX-on autóversenyezni, mert ehhez képest minden játék dögunalom.
Az elején megfogadtam, hogy csak röviden, hogy nem leszek hosszú, hogy röviden velősen elmondom, a LEON FR-t nem szívesen vittem vissza Csőszéknek. Köszönöm Viktornak és Szrogh Miklósnak az élményt!
Beállítottad az ötgéképes kakast. Reggel majd egy elektromos levél csörömpölése riaszt a digitális szundikálásból. A százhúszat verő szívről csak egy csuklódra kötött krumpli mesél és az okos autód ismeri az utcákat helyetted…
De, amikor rád hull az éj, amikor összekucorodsz, amikor imádkozol, amikor minden elsötétül, amikor lehunyod a szemed, kire gondolsz, kiért imádkozol? Hol vagy ma, láttad-e a mesés Hold udvarát?
Ma újra eljött hozzám a sötétség fejedelme, hogy próbára tegyem a hitem. Már ismerem a patást, ismerem a kénes szagát. Parfümnek hazudja, de az orrom nem veri át. És mondta, hosszan, felmondta leckét, hogy milyen bűnös, milyen mélyen él az emberiség, hogy percről-percre a sötétség üli torát, a sötétség nehéz, zsíros kacagása tölti meg az éjszakát.
Ült, ücsörgött, beképzelten, megvetően szemben velem, de én csak mondogattam a Mennyei király vigasztalót és ő kacagott… A disznófejű…
És aztán nem tűrtem tovább, a szemébe vágtam, mint akinek kilenc élet adatott és mondtam, csak mondtam a verset;
„Az egész élet bennem zihál,Minden, mi új, felém üget,Szent zűrzavar az én sok álmom,Neked minden álmod süket,Hasítsd ki hát aranyszügyed.”
És aztán, amikor itt hagyott, amikor végre ismét magam maradtam, nagyanyám apró Bibliájával, meg az apámtól örökölt hittel, nagyapám Janus-arcú öröm-bánatával, akkor sírva néztem a konyha ablakon kifelé. Könnyek között, hogy küldöd-e már a hófelhőket, küldöd-e már a szűzzé dermedt mezőket, erdőket? Küldesz-e mentőövet, alufóliába, melegen csomagolt megbocsátást, egy darab fokhagymás-paprikás szívet, egy karéj hitet, egy kupa reményt? Küldöd-e a páli elsősegélydobozt? És tudod milyen az, amikor szívet adtak rendesen, csak eszet hozzá igen keveset? Amikor a léleknek szűk lett ez a porhüvely-rugdalózó és hajtja, űzi, emészti a testet, hogy volna szíves, hogy volna képes szavakból Dávidot faragni, aki nem fél, aki úgy győzi le az idő- és hitetlenség Góliátot, hogy az már vezető hír lesz minden híradóban…
És a tűz ellenére megfárad a test. Néha. Belefárad, mint a dohánytörő, mint az arató, mint egy létrától szédülő festő…
Megsajdul az analóg izom, csak a szív, csak ez nem tud megállni, csak az ordít, csak az sikolt; recsegős magány-celofánban…
Amikor kiléptek a szüleim a lakásom ajtaján, hirtelen csend lett. Magam maradtam. Ám valahogy azt éreztem, valaki ücsörög a nappaliban. Bementem, persze senki sem volt ott. Csak álmodtam. Csak (oda)képzeltem. Évekkel ezelőtt nagymamám ült azon a helyen. Épp akkor eléggé keservek között, betegen. A sérve rakoncátlankodott és akkor még nem is sejtettük, hogy az csúnya nagy sérvnek rövidesen egy műtétre lesz szüksége…
És most leülök mellé, és akkor az ablak felé mutat; egyszeriben beinteget az egyik lombaj veszett fáról Zakeus. Az apró termetű Zakeus. Mindig jobbra számít az ember. Integethetne Ő is! A lány is, a kedves is! De, ha ma Zakeus jött el, akkor integessünk vissza neki…
„Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok…”
Megkeresni az elveszettet; megkeresni magadban a tisztát, a gyermeket, a rácsodálkozót, a picinek, aprónak is örülni tudót. Megkeresni benned azt, aki képes segíteni, mosolyogni, adni. Aki nem maga, aki nem én, nem ego, aki békít, gyógyít, javít, enyhít...
