Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Minden egész...

2024. augusztus 15. - Cardinalis

Milyen csonka ma Hold

- írja Ady és az éjben néma sivatagot lát. Tegnap, a hosszú estében körbejártam a "tengert", van itt sás, káka, pocsolyás víz is, ám egy-egy darab nyílt víz is játszik. És méla szívvel, a "puskatustól" vérzett, de már gyógyuló agy minden apró remegésével fel-felbámultam az égre, amely nagy nehezen adta át fényes, kék szerepét az éjszakának. És ott a Bujtos-parton, - távol Göröghon vagy Itália azúrkék tengereitől - megveregette a vállam a céda élet. Nem volt ez több egy suhanó pillanatnál, az égen is pisla fények szenderegtek, mégis volt ebben valami örök biztatás, a visszaperelt élet, ravaszdi, magának való, de édes öröme; itt vagyok. Még itt. A júliusi ég alatt. Majdnem egészben. Pedig a napok súlya alatt csak a gyermekek nőnek boldogan, nekünk sokszor emlékezetből kell örülni. De tegnap kegyes volt az ég, magától töltött egy csepp boldogságot...

Hőség Tiszabecsen...

Vasárnap már fél tízkor kitört a hőség. Ezen a napon a Jóisten is megpihenne, hát még a vámosok!

- Lassan járj, tovább érsz! - gondolja a fekete hajú egyenruhás hölgy, és kimért mozdulatokkal veszi át a passzusokat. Lassított felvétel az élete. Már hogyne volna az, míg a barátnői strandra mentek, neki dolgoznia kell.

"Ezek meg, csak jönnek, meg jönnek. Éjjel is, nappal is. Szakmámba."

A két határ közötti ketrecben vagy száz ember aszalódik. Fiatalok, idősebbek vegyesen. Otthon jártak. Férfi alig van köztük, azok két éve nem merészkedtek a határ közelébe se, mert azonnal a fronton kötnének ki. A lányok, asszonyok mennének, mert indul a buszuk, el kéne érni, holnap munka van. Magyarba. A fehérnép között, mutatóban néhány idősebb férfi piheg. Leülni nem lehet, de hát üljön az, akinek Imre az anyja a hétágról sütő napon. Őket már nem vinnék ágyútölteléknek, ráérnek. A nap tűz, a ketrecben, mint élő massza dunsztolódnak az emberek. A passzusok nem fogynak;

- Elmegy az élettől a kedve az embernek... - sóhajt a szigorú egyenruha.

- Segítsenek! - kiált valaki a tömegből. - Ez a bácsi rosszul lett!

- Hívjanak mentőt!

Hívnak. Aztán lassan, nagyon lassan, kimérten, kelletlenül segítenek, hogy a bácsi mégse a napon feküdjön. A „gyalognak” már csak ilyen a sorsa. Nem kár érte. Másfél óra az életéből a magyar oldalon, a tűző napon, kinek fáj az? Végül is, még csak nem is katonadolog.

78u2uk2fjfnnwglws.jpeg

A fattyúk mi vagyunk

Nem. Nem alszom majd jól. Kahlen kapitány biztosan nem hagy majd. Mikkelsen figurája beszél majd hozzám és ahogy nézem az arcát, azt veszem majd észre, hogy az ábrázata nem a világhíres színészé, hanem saját magammal nézek farkasszemet. Pedig (anti)Káosz kapitány csak mert nagyot álmodni. Mert hinni az eszében, a karjában a rendmániájában, hogy képes uralni a világot. Csak éppen Kahlen ahogy én is, nem hiszi el, hogy nem járhat túl az ördög eszén. Pedig milyen szép lenne, ha ezt a mesét is Grimmék írták volna a furfangos parasztról, aki hol répát, hol búzát vet, attól függően, a föld feletti, vagy föld alatti részét követeli a terménynek a gonosz. Nikolaj Arcel filmjében csak 20 zsák vetőkrumpli jelentené a nagy álmot... De semmi sem jön úgy össze, ahogy azt megálmodta... Man denkt, Gott lenkt vágja a szemünkhöz a közhelyet a dán, de úgy, hogy az valóban fájjon. Amikor vége, akkor pedig még mindig fáj. Fáj a valóság, hogy amikor a legszebb álmaink valósulnának meg, akkor üt be az agyvérzés, az orosz-ukrán háború, a koronavírus, az afázia, a nyomorék vagyok maradandó és maró érzése...

