1944. március 2-án este Humphrey Bogart egy whisky-vel csillapította izgalmát. Szmokingja ott lógott a vállfán. Lámpaláza ellenére komótosan készült az Oscar-gálára. A filmakadémia tizenhatodik seregszemléje minden korábbinál nagyobb felhajtást ígért. Az egyre színesebb, egyre nagyobb szabású átadó kinőtte a korábbi éttermeket, báltermeket, emiatt új helyszínt kellett keresni számára. A rendezők végül a Hírességek sétányán álló Grauman’s Chinese Theater mellett tették le a voksukat. A kínai pagodát imitáló filmszínház kellőképp giccses kulisszát biztosított a rendkívüli eseménynek. Az épület egyébként 1927 óta vonzotta a filmek szerelmeseit és most éppen azokat látta vendégül, akik akkoriban a legnépszerűbb sztároknak számítottak. Csak éppen a vászonról a földre szállva átültek a kényelmes, kárpitozott székekbe. Ide készült a gyönyörű és hűvös szépség, Ingrid Bergman is, akit a legjobb női főszereplő díjára jelöltek, de láss csodát nem a Casablancában nyújtott káprázatos alakításáért, hanem az 1943-ban forgatott, Akikért a harang szól című filmben megszemélyesített Mariáért. Az "ingléz", Robert Jordan spanyol szerelméért… Ez a film volt Casablanca legnagyobb ellenfele. Bergman ebben Gary Cooperrel játszotta a (hős)szerelmes párt és igazán nagy reményekkel néztek az este elé, mert az akadémia 9 (sic!) jelöléssel kecsegtette a rendező, Sam Wood munkáját. Gary Cooper meg pontosan Humphrey Bogarttal került egy kalapba a legjobb férfi alakításért járó szobrocskáért…Két sztár, két bálvány, két nagy kaliber...

Szóval Rickünk bedobta a dupla whisky-t, némi jéggel, majd beült a ház előtt várakozó taxiba, ami a pagodáig repítette.

Aznap este számos meglepetés született az Oscar-gálán. Hiába szerepelt két csodálatos filmben is Ingrid Bergman, hiába voltak odáig a kritikusok az alakításaiért, a legjobb színésznőnek járó szobrot, Jennifer Jones szó szerint elvitte az orra elől. A szakértők azt mondják azért, mert az 1944-ben a Hollywoodba akkreditált külföldi kritikusok megalapították saját filmes díjukat, a híres, nevezetes Golden Globe-ot, és egy héttel korábban a The Song of Bernadette-ben nyújtott alakításáért a külföldi szakemberek éppen Jennifer Jones-t hozták ki a legjobb színésznőnek.

És mit ad Isten, Gary Cooper és Humphrey Bogart is üres kézzel távozott a pagodából. Egy magyar származású, 50 éves úriember örülhetett a díjnak. Lukács Pál az Őrség a Rajnán című alkotásban nyújtott szobrot érő alakítást. A náciellenes földalatti csoport leleplezése, meg a román gróf lepuffantása így lett a filmtörténelem Oscar-díjasa.

A mozikban hihetetlen nagy sikerrel játszott Casablanca, a nyolc jelölésből hármat váltott Oscarra. A rendező, a szintén magyar származású Kertész Mihály vehetett egyet a kezébe, majd a producer Hal B. Wallis örülhetett annak, hogy 1943-ban övék a legjobb film, és a legjobb adaptált forgatókönyvért pedig hárman, Julius J. Epstein, Philip G. Epstein és Howard Koch emelhették magasba a szobrocskát.

(Kertész Mihály a szoborral. Érdekes kép; egyszerre kapaszkodik a mikrofonállványba és a szoborba.)

Azt talán megértem, hogy a "nagyokat", a sztárokat valamiért kikosarazták, azonban a film rajongójaként fáj a szívem Claude Rains-ért, alias Luis Renault kapitányért. A korrupt tisztviselőt játszó, de a film végén minden bűne alól felmenthető alakot, Rains olyan fantasztikusan hozza, hogy az embernek most is mosolyogni van kedve tőle. A brit-amerikai származású, egyébként színpadi színészt, a legjobb férfi mellékszereplő díjára jelölték, de sajnos végül csalódnia kellett. Ám a játéka a szobor nélkül is zseniális és feledhetetlen, na meg egy örök barátsága kezdete is lett. 

Mindennek 77 éve már, és nyugodtan mondhatom, hogy nálam a Casablanca minden Oscart bezsebelt, mert biztosan állíthatom, hogy 77-nél is több alkalommal láttam…

Nézem Gődényt. Nézem, hogy ő maga sem tud mit kezdeni azzal a néhány száz, ezer(?) fős „tömeggel”, amit ő hívott ki az utcára. Nézem a szerencsétlenkedést a hangosítás nélküli lózungokkal,  stratégia nélküli indulatokkal. A műdoktor nem az utcára, hanem a napsütés és a kora tavasz ellenére is jégre vitte követőit.

Miközben a másik szónok elvész a keresztény dogmatika labirintusában, addig Gődénynek épp egy rendőr igyekszik higgadtan elmagyarázni, miért törvénytelen az, amit tesznek…

Gődény nyugtatja a tömeget, nincs törvényi lehetőség a tüntetésre… Gődény csitít, hogy majd módosítjuk az alkotmányt, beadványt viszünk a „miniszterelnökség hivatalba”. Ezt is elintézi. Mindent is.