Oldalazva;
Megéheztem. Parazsat kívánok! Falnám! Hogy újra és újra repülni tudjak! Meglovagolnám a forgószelet, ráülnék a fotonokra, futnék az eseményhorizont szélére és ordítanám az űrruhában; megtaláltam!
Aztán csak kibontanám azt a bort. Persze, ha már Te is megérkeztél, betoppantál.
Ha már te is hazajöttél.
Mondom Zakeus vasárnap van; megkeresik és megtartják az elveszettet…
Kedden a mátészalkai járási bíróság elé két remegő vajai „gyerek” állt. A 20 és 21 éves jómadarak két éve azzal a fölöttébb mulatságos elfoglaltsággal ütötték el az időt, hogy elkocsikáztak a kántorjánosi felüljáróhoz majd kavicsokat dobáltak az M3-ason elsuhanó autókra, kamionokra. A két, úriembernek egyáltalán nem nevezhető anyaszomorító pernahajder, ahelyett, hogy lányokat hajkurászott volna, vagy rosszabb esetben pornót bámul, ezt a remek „hobbit” találta ki magának. Szerencséjükre, egy kamion szélvédője ugyan betört, de egyetlen sofőrnek sem lett komolyabb baja. A rendőrségnek köszönhetően pedig, azt a dinnyét, amit szintén rá akartak dobni egy arra közlekedőre, már nem sikerült „élesíteniük”…
Miközben a bírónő kérdezgette őket kiderült, időközben az egyik kamionsofőr lett, a másik pedig targoncás. Mekkorát fintorgott a sors! Végig azon gondolkodtam, vajon mit szólnának hozzá, ha munkájuk közben valaki brahiból, poénból csak úgy nekik vágna egy 10-15 kilós görögdinnyét, olyan 20 méter magasból...
Az operatőr kolléga szeme pedig akkor kerekedett ki, amikor kiderült, a tehergépjármű sofőrré „avanzsált” vádlott, egy-egy jobb hónapban akár nettó 500 ezret is hazafuvarozik… Lazán...
Az operatőr barátom legalább 3 órát ácsorgott a kamera mellett, hallgatta a két „jótét lélek” vallomását és láttam rajta, szíve szerint mindkettőt jól fejbe verné, a céges statívval, csak hogy a bűn és a bűnhődés egyensúlya helyre billenjen… Aztán hazafelé aztán hosszasan hallgattam, miért is vagyunk bolondok, hogy a televíziós újságírás robotját vállaljuk.
Már-már belevitt a lázadás, az igazságtalanság, alulfizetettség dühítő utcájába, amikor eszembe jutott, hogy egykor a juhászok a kosbárányokat a fogukkal herélték ki… Megfogták a jószágot, egy bicskával megvágták az állat „zacskóját”, majd szó szerint a fogukkal távolították el az állat „monyát”. Aprólékos munka volt ez, nagy szakértelmet igényelt és bizony egyáltalán nem volt fájdalommentes, az állat oldaláról...
Aztán mit ad isten, nem csupán egy fekete-fehér fotót, hanem még mozgóképet is találtam a nem éppen humánus mindennapi beavatkozásról. Megjegyzem nem csupán a hortobágyi juhászok voltak ilyen „barbárok”. Az eljárást Mongóliától a Kárpát-medencéig, sokfelé alkalmazták, hogy aztán az eltávolított here végül egy serpenyőben kössön ki és jóízűen fogyasszák el.