A gyermek, az utód, az élet valódi értelme pedig még nem szabad, hogy tudjon Kahlenről, nem tudhatja majd, hogy jobb esetben a szülei egyszer vének és számára is terhesek lesznek. De te szembe nézhetsz álmokkal, vágyakkal, megfogalmazhatod mi az ami igazán fontos. Nem több csupán; a küzdelem maga. Nem mond többet Arcel sem, de ahogy mesél, attól kinyílik a bicska a zsebedben, és élni akarsz, dühösen, megveszekedetten bizonyítani: nekem is jár egy szelet a boldogságtortából, az elismerésekből, rangból, pénzből, sikerből. És persze végigjárva az élet iskoláját, megtanuljuk semmi sem számít, csak az, legyen aki önmagadért szeret... Még akkor is, mások szemében csak egy senki, egy fattyú vagy...

10/10

Még a legsötétebb órákban...

Még a legsötétebb órákban a fejemben egy tátongó lyukkal, telegyógyszerezve, kurta, minimalista gondolatokkal vegetálva, is felfogtam valamit az életből. Hogy mennyi minden veszett kárba. Évek, remények, hitek. Minden ledőlt. Apokaliptikus élmény szakadt rám és még azon is túl valami iszonyú nehéz veszteségpakk. Mint egy hirosimai haldokló utolsó sóhaja; élt, fájt, bevégeztetett de azokat a sugárterhes pillanatokat még át kellett élnie...

Ám az igazán nagy feladat most kezdődik el. Ez  a túlélők jussa. Az igazán vészterhes feladat, most szakadt rám. És amikor a gondolat belerágja magát az éjszakába döbbenek rá, hogy képtelen vagyok szavakkal leírni az érzéseim, képtelen vagyok megfesteni, eldalolni a lelkem esszenciáit.

Sem Isten, sem ember, sem ti barátaim ne haragudjatok érte! Egyszerűen ennyi voltam, talán csak lusta, talán csak tehetségtelen...  Vagy csak nem volt szerencsém.

Ám néha, amikor kiszakad a lelkem dugója, mindent is értek, mindent is tudok, egyetlen pillanatra. Nem többre, de egy pillanatra,  mint a gyermek, aki életében először kaleidoszkópba bámul...

A Mozartkugli...

Milliószám ontják a gépek és a szorgos kezek a Mozartkuglikat. Mozart Ausztria egyik legfinomabb és legkeresettebb terméke. Wolfgang Amadeus zenéjétől több tejet adnak a tehenek és jobban alszanak a gyerekek, sőt okosabbak lesznek tőle…

Kányádi óta tudjuk, aki egyébként a nagy francia lexikonra hivatkozva szedte versbe, hogy a legistenháta mögötti civilizációk tagjai, akik a szomszédos törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának, egyedül csak Mozart zenéje hallattán kezdték hegyezni a fülüket.

A legfinomabb Mozartkuglikat egyébként a salzburgi Fürst cukrászda gyártja, amely ősidők óta Brodgasse 13. szám alatt található, isteni (bécsi) kávét főznek és számos süteményük kínálja cédán magát: a „tied leszek, kapható vagyok”! Az „öreg piac” szélén, közel a sebes folyású Salzach folyóhoz, ami 200 kilométernél hosszabb útja után az Innbe viszi a vízét, hogy az majd az öreg Dunával egyesüljön…

gk_motiv_3_550x550.jpg

Csak Mozart sírját nem tudja egyetlen osztrák sem megmutatni. Senki. Nincs meg egyetlen csontja, nincs a koponyája. Mintha eltűnt volna, mintha a testtel együtt vitték volna fel a mennyországba. Bár valószínűleg, csupán egy ismeretlen tömegsír rejti a mester földi maradványait…