A doktor STAR WARS-os pulóverben, frissen festett szakállal igyekszik elhitetni a „drága néppel”, ők lennének az alternatíva, a tikos favoritok, tudnak egy jobb járványkezelést, bíztatnak, hogy nem kell a maszk, nem kell semmi, mert a régi életünkhöz csak annyi kell, hogy sorakozzunk fel a gyógyszerész és "vírusrealista", vagy mi a bűbánat mögé.

Fura, hogy a járvány érthetetlen elhúzódása, a szelíd „lockdown”, a hamis biztonságérzet, a vendéglátósok, vendéglátóhelyek kényszerű vegzálása, na meg a maszkhasználat pedig az ellenállás felé taszítja az embereket. Gődény okos, vagy inkább ravasz; már 2022-re készül, a választásokra, a "'nagyszerű" politikai karrierre. Arra, hogy újra lehet majd közpénzből pártot gründolni, arra, hogy be lehet jutni akár az Országházba is.

Közben újra elszabadulnak a "számok", ismét szigorítani kellene, ismét vakarhatja a kormány az üstökét, mert ha átnéznek a szlovák szomszéd portájára, hát ott bizony épp tarol a kórság…

Fel van adva a lecke. Utálom én is maszkot, mennék már koncertre, színházba, külföldre, mennék kifele a jó levegőre, meg a napra. Már nagyon unom az operatív törzs mézes-mázos tájékoztatóit, unom az untig ismételt imperatívuszt; oltasd magad…

Pedig látom, tudom, olvasom a nyugati példákat, megy a húzd meg, ereszd meg. Ahol nyitnak, rögvest zárnak is. Vigyázó szemem meg Izraelre vetem, hogy a nagy oltakozási program után ők hova, meddig jutottak.

Értem azt is, aki most veszíti el a munkáját, az iszonyú dühös, az most tényleg elhiszi, hogy mindez egy nagy globális színjáték, ördögi terv programozott része, amiben kilóra veszik meg majd a koldusbotra jutott vállalkozásokat, pedig a tiszta ész arra kér, hogy őrizzük meg a józanságunkat.

Még Gődény is ezt mondta az eltorzult arcú tüntetőnek; most eddig mehetünk el. Gyurinak eddig sem kellett volna. Szerintem. Köpött egy kis olajat a tűzre, nehogy szétszéledjen az összeterelt nyáj, de sajnos neki is be kell látnia; éljen a haza, de most menjetek haza, mert különben kurvára tele lesznek a kórházak…   

Kifújta felőlünk a mocskot a tavaszi szél. Most ragyog a Nap és a hűvös suttogás ígér fűt-fát… Az ember belemártja az arcát ebbe az izgága remegésbe, ebbe az édes fénybe és nem hasonlít, nem emlékezik, hagyja, hogy a most legyen. A pillanat művészete. A most semmisége. Hagyja, hogy ez a másodperc legyen a mindörökké, ez a semmi, ez szemvillanásnyi, ez amíg pislantasz egyet, amíg a levegő le sem ér a tüdődig, amíg zihálva sem sikerülne kifújni magad. És varázsolsz magadnak festményt, díjnyertes pillanatképet. Aztán apró, pezsgő dalokat dúdolsz, a kora délután terebélyes méltósága emel magához és a szigorú, szürke felhőket egy mozdulattal fested kékre, zöldre, pirosra, narancsra. A tó meg, hát vagyok most hullámok hercege, békakirály, álmos nagy bajszú kancellárharcsa, és szigorúan rendezem az ivadékok pacuha sorát. És aztán mintha Szabó Magda utazott volna át ide a Bujtosra Debrecenből, mert ugye „tanuld meg, hogy amíg élsz, addig nem késő semmi”.

Szabó Magda: Sohasem

 

Én nem akartam sohasem.

Nekem nem olvadt ereszem,

ha március jött, s szerteszét

tördelte a szomszéd jegét.

Én nem akartam emberi

sorssal, mint hinta, lengeni

mélyből magasba s újra le;

tengerbe vágytam szüntelen:

fövénybe fúrni hátamat,

hallgatni, mint a nagy halak,

és nem bukni a fénybe fel,

és nem követni éneket,

ha lengenek a fátyolok,

ha zengenek a távolok.

 

Én nem akartam sohasem,

s most olvadt testtel, részegen

sodorsz sodroddal, szerelem.

Látsz ismeretlen szívemig,

forgatod fénylő csontjaim,

pörgeted súlyos súlyomat,

mosdatsz magadban, áradat,

szemem kútjába fényeket

dobsz, nyelvemre beszédeket.

 

Én nem akartam, szerelem,

szájadból inni sohasem,

s most tikkadt szájjal keresem

hűvös szád ízét, szerelem.

Sószagú, zúgó felszínen

lebegve – néha – a vízen

lefele fordul a szemem,

s a némaságom keresem,

mely lenn maradt a víz alatt,

őrzik szigorú kardhalak,

s körötte hunyt szemű csigák

s fehér korallok alszanak.