Szóval, kedves barátaim, ha éppen azon morfondíroztok, hogy mennyire megterhelő, „szivatós” a munkátok, ha elégedetlenek vagytok a főnökkel, a munkakörülményekkel, a fizetéssel, akkor gondoljatok arra a juhászokra, akik a kosbárányok heréjét foggal távolították el és meglehet még élvezték is a feladatot...
Szóval most mondjátok, mennyire is vagytok elégedetlenek?
- Amikor egy nagypapa, az unokájával jött el hozzánk és azt mondták, hogy három napja nem ettek meleg ételt, kicsordult a könnyem…- mondja Szoboszlai Gyula, most tőle szokatlan módon, nem pergő nyelvvel és még most is el-elcsuklik a hangja. Majd hozzáfűzi; "- Nem tudjuk elképzelni milyen pusztítást végzett a földrengés. Petrinja óvárosában minden házat megjelölnek a statikusok, amelyik zöld „X”-et kap az nem sérült. Ilyenből van kevés. Bontásra ítélt piros „X”-ből azonban rengeteg. Az a szerencse, hogy a rengés nem éjjel történt, akkor az is lehet, hogy több ezer áldozatot szed a földmozgás" – mereng a Venesz-díjas mesterszakács.
Felesége, Enikő közben friss palóc levessel, meg toroskáposztával kínál bennünket.
- Mit szóltál hozzá, amikor kiderült, hogy a helyszínen akarnak segíteni? – kérdezem tőle, aki szintén oszlopos tagja a Nyírségi Ízkirályok Egyesületének és általában férje minden őrült ötletét támogatja, vagy legalább is kedves mosollyal tűri.
NEM VOLT KÉRDÉS, HOGY VÁLLALJÁK...
- Tudtam, hogy igent fog mondani, amikor megkeresték a bajaiak! – feleli nevetve – Onnantól kezdve pedig be volt sózva. Látszott, hogy menni akar, belemászott a fejébe a gondolat. Egyszerűen szeret segíteni.
(Bólogatok az asztal másik felén. Enikő nem a levegőbe beszél. Magam is ezt tapasztaltam Gyuláról. Tavaly szó nélkül nyomott a kezembe egy nagyobb összeget, amikor egy család megsegítéséről posztoltam felhívást. a szerk.)
- Turcsányi Csaba, bajai barátom hirdette meg a kezdeményezést – veszi át a szót a mesterszakács. Aztán amikor gyűlt a tartós élelmiszer, egyszer csak felhívott, hogy nem lenne-e kedvünk főzni a földrengés áldozatainak, meg a mentéssel és helyreállítással megbízott csapatoknak. Én egyből igent mondtam, ahogy Cziránku István, Major Tamás, meg Szanyi Bandi barátom is. Összepakoltunk, vittünk, amit tudtunk, felszerelést, aprított zöldséget. Turcsányi Csabával a kiskunhalasi járványkórházban ismerkedtünk meg egyébként, hiszen ott is voltunk főzni.
A Nyírségi Ízkirályok szerdán hajnal négykor indultak Bajáról és 9 órakor már főzni is kezdték a 700 adagosra sikeredett babgulyást Nebojanban. A levesnek nagy sikere volt, helybéliek és tűzoltók is vitték tőlük, a hagyományos tirpák lapcsánkát azonban nem ismerték.
- Akadt, aki két szelet kenyér közé rakta, úgy falta – mosolygott Szoboszlai Gyula. – Vagy 700 darabot sikerült sütni, amikor megkóstolták jóízűen falatozták. Egyébként tucatnyi segélyszervezet munkatársa és számos önkéntes található a helyszínen. Akiknek lakhatatlanná vált a háza, azoknak konténerekből készítettek ideiglenes szálláshelyet. Áram már van a környéken, de a vízszolgáltatás még akadozik, hiszen a föld úgy elmozdult, hogy számtalan helyen okozott csőtörést. A néhány kilométerré található sziszeki kórház, 70 koronavírusos betegét is más egészségügyi intézménybe kényszerültek szállítani, pedig sokan közülük lélegeztető gépre szorultak.
