Raffellóról írják, hogy a Sixtusi Madonna puttóit egy korabeli pékség előtt pillantotta meg. A kisfiúk kéregettek, és várták, hátha jut nekik is a kemencében süllő finomságokból. Egy másik történet szerint, a modellt álló ismeretlen nő gyerekeit láthatjuk a képen. Az egyik maga a Kisjézus lett, a másik kettő meg puttóként maradt fent az utókornak. Szták tanár úr németórán úgy mesélte, natürlich auf Deutsch, hogy Raffaelló édességet adott a műhelye előtt játszó gyerekeknek, akik ezért képesek voltak órákig nézni, hogy dolgozik a mester, hátha jut nekik valami finom falat. Ez jutott eszembe miközben loptam Dániel álmát. A kocsiban szenderedett el, arccal az égnek, az álomtól mézédes nyál csöppent a szája sarkából, miközben robogott az autó. Egy valódi puttót kaptam az égtől, aki ma kilógott a véletlenül nyitva hagyott társasház bejárati ajtaján és úgy gondolta, 15 hónaposan önállósodik... Az ütő megállt bennem, de jól végződött a kaland.

Szóval ültem a puttó mellett, loptam az álmát és arra gondoltam Raffaellot is megihletné ez a szőke paszuly, ez az egyre többet gagyogó kisember. Most egyébként a traktor-korszakát éli, s nem tudom, hogy nézne ki a Kisjézust karján tartó Mária, no meg Szent Sixtus és Szent Barbara társaságában egy traktort tologató kiscsóka, de egy biztos, én tuti rendelnék belőle egyet a mestertől.

Hányan féltették Lucát? Hányan izgultak/izgultunk érte? Hány magyarnak szorult össze szíve-torka, amikor azt mondta az edzőnek: nem tudok nyerni! Látta-e az anyukája, apukája, párja ezt a mérkőzést? Vajon mire gondoltak? Mit éreztek? Megszólalt-e bennük a féltés, az aggodalom, a kétségbeesés?

Az LGT megírta: ilyen a boksz. Adsz és kapsz. A világ egy közhely. Valakinek felemelik a kezét. Ott csak az van, nincs olyan, hogy kicsit emelik, meg mindkettőt is emelik.

Aztán kibújik belőlem a kisördög micsoda pénzek mozognak a háttérben: szponzorok, reklámlehetőségek, támogatások.

Szép hosszan kellene írni. Hogy mi történik 50 méternél, amikor negyedikként fordulsz, de minden sejted érzi, súgja, a legvégén te osztod be majd legjobban az erődet. És 50 méter marad, hogy te légy a bajnok. Ötven lihegő méter, melletted 7 másik emberrel, akik szintén úgy úsznak, mintha az életük múlna rajta. Majd' négy éve, minden napon erre a pillanatra készültél. Ezért ugrottál vízbe kora reggel, késő este, ezért áldoztál fel mindent. Aztán a végén bejelentik; nyertél! Látod a neved a kijelzőn: összejött! Már a korábbi 200 méteren is az ő nevét suttogta a hangszóró, de beleköhögtek. Van ilyen, ám 100 méteren pillangóban, a leginkább embert próbáló számok egyikében összehozta. Most sem kért a mikrofonokból. Egy nagy magyar zászlót vitt a hátán, jelképesen, mintha cipelte volna a kétkedőket, sőt a buta kritikusokat is, akik néhány napja ezt merték kérdezni; "csak ezüst"? Egy egész nemzetet, országot vitt a hátán 100 méteren, annak minden hibájával, erényével együtt. Köszönjük!

„És a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét…”

2008 nyarán, amikor édesapám nyugdíjba ment, elcsábítottam Korfura. Apa-fia nyaralás lett. Apám choppert bérelt, én egy fürge Apriliával szeltem a kilométereket. Sidariban volt a szállásunk, én ahogy átvettem a gépet „átugrottam” Kassiopiba, majd visszafelé legurultam Acharavi strandjára. Szeptember elejét írtuk és ahogy a kanyarokat szeltem, megláttam életem legszebb, legcsinosabb fügefáját. Nem volt túl idős, de már suhanc sem, olyan fa állt az út szélén, amire már fel lehetett mászni. Én meg felmásztam. Akkor vettem észre, amit az emberes fűtől nem láthattam: nem vagyok egyedül. Egy csacsit kötöttek a fügefa tövébe. Sebaj, a szamár nem bánt. Kúsztam fel a fán, majd elkezdtem lakmározni a feketére sült, mézédes fügéből. A csacsi csak nézett, majd panaszos hangon kérlelni kezdett, adjak már neki is! Komolyan kérte, én pedig értettem a panaszát, rendre dobáltam neki a finomságot.