Nem leszek népszerű a véleményemmel. Nem leszek népszerű, mert sopánkodni, ujjal mutogatni szeretünk, de ha saját magunknak kell cselekedni, a saját kis megszokott életritmusunkon kell változtatni, netalán önmagunk korlátozni, esetleg (horribile dictu) pénzt áldozni valamire, akkor a legjobb szándék is kútba esik, dugába dől… (képzavar? az…) mondjuk úgy, meghiúsul…

Maradjunk annyiban, hogy a tényekkel nehéz küzdeni. A Széna téri automata állomás szerint napok óta kedvezőtlen, rossz, az arra érzékenyekre (értsd jól: mindenki számára) káros a levegő minősége Nyíregyházán. A szálló porral van baj, a levegőben szálldosó egészen apró és a picikét nagyobb részecskék okoznak gondot. A tapasztaltabbak ilyenkor meghúzzák a válluk, ilyen hely ez a Nyíregyháza évente főként tavasszal és ősszel kb. 20-40 napon keresztül meg sem moccan a levegő. Éjjel lehűl, nappal felmelegszik. Amit a levegőbe pöfögünk nappal, felszáll, éjjel visszazuhan ránk. Meg csak egy mérőállomásunk van, az is egy forgalmas csomópontban, és hát ilyen ez a „popszakma”. Ez van; a határértékeket az unió még a kétezres évek elején szigorította, szóval jön a baj csőstül, a COVID mellé itt a másik mumus, a levegőszennyezettség is. (link)

A COVID azonban most „kapóra jön”, mert semmi sem torzítja a mérési eredményeket; ugye éjjel alapvetően nincs nagy mozgás, él a kijárási tilalom, senki nem mozdul, nyolc óra után csak a nagyon bátrak, a tilosban meg dolgozóba járók merészkednek ki a tilalomban. Az autóforgalom minimális, (éljenek a taxisok!), ülünk otthon, bevackolunk, begyújtunk, mert ugye kora tavasz ide, vagy oda, éjjel azért még nulla fok alá süllyed a hőmérséklet és fűtünk. Ki így, ki úgy. Van, aki medvebőrre heveredve, kezében borral a kandalló elé, amit akáccal bolondított meg, van, aki a Madurától beszerzett kondenzációs kazán duruzsolására durmol. Aki teheti gázzal, aki meg nem az minden mással. Aki a Bujtoson, este hét és nyolc között fut, érezheti is. Van minden a levegőben; büdös és kevésbé büdös fosszilis anyagok szaga terjeng és néha látványosan gomolyog a tó fölött. Az apacsok talán értenék a nagy idők, nagy füstjeleit. Bespanglizva még jövendőt is mondanának belőle és Winnetou pedig nagy pipát, mellé rézbőrű, szűz lányok kezével morzsolt békedohányt küldene az önkormányzatnak, hogy értik, megértik Manitu tirpák gondolatát.

Maradjunk annyiban, a tények továbbra is makacs dolgok. A levegőszennyezést bizony a „középkori” fűtési technológiánk okozza. Ettől száll a por, ettől rosszak az értékek, ettől akad ki a Széna téri mérőállomás mutatója.

És most visszaugrok az elejére, hogy miért nem leszek népszerű. Megoldásként első körben Nyíregyházán korlátozni kellene a szilárd tüzelőanyagok használatát. Nem szükséges radikális zöldnek lenni ahhoz, hogy belássuk, minimum a körúton belül meg kellene tiltani a hagyományos kályhák, kandallók, cserépkályhák használatát. Maradna a gáz és a távhő, esetleg, akinél már lehetséges a megújuló energiák használata. És ehhez kellene pénz, paripa fegyver, pályázat, ezzel a vízióval kellene nekilátni a következő 5-10 évnek.

Aztán, ha sikerül, akkor szép lassan kiterjeszteni a sűrűbben lakott városrészekre… Mondom, nem leszek népszerű, csak megpróbálok radikális megoldást keresni egy problémára. Mert lehet olyan évünk is, mint a tavalyi, hogy az időjárásnak köszönhetően talán két hétig volt „kedvezőtlen” a levegő minősége Nyíregyházán. De jöhet egy olyan esztendő is, amikor 30-60 napig hasonlítunk majd a szmogos Pekingre…  

Az egyre gyorsuló ütemben megjelenő, többek között a légszennyezés számlájára írható szív-és érrendszeri megbetegedések, valamint tüdőbetegségek azt diktálnák, hogy ne bízzuk a szerencsére az egyik legnagyobb kincsünket, a tiszta levegőt!

Ki lehet törni a mélyszegénységből? Lehet-e sikeres, tehetős vállalkozó egy közmunkásból? Átmegy-e a teve a tű fokán? Nehéz és talán megválaszolhatatlan kérdések. Ez a tarpai mese, amit valójában az élet írt azt bizonyítja, hogy az első két kérdésre egy határozott igen a válasz! Nagy levegő, utazunk!

- Tíz éve lettem közmunkás. Addig alkalmi munkákból éltem. Dolgoztam itt is, ott is. Napszámba jártam, meg Pestre, de megfordultam a kisari pálinkafőzdében is. Kár, hogy nem kóstoló állást adták – somolyog a tarpai Mező Rudi. "-  Szóval tarthatatlan idők voltak!" Barna tekintetében bujkál valami, de nem tudom első blikkre megfejteni, hogy huncutság vagy életrevalóság, vagy inkább a kettő egészséges keveréke.