MÉG LEJUTNI SEM VOLT EGYSZERŰ
Gyula közben arról is beszámolt, hogy az elmúlt napok csapadékos időjárása miatt a térséget kisebb-nagyobb árvizek is sújtják. A károk felmérése, a romok eltakarítása folyik, de csak a jó ég tudja, hogy a bontásra ítélt házak helyére mikor lehet majd újat építeni és a tél a horvát szomszédoknál sem kedvez az építkezéseknek.
- A horvátokról azt kell tudni, hogy rendkívül kedvesen fogadtak bennünket. Láthatóan örültek nekünk és azonnal segítettek, ha problémánk akadt. Például nem fért az egyik nagyobb edényünk a vízcsap alá. Sebaj, mondták! Néhány percen belül jött egy szerelő, átalakította a csapot, hogy nehogy ez legyen az akadálya az ebédnek! – folytatta a beszámolót a mesterszakács.
Majd hozzáteszi; "- Nagyon jól tettük, hogy vállaltuk az utat. Itt nem az volt a kérdés, hogy tudunk-e több száz embernek meleg ételt adni, hanem az, hogy a feltételek lehetővé teszik-e a munkát. Amikor délután rengeni kezdett a föld, akkor értettük meg igazán, hogy mit is éltek át a helybéliek. Életemben még ilyet nem éreztem! "– meséli nagy átéléssel a mesterszakács. "– Minden remegett, rezgett. Csak néhány másodpercig, de az akkor, ott egy örökkévalóságnak tűnt. Még a sátor alól is kiszaladtunk, nehogy ránk boruljon. Valaki azt mondta a helyszínen, hogy ez olyan 3-as, 4-es erősségű lehetett, aztán a híradásokból derült ki, hogy 5,3-asra sikeredett ez az utórengés. Csak néztünk, mint a vett malac egymásra!"
TARTÓS ÉLELMISZERT IS VITTEK
A nyírségi mesterszakácsok és a bajai mentősök főztjét jobbára a romok eltakarításával foglalkozó tűzoltók kapták meg, de természetesen a helybélieket is kiszolgálták.
- Este összepakoltunk és csütörtök éjjel kettőre érkeztünk meg Bajára. Ugyanis 24 órára kaptunk belépési engedélyt Horvátországba. A járvány miatt még a segítség is csak fegyelmezetten, szabályozott keretek között történhet. A főtt étel mellett több mázsa tartós élelmiszert is gyűjtöttek a barátaink, azt is sikerült a helyszínre elvinni. Ennek is nagyon örülünk!
- Ha vissza kellene menni, ismét vállalnád? – kérdezem Gyulát.
- Mikor indulunk? – mondja csillogó tekintettel, majd hozzáfűzi; "- Mindenkinek köszönetet szeretnék mondani, aki segítette az akciónkat. Ez nem csupán a mi dicsőségünk. Benne volt ebben a bajai önkormányzat, a mentős barátaink, számos vállalkozó, magánszemély is, hogy ez a „nem mindennapi főzés” ilyen jól sikerült. Szívet melengető érzés, hogy ennyi segíteni tudó és akaró ember él Magyarországon!"
Garamvári Vencel a feleségét a pezsgőnek köszönheti. A neje egy olyan cégnél állt vezető beosztásban, amellyel Garamváriék kereskedelmi kapcsolatban álltak…
- Mai napig minden esténket egy pohár pezsgővelzárunk – mondta egy interjúban a jónevű borász és ennek már negyven éve…
Garamvári Vencel mindent megélt, minden látott és mindent is elért, amiről a borászok álmodoznak. 1966-ban a Törley pezsgőgyár gyártásvezetőjeként kóstolt bele a pezsgők buborékos világába, hogy néhány év múlva a Hungarovin kereskedelmi igazgatójaként már 700 ezer hektoliternyi bor exportjáért legyen felelős… Némi malíciával megjegyezhetnénk, hogy nem ez volt a kézműves borkészítés aranykora.