Miközben a Köchel jegyzékben 622. sorszámmal bíró mennyei klarinétkoncertet hallgatom és az adagio szárnyait Finch Hutton Karen Blixent szállító kétfedeles repülőgépe jelképezi, lehunyom a szemem és látom, hogy a „Nagy Égi Úr” égi hangversenytermében épp Wolfgang Amadeus próbál…

Aztán hallom, hogy Hajnalka bekapcsolja a porszívót, a gyerek meg ki-be próbálja húzgálni a készüléket és minden a helyére kerül. A Mozartkugli a szekrénybe, a zene vissza a YouTube-ra, Salzburg pedig a fejembe őrzött térképre…

A félelemről...

2024. április 27. - Cardinalis

Életemben legtöbbször attól féltem, hogy elveszítem a munkám, korábban az ufóktól. E.T. is a rosszbetegséget hozta rám. Nagy, kertes házban nőttem fel Nyírbátorban. Amikor még pulya voltam, disznót és aprójószágot is tartottunk. Elemlámpával mentünk bezárni az állatokat és nekem a torkomban dobogott a szívem. Féltem.

Néha, nem gyakran, nekem kellett enni adni a kucuknak. Azok döngették a vájút, nekem meg tápot kellett keverni a főtt krumplihéjból, konyhai maradékból álló, kiadós moslékba. Alig vártam, hogy megmossam a kezem. Egyszer beleért az ingem ujja, pedig jól feltűrtem, az iskolában végig éreztem a disznók reggelijét a karomon. Féltem, az osztálytársaknak is feltűnik a szag. A hurkát azonban szerettem. Már rég nem láttam olyan spórban pirított, véres és májas hurkát, mint akkoriban. A rizs kipergett a felpirított bélből... Mindez arról jutott eszembe, hogy a disznók csak az éhségtől féltek. Én leginkább az ufóktól, meg attól, hogy kevéske zsebpénzem elveszik a nagyobbacska cigányok. Alig vártam, hogy felnőjek, hogy ne kelljen félnem. A felnőttek nem félnek. Meg voltam erről győződve. Soha nem félnek. Édesapám, édesanyám nem beszélt arról, hogy félnének. Na jó édesanya egyszer félt, hogy nem lesz habzsi-dőzsi, mert apa befizetett egy Kis Polskira.

"Egyet se félj kicsi unokám!" - kurjantott felém Kodácsi nagyapám, és ha lehunyom a szemem nevet. Nem fél. Agyvérzésben halt meg. Nem tudom mit érzett, de ezt mondta nagymamámnak, mielőtt a mentőt kihívták; "Baszhatod Piri a betétkönyvet!". Nem tudom félt-e. Bevallom, a szélütés óta jobban féltem az életem. Dániel alig 10 nap múlva egy éves lesz. Sokáig nem félt. Semmitől sem. Most már tud. Látom, a félelmet tanuljuk. Herbert megtanította a Félelem elleni litániát. Néha segít, néha az sem. Legtöbbször attól féltem, hogy elvesztem a munkám, ma már attól, hogy cserben hagy a testem. Pedig olyan jó lélegezni és nézni, ahogy feláll, kapaszkodik, lép, kacag, artikulátlan hangokkal tölti meg a nappalit a kisember. Most elaludt. Álmában felsír, mint aki emlékszik tavaly ilyenkor ráijesztettem az anyukájára. Ő meg még a pocakban pocolt.

Egyébként le kellene vágni ezt a félelmet. Hurkát tölteni belőle, jól felpirítani a végén. Olyan hurkát, amiből kiperegnek a rizsszemek...

Korai tengeritörés, avagy a sorok között sem kuksolva

2024. április 19. - Cardinalis

Olvasom Attilánkat, micsoda elemi erővel, artikulálatlanul (s)üvöltő, végtelen, pogány janicsár-hadak fergetegével támad Babits Az istenek halnak, az ember él ciklusának. Olvasom Attila cserdített, korbács formálta szavait, az őszinteség méhéből koraszülötten felsíró kisgyermek panaszát anyja öle után, és az útszélen gyűjtött undort, amit "tanára" szemére vet.