– Tíz éve az önkormányzat ajánlott munkát, mivel végezettségem szerint kőműves vagyok. Kapóra jött, hogy itt Tarpán kellett dolgozni. Raktunk térkövet, állítottunk kerítést, újítottunk épületeket. Reggeltől estig. Aztán mondtam a polgármesternek, hogy csináljunk valamit, mert ezzel nem lehet előre lépni. Pedig már brigádvezető voltam! Hat év után kitaláltam, ha van állandó munka, akkor inkább vállalkozó leszek. Munka volt, én meg összegyűjtöttem egy kis csapatot. Most hét embernek biztosítok munkát. Tavaly óta saját kft.-m van – mutatja a takaros, kicsinosított ház falán álló, beszédes Mr. Builder Kft. cégért a férfi.

- Itt is minden a kezem munkája! – invitál be az udvarra, ahol a féleresz alatt szép kocsi áll, meg fekve nyomó pad. A polcokon rend, tisztaság, lábunk között barátságos macskák tekeregnek. Egy kis simogatásért még a kora tavaszias napfényfürdőt is feladják. A kert hosszú, a szépen rakásolt építőanyagok mögött, a kert aljában egymástól egyenlő, katonás távolságban gyümölcsfák.

- Mezőgazdasággal is foglalkozik? – firtatom, mert hely éppen lenne hozzá.

- Én nem. Nincs időm rá! Édesapám annál inkább! – mosolyog és bemegyünk a házba. Ahogy nyílik az ajtó kellemes öblítő illat veszi körül. Bent három szép lány, nagy barna szemekkel firtat, az apjuk le sem tagadhatná őket. Be is mutatkoznak. Dóri 23 éves a Debreceni Egyetem Egészségügyi karára jár, másodéves szociális munkás hallgató.

- Nem hittem volna, hogy továbbtanul – fűzi hozzá Rudi. – Megjártunk vagy három középiskolát, hogy ez sem, az sem tetszett neki. Aztán elém állt, hogy ő tovább akar tanulni. Hát nem ellenkeztem! – bólogat hol rám, hol a piruló Dórira. Klaudia 18 éves fehérgyarmati középiskolás. Idén érettségizik. Nikol 12 éves a helyi általános iskolába jár. A legkisebb azonban nincs itthon. Rudi felesége, Erzsike egy fotót hoz róla. Virág öt éves, őt reggel óvodába vitték.

"Virág a miénk!"

- Két hetes csöppség volt, amikor elhozták hozzánk – ered meg Erzsike nyelve. - Akkoriban ugyanis nevelőszülősködtünk is. – Picike, de formás, csepp baba. Azt hittük egy ilyen szép kislányhoz majd jönnek a szülők, hozzátartozók, de hiába vártuk őket, senki sem jött. Egy árva lélek sem. Eleinte nem volt könnyű vele. Éjszakákat nem aludtam miatta. Sírós volt. Állandóan igényelte, hogy a kezembe vegyem. Rázogattam, altattam. De úgy a szívünkhöz nőtt, hogy rövid idő után eldöntöttük; örökbe fogadjuk. Nem akartuk, hogy máshova kerüljön, ő már a miénk lett. Így akarta a Jóisten – szorongatja a mosolygós, bájos arcú, sűrű hajú Virágról készült fotót Erzsike.  

- Három lány után azt mondtam, hogy ha nem sikerült egy fiú, akkor majd örökbe fogadok egyet – fűzi hozzá Rudi, - de még az is lány lett! - és nevet mint egy boldog király, akinek minden összejött az életében.

- Az asszonnyal az a tervünk, hogy folytatjuk a nevelőszülősködést! – fordítja komolyra a szót. – Ezért akarom felújítani az emeletet.

Házassági évforduló államtitkárral

- Van valami receptje, vagy titka a sikerhez? – nézek kérdő tekintettel Rudira.

- Nincs nekem semmilyen titkom! – vágja rá. – Talán csak az, hogy mindig akartam valamit. Jobbat, többet. Azon voltam, hogy jobb legyen. Amikor az asszonnyal összejöttünk nem házasodtunk meg. 20 év után aztán kimondtuk a boldogító igent. Ma van pont egy éve! Csináljuk, megyünk előre! Itt nincsen más út!

- Persze nem mindenki olyan szerencsés, mint Rudi - veszi át a szót Szécsi Szabolcs. A település polgármestere elmondja, hogy a falu 200 közmunkásából egyelőre 25-30-nak sikerült az elsődleges munkaerőpiacon boldogulni. - Nagy akarat, elszánás, na meg valami végezettség sem árt hozzá! Amikor a DVSC utánpótláscsapata lett a Tarpa, a prezentáción, hogy megjegyezzék a nevem azt találtam mondani a díszes közönségnek, hogy biztos tetszenek ismerni merre van Tarpa. Meg, hogy Esze Tamásról, meg a kurucos kiállása mellett, a pálinkájáról is híres. Majd hozzáfűztem, nálunk két út van, az egyik az alkoholizmus, másik járhatatlan. Akkor nagy nevetés támadt. Most ellenben meg kell követnem az itt élőket. Rudi is azt bizonyítja, hogy van egy harmadik út is, ami teljesen járható! 