Amikor Garamvári úr 1990-ben borászati vállalkozásba kezd egy cimborájával, talán még nem sejtette, hogy egyszer a neve összeforr majd a megsüvegelendő, kézműves minőséggel is.
A főhősünk 1999-ben, még vásárolt szőlőből ugyan, de már Vincent néven állít elő pezsgőt, hogy 2003-ban a szőlő vonzásban, vegyen egy darabka birtokot is… És de jól teszi!
2006-ban a Garamvári Szőlőbirtok elnyeri az „Év pincészete” díjat, majd Vencel ugyanebben az évben a Magyar Borakadémiától a megtisztelő „Az év bortermelője” elismerést is bezsebeli.
A titka a szőlő, a bor és a pezsgő szeretete, az aprólékos, gondos munka, a szakmai alázat és a megbízható, kiegyensúlyozott minőség.
Lellén termel, Budafokon pincéz. Jót és jól alkot. Az összes interjúban egy kedves, szakmaiságot hangsúlyozó, joviális emberként tűnik fel, aki egyszerűen csak élvezi, hogy másoknak is ízlik a bora, pezsgője.
Amikor a pezsgőről beszél azonban még jobban mosolyog; „Még mindig sokan gondolják úgy, hogy a pezsgőhöz a rossz bor is jó. Ez azonban tévedés. Érdemes újra hangsúlyozni, hogy az alapbor minősége mindent meghatároz. Ezért hozattunk méregdrágán francia klónokat és ezért telepítettünk Chardonnay, Pinot noir, Pinot blanc szőlőt. Ezért változtattuk meg a művelési módot is.”
A 2018-as országos borverseny kiadványában az öt legjobb magyar pezsgőből, négyet Garamvári készített. Amikor erről kérdezik újból mosolyog, kiderül nemcsak magának, másoknak is szívesen készít pezsgőt; „Jelenleg hét borászatnak készítjük Budafokon a pezsgőit. Nálunk készülnek Sauska Krisztián, Légli Ottó, Bujdosó Ferenc, Frittmann János, Balla Géza, Demeter Ervin és Puklis János pezsgői, de tárgyalásban vagyunk más, országosan ismert borásszal is. A hét befogadott termelőnek jelenleg még több pezsgője is van, mint nekünk. A pezsgősítésre a külső partnerektől is kizárólag jó alapborokat fogadunk be. Ha az alapbort bemutatják, mi érzékszervi és laborvizsgálattal is minősítjük, s ha megfelelő, akkor elvállaljuk a pezsgősítést. Ha nem megfelelő, mert volt már ilyenre is példa, akkor nem vállaljuk el. Ez egyben kihívás is, amivel a cég kapacitásait is kihasználjuk. Évi háromszázezer palackra van kapacitásunk, de egyelőre még csak kilencvenezer palacknál tartunk, úgyhogy, van még hová növekedni.”
Bár a Garamvári brut nekem igazán kedves pezsgő, mégsem ezért kezdtem Garamvári úr dicséretébe… Idén ugyanis néhány best buy tétel miatt, végképp eldőlt az idei év borásza, a Bujtos-tenger partján Garamvári Vencel. Amikor ezeket a sorokat rovom, egy palack Roségold segít írni (by the way 849 forintért a hülyének is megéri, nemhogy nekem!), de a garázsban szépen sorakozik az utánpótlás. Syrah és Birtok Cuveé a prémium selection tételekből, valamint néhány egészen elképesztő áron, 649 forintért vásárolt Pinot Grigio, ami ennyiért és ebben a formában, ízben, illatban, nálam csont nélkül lett az év bora.