Olvasom és eszmélek. Hazám, országom processziós idegeit vélem a kritika húrjaiból kihallani. És bár tudom, annyi alanyi jogot találnánk üvöltve rázni a kordonok rácsait, mégis nyugalomra intek. Talán az agyvérzés tanított meg lassabban perelni Istennel, emberrel.

Talán apósom szemét látva érzékenyülök el, aki kárpátaljai sokat szenvedett magyar, akinek most is kard nyúl barlangjába, és akinek csak a magyar igazolánya segít életben maradni.

A külpolitika egy veszett világ képét festi lelkem vásznára, a belpolitika pedig nem hűsíti sajgó sebeink kínjait.

Mert újból feladja leckét a Jóisten; mit ér az ember, ha magyar?

Mi végre szabta ránk ezt a sokat karcsúsított országot, ha nem is kellene buzgalmat éreznünk, ha Kölcsey, Vörösmarty szaval belőlünk, ha Ady gőgje csak pózer műmájerkedés volna, ha József Attila tapsikoló jázminjai elintézhetők egy vállrándítással. Egyébként Both Benedek és Medve Gábor most kire szavazna? Mit mondanának a mindig ifjaknak; mi lesz a megmaradás titkos záloga?

Hitemnek tavaly, 3 hónap bénultság és afázia után most ebben a furcsa természetű tavaszban kellene újraélednie. Hinni népben, nemzetben. Hinni, hogy a háromezer évnél idősebb nyelvemen találok majd intő, de lágy szavakat kisded, 11 hónapos porontyomnak és őszintén mondhatom neki; ne félj, amikor éjjel felsírsz...

Ne félj magyar! Lesz, aki megvéd inflációtól, megosztottságtól, háborútól, vélt és valós hordáktól, rossz döntésektől és leginkább a magunk hülyeségétől. Ne félj magyar ünnepelni 20 éves uniós tagságodat, mert annyi balszerencse és oly sok viszály után, még mindig ez az út, ami felfelé visz.

Talán, ha József Attila megértőbb, akkor Babits Jónása nagyobbat szólna? Emlékszel, hogy vétkesek közt ... Dehogy. Marad a nagygalambfalvi református "tanítóm" magnak! A mag pedig szavalni kezd, ha már jó földet talált. Kányádi szól bennem, és jó lenne figyelni rá, hogy ne legyen idegen számunkra a mások gondja, gondolata;

Kezdem megszokni hogy a kéz

nehezen moccan kézfogásra

elmarad vidám parolája

s a tekintet semmibe néz

még szelídnek indul a szó

de már a mondat enyhén karcos

és sejteti a riadót

mely mindnyájunkra annyi bajt hoz

jó volna kezet rázni ismét

s a vállat átölelni testvér

mielőtt bután el nem esnék

mielőtt bután el nem esnél

A fiúk megvalósították az álmaikat, de nagy árat fizettek érte; a háború miatt haza nem mehetnek…

2024. március 04. - Cardinalis

Mindent megtettek a kárpátaljai származású Himinecz-testvérek, hogy modern fogászati rendelőjük és egy hozzá tartozó fogtechnikai laborjuk legyen Magyarországon. Ám azt álmukban sem hitték volna, hogy az orosz-ukrán háború miatt szó szerint „vasfüggöny” áll az útjukba. Választaniuk kell, kivárják a háború végét, vagy otthon azonnal besorozzák őket. Nyírteleki rendelőjükben álmokról és a háborús valóságról beszélgettünk  

20231212_164433_1.jpg

Kora gyermekkorukban fogorvosnál jártak és ez egy életre szóló élményt jelentett. A legtöbb gyerek ugyanis általában látni sem szeretné a fogorvosokat, a Himinecz fivérek azonban ott, abban a szent minutában eldöntötték, hogy történjen bármi, Gábor fogorvos lesz, Dávid meg a keze alá fog dolgozni, azaz ő készíti majd a nénik, meg a bácsik fogait. 