- Nekem érettségim, boltvezetői végezettségem, meg vagyonőri papírom is van! - szól közbe Rudi és azt érzem, a jég hátán is megélne. 

- A mélyszegénységben élők aránya 24 százalékról alig több mint 8 százalékra csökkent, ez többek között a  közmunkaprogramnak meg a kormány családtámogatási programjának is köszönhető - magyarázza a számokat a szociális ügyekért felelős államtitkár. Fülöp Attila egy ideje gyakran jár az ország keleti felébe családlátogatóba. Most Rudiék sikere hallatán utazott Esze Tamás falujába. 

- Az uniós tagállamok között a melyszegénységi mutatóval a kilencedik helyen állunk, pedig 2010-ben még a huszonnegyedikek voltunk - fűzi hozzá. Majd kiemeli az évek óta hangsúlyozott üzenetet; "- Nem segélyt, hanem munkát akarunk adni. Most 4,5 millió ember dolgozik Magyarországon. Hiszem azt, hogy a mélyszegénység felszámoláshoz hálót kell adni az embereknek, nem halat!" 

Egy ideig haragudott Popper Péter Pilinszkyre. Egy ideig rágta magában, amit a filozófus-költő keményen odavágott neki, hogy „nem szereti a pszi-vel kezdődő hivatásokat, mert azt hitetik el az emberekkel, hogy minden emberi problémára van megoldás. Pilinszky szerint ebben nemcsak tévednek a pszichológusok és pszichiáterek, hanem át is verik a betegeiket, mert szerinte bizonyos emberi problémáknak nincs ellenszere, nincs megoldása, azokon csak az irgalom segít… Popper saját bevallása szerint, évekig nem tudta ezt a mondatot megemészteni. Évekig rágódott magában, amikor belátta, igaza van Pilinszkynek. A mondat ma már legendás, több klinikai pszichológus megemlíti weblapján ezt a történetet, jelezve a tudomány sem képes minden lelki gyötrelmet kezelni…

"Ez most fogják látni a tévében?"

A dolog egy hete kezdődött. A Bokréta utcai Éjjeli menedékhelyen forgattunk, amikor arra kértem az ott élő egyik „hölgyet”, legyen szíves mutassa meg nekem, hol vészelte át a mínusz 13 fokos éjszakát. A nő elkísért az udvaron konténerekből kialakított, hevenyészett dormitóriumba, ahol három másik társa még aludt. Tessék elképzelni négy konténernyi teret, ahol 20 ágyat zsúfolnak össze. A vaságyak között annyi hely maradt, hogy oldalazva lehetett haladni köztük. Az egyik sarokban egy rádió szólt.

"Szex receptre?"

Még aznap kapok egy üzenetet. A nagy közösségi oldalon egy távoli, fogyatékkal élő ismerős küldött egy linket. Csehországban egy szervezet szexuális szolgáltatást biztosít fogyatékkal élők számára. „Nálunk miért nincs ilyen? Foglalkozni kellene ezzel a kérdéssel! Nekünk is vannak szükségleteink” - teszi hozzá az üzenet küldője. (link)

Elolvasom a cikket, amiben kifejtik, hogy a „programban” résztvevők képzést kaptak és igazából nem az aktuson van a hangsúly, hanem azon, hogy az ágyhoz, tolókocsihoz kötött emberek számára is jár az ölelés, az érintés, az intimitás. Akkor kezdem összehúzni a szemöldököm amikor olvasom, a programra jelentkezők egy része korábban szexmunkás volt, most átképezték magukat és így legalizálva szeretnének "dolgozni"… Végigolvasom a cikket, majd azon gondolkodom, hogy hol láttam ilyet. Akkor jut eszembe, hogy Tom Cruise a Született július 4-énben tolókocsival látogat meg mexikói(?) prostit. A lebénult veterán katona ezeken a  képsorokon különösen esendő… Aztán az is eszembe jut, hogy a fogyatékkal élőkkel foglalkozó intézményekben elméletileg Magyarországon is biztosítani kell „úgynevezett” intim szobát. Rákeresek a témára. Többek között egy Magyar Narancs-os cikket dob fel.

„Miközben sokan a fogyatékkal élők jogainak érvényesülését látják a szexuális asszisztencia terjedésében, legalább ugyanannyian sietnek emlékeztetni, hogy a szex nem alapjog – akkor sem, ha történetesen sérült emberről van szó. Dés Fanni, a prostitúció témájának kutatója arra hívja fel a figyelmet, hogy a prostitúció ezen formájának „fehérítése” és intézményes keretekbe emelése a prostitúció legitimálása felé mutat, ami azonban a nők kizsákmányolását támogatja…” (link)

Aztán találok egy youtube videót, amit a Südwestrundfunk (SWR) csatorna műsárból származik. Itt egy Oliver nevű „urat” mutatnak be, aki fogyatékkal élő nők számára biztosít szexuális szolgáltatásokat. 

Megdőlne Dés Fanni tézise? Aligha…  Persze a német sajtóban a kérdés elég nagy reflektorfényt kapott. Se szeri, se száma a témában írt újságcikkeknek, ami azt taglalja, hogy mi minden jár egy emberi lénynek. (link) (link)

Napokig gondolkodtam rajta, hogy kell-e ezekről a dolgokról beszélni? Meg kell-e mutatni a világnak ezt a furcsa arcát? A szaporodás, a szex az állatvilágban nem jog, hanem harcolni kell érte. Na de  mi emberek vagyunk!?! A szex alanyi jog, az mindenkinek jár(na)? 