Úgy látom Garamvári, a LIDL sommelier csapatát is lenyűgözte, hiszen szinte minden évszakban lehetett a diszkontláncnál egészen elképesztő árakon a palackjaihoz jutni. Megjegyzem, hogy a Vencel-féle 1200 forintos Merlot is jól fogyott, és néhány jól sikerült pörkölt szerint is az egyik legjobb vörös, ha éppen főzőcskéznénk…
Sose bírom megjegyezni annak az angol mesterszakácsnak a nevét, aki 10-15 éve rendszeresen tűnt fel a Spektrum képernyőjén, majd minden „menüt” egy üveg bor felbontásával kezdett, és lassú de kíméletlen elfogyasztásával folytatott, hogy a remek étele már spicces fejjel készüljön el… Na ő jut mindig eszembe, amikor nyúlok egy palack Garamváriért és nyomom meg a kerámialapom érintőgombjait, hogy valami vidám estébe kezdjek a karanténármány idején.
Szóval egy ideje minden recept úgy kezdődik nálam; tekerjük ki egy palack Garamvári bor nyakát!
Az újév kijózanító csendje ül estére a bőrülőre. Hűvös és idegen lesz tőle a lakás. A tűzijátékok elmúltak, a lázas igyekezetet elnyomta az alkohol-fáradtság. A korhelyleves segít életben maradni, meg a bőséget zsákban hozó lencse. Másnaposan kóvályognak bennünk az álmok és remények, a bennünk élő gyermek gyermeteg hite, hogy lesz még jobb, hogy lesz még szebb, bőségesebb.
Néhány napja idéztem, hogy az ünnep azé, aki vár…
Most meg azt mondom, hogy az ünnep azé, aki mint Sziszifusz újból és újból nekilódul, nem vár, nem késlekedik, nem hezitál, hanem belecsap, nekivág, nekidurálja magát. Feláll és újból és újból megpróbálja. Gyermeki fürtökkel, vagy őszes szakállal, most mindegy. Csak az tud arany holnapot önteni, aki kibányássza és megolvasztja hozzá az a ércet, aki vállalja az ötvösség izzadságcseppjeit.
Az ünnepi maraton után jön a kemény és hosszú január. Jön egy esztendő, ami egyelőre csak titkon meri azt suttogni, visszakapjuk a régi életünket…
Pedig az is gyalázat volt. Isten nélkül otrombán romboltuk a teremtett világot, kizsigereltük, csak a mának éltünk. Csak a pillanatnak. Mit számít, hogy megbolondítottuk az időjárást, hogy esőben és nem hóesésben vesszük meg, díszítjük a fákat. Mit számít, hogy szennyezzük a világot, a tengereket, óceánokat, de még a Soroksári-Dunát is… Még mindig csak az a legfontosabb, hogy az „én” jóllakjék, és ez a kisgömböc ego mindent megkapjon…
Még mindig rossz gazdái vagyunk a világunknak, még mindig csak az orrunkig látunk. És ostobbábak vagyunk a bolondoknál…
És nem figyelünk az idők jeleire, nem figyelünk a kortárs „szentekre”. Okosabbak vagyunk, rátartibbak bárkinél és még mélyebbre dugjuk a fejünk a homokba…
Ülök ebben az újévi csendben. Pötyögök. Halkan engedelmeskednek a lap-top billentyűi. Ülök, nézem a fényeket, amiket vízkeresztig biztosan megőrzök. Ülök és léleksimogató zenéket hallgatva újra és újra megálmodok egy világot. Újból és újból fénybe mártom, újból és újból bearanyozom. Leporolom, kifényesítem a hitem.
És közben mindenkinek boldogabb, ragyogóbb esztendőt kívánva, vadonatúj imádságokat szerkesztek a régiekből, hátha csak unja mára régieket a Jóisten, vagy inkább arra kíváncsi, hogy akik még élnek, akik még figyelnének rá, képesek-e megébredni, felkelni, képesek-e két lábra állni, még egy kicsit tanulni? Képesek-e szeretni, gyereket nevelni és hinni, remélni. Végtelenül. Kifogyhatatlanul.
Hogy ad-e, vagy elvesz majd 2021? Egy biztos, egy tenyérből osztogatja a jót és a rosszat is, neked kell eldönteni, melyiket veszed el tőle…
Hát legyetek jó, legyetek boldog, legyetek remek emberek az új esztendőben!