- Kárpátalján jártam gimnáziumba, azonban a fogtechnikus szakmát már Debrecenben sajátítottam el – fűzi hozzá Dávid. – Ehhez, az alapos ismeretek mellett az sem baj, ha van egy kis kézügyességed, de ma már sokat segít nekünk a digitális technika. Most ebben kell jónak lenni. Amikor elvégeztem az iskolát, még gyerekcipőben járt a digitális fogászat, mostanra pedig szinte általánossá vált a 3D-szkanner és a számítógépes tervezés, valamint a 3D nyomtatók, CNC-faragók használata.

 A Himinecz-fiúk éppen ezért már a legmodernebb technológia mellett kötelezték el magukat. CNC faragógéppel dolgoznak és a páciensek száját 3D-szkenner segítségével tapogatják le. Amit Dávid a számítógépen megtervez, azt helyben el is tudja készíteni, így a lehető legmodernebb eszközökkel készülnek a fogpótlások.

- Furcsa de a fogászat azért fogott meg, mert kell hozzá manuális készség, és egy kis esztétikai érzék – veszi át a szót Gábor. – Talán furán hangzik, de egy picit szobrászkodni kell, és nem csupán gyógyítunk, hanem a szép fogsorral, az emberek lelkét is ápoljuk. Gondoljunk bele, egy szép fogsor képes önbizalmat adni a paciensnek.

Dr. Himinecz Gábor, a Debreceni Orvostudományi Karon végzett 2013-ban. Nem volt egyszerű számára az országváltás, mert annak ellenére, hogy kárpátaljai magyarként nyelvi problémái nem akadtak, azonban a két ország különböző iskolarendszere miatt nem volt egyszerű a beilleszkedés.

- Más követelményrendszerrel szembesültem, és önszorgalomból kellett a magyar emelt szintű érettségire felkészülni - teszi hozzá.

A Himinecz-testvérek szinte a nulláról indulva valósították meg gyermekkori álmaikat. Uniós és kormányzati támogatásból kamatmentes hitelhez jutottak, azóta pedig folyamatosan fejlesztenek. Többek között pályázati pénzből vásároltak modern fogászati széket, CT-berendezést, fogászati kezelőegységet, sebészeti lézert, és a gépi gyökérkezeléshez szükséges eszközöket.   

- A gépparkot úgy alakítottuk ki, hogy az első perctől kezdve implantátumokkal tudjuk pótolni a paciensek fogait. A nagy álmom, hogy a legmodernebb technika segítségével, a legjobb implantátumokat tudjuk elkészíteni és beültetni. Ehhez még újabb, igazi high-tech berendezésekre lesz szükségünk. A piacon már olyan lágyrész-szkennerek és csont-szkennerek találhatóak meg, amelyek a teljes arcfelépítést képesek számítógépesen megjeleníteni és abban is segítenek, hogy a legtökéletesebb fogpótlásokat tudjuk elkészíteni.

Gábor doktor az egyetem után Abaújszántón kezdett el dolgozni, itt sikerült a rezidensképzést, szakvizsgát abszolválnia. Aztán Nyíregyházán fejlesztette a tudását egy jó nevű fogklinikán, és innen vezetett az útja Nyírtelekre, ahol már önállóan kezdett dolgozni. 

 - Megüresedett a praxis, mert az előző doktornő elköltözött, és úgy döntöttem átveszem – mondja mosolyogva. Ma már ott tartanak, hogy naponta 70-80 pacienst látnak el.

A fiúk hozzáteszik, egyszerűen nem akartak távol élni a szülőktől, akik a kárpátaljai Tiszapéterfalván laknak. A háború előtt ugyanis még kéthetente hazajártak; a rokonság és persze a barátok vonzották haza őket. Az orosz-ukrán háború azonban mindent megváltoztatott. A fivérek most már 2 éve nem jártak otthon. A szülők persze el-ellátogatnak hozzájuk, de hiányzik a szülőföldjük, a ház, ahol felnőttek, a környezet, családtagok, ismerősök, egyáltalán az, hogy egy-egy ünnepen haza tudjanak bátran, félelem nélkül látogatni, hiszen Péterfalva 110 kilométerre sincs Nyíregyházától.