"A többség jogáért ki harcol?"

Állok a tükör előtt. Nemrég zuhanyoztam. A lakás meleg, ha elfordítom a német csaptelepet, forró víz folyik belőle. Mondom, állok a tükör előtt. Két kar, két láb, két szem, két fül. Ma még futni is akarok. Idén már százhúsz kilométer sikerült. Aztán a telefonom böngészve azt olvasom, hogy egy kis csoport felháborodik azon, hogy a nyíregyházi hajléktalanok közül több mint hetvenen megkapták a  koronavírus elleni oltást.

- Még megéljük, hogy a börtöntöltelékek is hamarabb kapják meg, mint mi! - szól egy dühös komment.     

És akkor végigfuttatom magamban a görögkatolikus szoftverem. Eszembe jut a vita a család fogalmáról, abortuszról. Érvek és ellenérvek kavarognak a fejemben. Egy biztos, egy kicsit sem vagyunk egyformák. Vannak köztünk picik, és nagyok, okosak és együgyűek, külsőleg és lelkileg szépek. A gének, a biológiai törvényszerűségek kalitkájában élünk. Ha képesek vagyunk elfogadni ezt a tényt, még boldogok is lehetünk. És az is igaz, hogy a többségnek semmilyen problémát nem okoz, hogy nőnek, férfinak, kicsinek, nagynak, szépnek vagy csúnyának született. Azokkal a képességekkel próbálja élni az életét, végezni a munkáját, betölteni a szerepét a családon belül, amelyekkel született és mindig vannak azok, akik szembe akarnak fordulni a világ, a természet, a biológia szigorú, sokszor "embertelennek", "kegyetlennek" tűnő törvényeivel, törvényszerűségeivel. Ha képesek vagyunk magunkon nevetni, akkor ebből az erőlködésből születnek a legjobb groteszk és abszurd poénok;

Ahogy pontról-pontra végigrágom magamban az "igazságtalanság" béklyóit, eszembe jut, hogy gyerekként szerettem volna, csillagász, űrhajós, koronaőr, magasugró lenni. A nagy udvarlások idején, amikor a vékony, magas lányok tetszettek, akkor meg legalább 10-15 centiméterrel magasabb. Ma már csak inkább ember. Aki érti a világ kínjait, érti, hogy a biológia, a természet fintorai ellen csak az irgalom segít. Még felidézem az éjjeli menedékhely szagait, és rágom magamban ezt a receptre felírt ölelés kérdését. Felöltözöm. Tegnap este a böjt első péntekén az előszenteltek liturgiáját tartották a templomokban. A szerencsések kolibát is kaptak. A koliba nemcsak böjti étel is, hanem nagyon finom csemege is. Jár annak, aki végigimádkozza a liturgiát. Jut és jár…

A koliba igen. És az irgalom? Abból van elég?            

Ülj le mellém, valamit mondok/Szomjas vagy látom egy üveg bort kibontok, figyelj!

Figyelj! Egy üveg bort kibontok… De milyen legyen az a bor? „-Édes…” Jön a hervasztó válasz, és persze eszembe jut, hogy nagyapám ennek a szónak ellenpólusaként, hogy tudta olyan jó ízűen kortyolni a bátori, homoki savanyúan-száraz vinkót.

Jó lenne látni, ahogy cinkosan rám kacsint és azt mondja; „-Fiam csinálj csak egy fröccsöt! Egy ujjnyi bor – függőlegesen tartja a mutatóujját -, és egy ujjnyi szóda!” Csalafintán vízszintesbe vágja az ujját, közben meg derül, mert ez az élet egy szép nagy körforgás, amiben különös jelentőséget kap a pogány Hús-ünnep a disznóvágás, asszony örökös ugratása, meg a rettenetes fröccsök mesteri előállítása, isten bocsátsa meg nekünk, a fél literes sörös kriglibe, az unokája keze által…

„Végül ketten maradnak az Isten és a bor…” – kezdi Hamvas Béla, tanár úr és most éjfél felé én úgy érzem, hogy neki kellene töltenem a Garamvári Pinot Grigiójából majd hallgatni a bor filozófiáját. Mert odafent a Jisten meg a bor, idelent meg Zsolti meg Hamvas. 

A Földközi-tengeren elég gyakran tapasztaltam, hogy a jelentéktelen szőlőkből készülnek a jobb borok. Egyszer valósággal megdöbbentem. A tőkén alig borsó nagyságú szemekből álló ritkás fürt. Beteg ez a szőlő, kérdeztem. Megkóstoltam, elég édes volt, de furcsa, pótkávé ízzel. Héja vastag, és rágós. A dalmát nagyot nevetett. Bort hozott és megkínált. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy az ivás mennyivel erotikusabb, mint az evés.