- Most egymás támaszai vagyunk. Mindig is jó testvérek voltunk, és tudjuk, hogy egymásra mindig számíthatunk. Ez a munkakapcsolatunkon is meglátszik. Ám a szülőföld iszonyúan hiányzik

– néz Gábor a nagytestvér gondosságával Dávidra és az egyébként jókedélyű fiúk arcán felhők futnak át. Itt az anyaországban sínen vannak, azonban csak a Jóisten tudja, mikor utazhatnak ismét haza, Kárpátaljára.  

20231212_164350.jpg

Zorba táncolni hívogat

2024. március 03. - Cardinalis

Mesterem! Tudom én, hogy nem egyszerű, ha a Jóisten dönt a táncról. Ám, én azt mondom azt az oldalt kell táncoltatni, ami bírja a mozdulatot. És ha a fél oldalad már táncol Mesterem, akkor hidd el, a finom remegés lesz az erőd. Emlékszel még a táncomra, ott a sziget partján? Emlékszel? Hát én azt mondom, a fehér ruhás irgalmas nővérek is arra kértek, csak lassan, de biztosan! Mutatom; lassan emeled a lábad, és szépen összegyűjtöd az erőd, az összeset. Ördög vigye jóuram a betegséget! Átkozott legyen minden bénultság! Ne foglalkozz vele! Lassan rakosgasd csak a lábad, nem kell most a virtus, vigyen magával a muzsika, a hited, a vágyaid és táncolj! Hiszem azt, hogy Jézus urunk táncolt így, lassúból a gyorsba, s végül pörgött, mint a dervisek Törökországban. A tánc az ember büszke kincse, a tánc az ember pillanatok alatt száradó örömkönnye. Ma még vagy jóuram, ma még táncolsz, aztán senki sem emlékszik rád... De hiszem, hogy a svung amit beletáncolsz a levegőbe, abból szellő lesz, majd talán vihar, ami megtáncoltatja az egész világot! Ezért én táncolni fogok, te pedig uram felállsz abból a kerekesszéből és lassan utánam járod, hogy visszataláljon a jobb oldaladba is ez a céda, de csodálatos élet!

 

 

Tudod mi a lélek?

2024. február 14. - Cardinalis

Lélek az, ami tud örülni a napfény ízének, a korán jött édes tavasznak, annak, hogy a kilenc hónapos gyermek mosolyogva feláll, hogy van aki figyel rád, van aki gondol rád. Van, aki rádnyitja az ajtót, aki hív, aki keres. A lélek, az aki a nyomorúságon, a múlandóságon, a szerencsétlenségen túl rádkacsint.

 Annyit beszélnek most a böjtről, az önmegtartóztatásról, és néha keveset arról, hogy a benned fénylő jóságot hozd ki a napra… A kolléganőm mondja keserűen, hogy miután elhunyt az édesapja hat óra múlva „közigazgatásilag” eltűnt a Föld színéről… Az ember egy szám? Egy bejegyzés lenne? Ennyi?

Eszembe jut Mr. Keating, aki a Holt költők társáságában mondja a fiúknak: „kukaceledelnek születtünk”.

Ám mi lett volna, ha József Attila, Ady, Nagy László nem írt volna, Molnár Ferenc Pál utcai fiúkján nem tudatunk volna sírni? Ha a ballagáson nem morzsoltunk volna egy könnyet, ha nem bőgtük volna tele a párnánkat a szerelem után, ha nem tudnák őszintén örülni.

A böjt nekem nem feladat, a feladat az élet maga, a böjt tanítás, hogy nem lesz mindig könnyű, hogy nem lesz mindig vidám és egyszerű. Szoktatom a szívem a csendhez… Nem oly nehéz…

Közben megtanulom megköszönni a fájdalmat, a szorongást, a kínokat és elhalkulok. És tudom a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség…

És közben megyek még előre. Makacsan, akár Nicholson ezredes a hidat kémlelve… És eszembe jut a világ legborzasztóbb szép verse…

megyek, lépek, haladok…
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

süti beállítások módosítása