Béla bátyám balatoni borokat kóstolva jutott el a végső következtetésig, hogy a bor metafizikájában egyszerre fér meg mindaz, ami isteni és a nagyon is emberi szerelem. Ezen a kettősség mentén óvatlan duhajként lavírozva szép rendszerbe szabja nekünk a bort, mint az eszkatológia italát és a szerelem nagyon is halandókra szabott mámorát… Éppen ezért ne tessék édes bort kérni… Legfeljebb desszertet. Somlóihoz egy kis sokputtonyos aszút, vagy édes szamorodnit…

Tizennégy éves voltam, amikor Zemplénben a tőlem 10 évvel idősebb unokatesóm arra intett, sose a mennyiséget, hanem a minőséget tiszteljem. És akkor elindultunk, apró kortyokkal a minőség felé. Olyan apró kortyokkal, hogy nem is tudtuk iszunk-e vagy csak álmodunk. Botrytis-es álom, aszúsodott emlékek. Kiforrtam-e vagy rosszul kezelve csak lőre maradtam volna? 

Lassan tíz éve, hogy egyszer Debrecenben egy pohár merlot mellett értettem meg hol lakik az élet, hogy egy pohárka Kúcs-féle vörösbe minden benne lehet, ami fontos, amiért meg lehet, mit lehet, meg kell bolondulni. Hogy aztán, jó két éve egy horvát Malvazija segítsen a világ legboldogabb embere lenni.

Hogy a borban igazság, meg vigasság? Ugyan, a borban szerelem, mámor, tenger, léleksimogató, mediterrán naplemente lakik. És bolond vagyok, de leírom, a borban ott a fegyelem, ott a szent áldozat egyetlen kortya, egyetlen csepp reménye. Egyetlen molekulányi istensége…

Ezzel a bor filozófiájának alapgondolatát kimondtam. Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte.

Valaki van mögötte… Valaki, aki talán jót akar nekem, bár hitem csak egy hordón hánykolódó hajótörötté. És ér-e az életem annyit, mint egy kiáztatott teásfilter, mint a kotyogósban a főzés után maradt zacc? A jénai szélére égett tejfel?  

Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény. Ha még hozzáteszem a virágot és a muzsikát, akkor tudom, hogy ez a szerelem színekben ragyog és énekel és illatozik és él és megehetem és megihatom.

Szárazon, vagy inkább szárazzal indulok. Borvirággal. Bor világú csókkal. Forralt borral olvasztom a téli fagyokat, hogy aztán a garázsból ölszámra hozzam fel a világom legjobb borait. Csókok íze számban hol muskotály, hol málna, meggy, szeder. A csókok íze számban hol frissen kaszált rét, ahol gyógynövények is élnek…  Aztán, amikor már csak egy korty marad az utolsó üvegben, akkor kimegyek az utcára. Mert táncolni akarok, szabadok közé szállni. Az égre nézek, jönne el hozzám a Krisztus, hogy az utolsó kortyot, mégiscsak az Úrnak, ne nekem…

És ahogy nagyapámtól, apámtól tanultam, ha mindent is elvesztettem, majd annyit mondok térdre rogyva, fejem meghajtva; „Uram, köszönöm…”

Néha azt hiszed mindent is láttál már. Néha azt hiszed, hogy az élet dolgai nem képesek furcsa érzelmeket kiváltani benned. Aztán a munkád úgy hozza, hogy talán a tél leghidegebb napján eljutsz egy családhoz, akiknél minden olyan kicsi, mint a kis herceg bolygóján. A konyhában alig tudsz megfordulni, a hidegben talán a falak is egymáshoz simulnának, vagy sose voltak egymástól távol. Egy szebb napokat látott bicikli is bent kucorog a kinti mínuszok elől. A szobába nem tudsz belépni, csak be ugrani, mert két régi franciaágyat egymás mellé toltak, és mint várfalak állják el az utad. Az ágyon két, szép fiúcska kabátban, tévét néz. A zsebkendőnyi szoba túlsó sarkában egy vaskályha éhezik. Bélpoklos, szereti ha megrakják és akkor recsegve, ropogva emészti el a tűzifát. Reggel begyújtottak. Az volt az utolsó felhasgatott adag. Most a „stílest” várják, mert a gyermekjóléti meg a NYÍRVV-nek köszönhetően kaptak egy kis utánpótlást, de az rönkökben várja a sorsát…

A gyerekek mosolyognak, az asszonyka már kevésbé. A férj azt mondja, hogy vagyonőr volt. Itt-ott, de most minden zárva, nincs szükség a munkájára. A ház sok néven, de egy vályogtégla sem az övék belőle. A tulajdonosok rokonok, tűrik, hogy ott lakjanak. De ha mennének, már ki is írnák, hogy eladó…

- Nem fáztunk! Megraktuk a kályhát, kibírtuk! – mosolyog az asszonyka. A két kisfiú, hat és kilenc évesek hozzáfűzik; „- Jól egymáshoz bújtunk a takaró alatt!”

- Mivel takaróztok? – kérdezem tőlük.

- Hát ezzel ni! - emelik meg a soványka paplant…

- Lesz meleg ma is – teszi hozzá a ház ura, csak jöjjön a fűrészes. Kapacitálnám, hogy a kamera kedvéért, legalább egy kis gerjesztőt rakjon a tűzre.

- De már nincs… - halkul el hangja. – Majd ha az új csomót felvágjuk…

Lesz meleg, egyszer a nyáron, gondolom magamban. Lesz. Meg talán délutánra. Ha jön a fűrészes. Ha... A gyerekek rá sem rántanak a hűvösre. Kint hét ágról süt a nap. Kiszaladnak a hóra. Szánkó van, meg egy műanyag csúszda. Annak a hónapoknak a boldog emlékei, amikor az apuka még jobban keresett.

- Megnézem a tyúkokat! Kiszedem a tojást! – ajánlkozik a kilenc éves.

- Ne bántsd őket! – kérleli az apa.

- Csak a tojásokat szedem ki alóluk! – rikkant a fiú, öccse kotor utána. Az apró ólban néhány tyúkocska, meg egy színes tollú kakas méregeti őket; valami tápot nem hoznának?

- Mire lenne szükségük? Ha most egy jó tündértől kérhetnének? – kérdezem asszonyt.  Elgondolkodik… Talán meg is lepődnek. Magamban tudom a választ. Mindenre is. Lakásra, meleg radiátorra, nagyobb szobákra. Jobb életre. Az asszonykából azért csak kifakad; „- Egy kis élelmiszerre. Az mindig jól jön…”

Értem. Egy fotót készítek. Ilyenkor valamiért nő a gombóc a torokban. Öregszem talán? A gyerekek már szaladnak szánkózni. Aztán kiderül, van egy 15 éves fiú is. Az most átment a barátjához. A Vécseybe jár. Úgy nyolcszáz métert gyalogol a főútig. Esőben, hóban, záporban, mikor mit ad a Jóisten. Aztán vár a buszra. Felsősima nem a világ vége, de gyalog emberes. Lomb utca. Ha Kálmánháza felé mennél a körforgalom után nem sokkal balra fordulj. Aztán ha van egy kis szíved, meg tehetséged, akkor vigyél magaddal egy kis élelmiszert, mert az mindig jól jön…   

Még három hét a tél. Megmondta az Időkép. Még 21 nap és itt a tavasz. Tegnap? Tegnapelőtt? Felhangzott a meztelen erdő felől a nyitnikék, bár a fák egyelőre csak alvó gereblyék. A szélben kalimpáló ágaik meg-megkarcolják az eget, hogy belőle hol eső, hol dara szemerkél. A mindig gyászoló varjak épp hazatérnek, bár órájuk egyre hosszabb nappalokat mutat. Bent hagyom, hogy zongorázzanak, bent felcsendül a végtelen dallam. Kint meg hitek és patinás egyházak dűlnek, helyükre hideg, furcsa templomok épülnek. Valaki nevetve mondja, majd egy ütemre ver a szív, de a kakofóniában árva lelkek kódorognak csak. Nem kell a régi, nem kell az új; a semmibe szerelmes tömegek dühösen vágnak neki a szürkeségnek és úttörőknek hiszik magukat.

„Mi vagyunk „a ’zemberiség” mi mindenhez is értünk!” és egyszerre akarják tűzre vetni az apjuk bibliáját és a tudomány okosságát. „Majd mi tudjuk!”, „Majd mi fújjuk!”, „Miénk itt az erőszakkal megrajzolt tér!”, „Miénk itt a teleszült föld!”, „Miénkek az istenek!”… „Az ember egyébként is minden és mindenek felett!”

És maradnak egy néhányan, akik jámborak. Akik őrzik, ami apjuk hitéből megmaradt. Őrzik az isten, szeplőtelen, gyermek-arcát. Szeretnek, hisznek, remélnek. Hiszik a tavaszt. Tudják nem maradhat a tél. Nem maradhat a szürkeség.

„…Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,. S az agg föld tán vendéghajat veszen…”

Eljön a fordulat. Előjönnek a jámborak, akik mosollyal gyógyítanak. Eljönnek megsimogatni ezt vadul káromkodó, beteg világot. Jönnek, mint apostolok. Jönnek és zenélnek, bort töltenek üres poharunkba, és szívünket balzsamozzák.

Jönnek ragasztani mi eltörött, megtalálni, mi elveszett…

"Wenn du mich zähmst wird mein Leben voll Sonne sein. Ich werde den klang deines Schrittes kennen, der sich von allen anderen unterscheidet."

Nem lehetsz szebb mint a felnid, nem lehet selymesebb a bőröd, mint a full-leather kárpit és a szempillád már nyolcdében pislog a világra, csak a lelked mélyén vagy árva. És árad a műanyag a netről, insta-lányok keble egyből, kacsacsőrű-emlősök kompresszorra ítélt hada és jönnek a festékbe márt arcok, jönnek a soha le nem kopó DÍSZperzitek, örök mementó, a természetnél a kozmetikai malter az erősebb. A szépséged lett az ipar, erkölcsöd bárca és nem marad bárka, hogy azon vinné a szép nimfák seregét egy tisztább világba…

És nincsenek már okos wampek, elmaradoznak a végzet asszonyai, csak olcsó húsnak híg a leve, az is menzáról jár vele, és életünk kirakata így lesz olcsó kupleráj…  

Hol van az a lány, aki éjjel nekem felolvas? Hol van az a lány, aki József Attilát szaval nekem? Hol van az a lány, aki összevarrja, ami elszakad, aki a csempe fúgáiból kisúrolja a koszos évek sarát… Hol van az, aki templomokat mutat nekem, aki velem ugrik le a szikláról, aki kagylót gyűjt, akitől hitem-horgonyát kapom örökbe...?

Hol vagy, az a lány?