Ketten lettünk boldogok, ott ahol rajtunk kívül a madár sem járt, én a fügefán, alattam meg a csacsi és faltuk a túlérett gyümölcsöt… Ez jutott eszembe, amikor csütörtökön Telepóczkiné Farkas Márta egy adag mézédes fügével érkezett a megbeszélt interjúra.

És az jutott eszembe, hányan álltak mellettem az elmúlt egy évben, a feleségemen, a szülein, az én szüleimen kívül, amikor majdnem a túloldalon kötöttem ki.

Hányszor etetett meg Szoboszlai Gyula és a felesége, Enikő. Nem beszélve a vadonatúj tv-ről, amit Cicával együtt hoztak be nekem a rehabilitációra. Hányszor ült az ágyam előtt Sarkadi Ildikó és a párja Zoli, felpakolva: egyél csak… Dodi tologatott a tolószékkel, hozott Túró-Rudit, Szakács Tibi friss pékárut és ne felejtsem el Liskány Zolit, aki meg a Búza térről küldte a finomságokat, meltóztassak már jobban lenni…

Joó Béla, aki „fél lábbal” meg egy rakat ásványvízzel vigasztalt, „lesz ez még jobb is Kálmánka!”

A főnökeim, akik azt mondták: „gyógyulj, még nem adtuk oda senkinek a „sarkod”!”

És persze tudom, sokan voltak, akiknek eszébe jutottam, akik imádkoztak értem. Rám fért. Még most is rám férne…

Csupa hála vagyok! Egy élő köszönöm szépen! És tudom, bárhogy is alakul az élet, bárhogy is lesz, az nekem már ajándék. Nem lesz könnyű, mert küzdeni kell, folyton. Vezetni sem tudok. Egyelőre.

Dániel nem is érti még, hogy az apja egy túlélő, annak minden maradandó sérüléseivel, de hiszem, hogy amíg élek, számíthat rám.

Aztán meghúzod a vállad, a kenyér árát nem befolyásolja, az életed meg olyan, amilyennek formálod. Ha elhiszed. Ha mered hinni. Ha kizárod a nyamvadt, izgága, bután hangos világot. A Mester és Margaritában is annyit kért a Mester: időn és emberen kívül élhessen azzal, akit szeret.

Ui; Milyen fura, hogy a szakma, amiben hittem egy picit sem teszi jobbá a világot.

Olvasom Ottliktól a Méreg című novellát és elgondolkodom az életről. Csupa méreg volt az életem az agyvérzésig. Csupa méreg. Nem tudtam betelni a hírekkel, hogy lúgozzam az agyam a jobbnál jobb borokkal egyenesítettem ki a bennem nőtt feszültséget, sietséggel, kapkodással éltem át minden pillanatot. Úgy éltem, mint aki attól fél, ha megáll, netán elalszik, ha nem merül el az érzelmek hullámvasútján, akkor lemarad valamiről. Valami roppant fontosról. Az éltetett, hogy menni kell, jönni kell; reggel mind egy cseppig letoltam a kotyogósból kiömlő, négy személyre készült kígyóméreg feketét, száguldva olvastam, benne akartam lenne az élet velejébe, már nem a nyírbátori srác voltam, hanem egy önjelölt médium, akin keresztülfolyik a világ összes, aprócska hírcafata is. És én fürödtem a méregben, ez volt a lételemem, az életető közegem.

Olvasom Ottlikot és eszembe jut az "iskolája", látom a hajnali háztetőit, és idézni tudok a Budából... A zsebemben egy szem Tensiomin, és egy fél szem nyugtató, ha baj lenne... Ásványvízzel felütött almalevet iszok és ebben a hőségben arra gondolok, hogyan lehet ezt a nyarat fékezett habzással habzsolni..?

Milyen csonka ma Hold

- írja Ady és az éjben néma sivatagot lát. Tegnap, a hosszú estében körbejártam a "tengert", van itt sás, káka, pocsolyás víz is, ám egy-egy darab nyílt víz is játszik. És méla szívvel, a "puskatustól" vérzett, de már gyógyuló agy minden apró remegésével fel-felbámultam az égre, amely nagy nehezen adta át fényes, kék szerepét az éjszakának. És ott a Bujtos-parton, - távol Göröghon vagy Itália azúrkék tengereitől - megveregette a vállam a céda élet. Nem volt ez több egy suhanó pillanatnál, az égen is pisla fények szenderegtek, mégis volt ebben valami örök biztatás, a visszaperelt élet, ravaszdi, magának való, de édes öröme; itt vagyok. Még itt. A júliusi ég alatt. Majdnem egészben. Pedig a napok súlya alatt csak a gyermekek nőnek boldogan, nekünk sokszor emlékezetből kell örülni. De tegnap kegyes volt az ég, magától töltött egy csepp boldogságot...

Nem. Nem alszom majd jól. Kahlen kapitány biztosan nem hagy majd. Mikkelsen figurája beszél majd hozzám és ahogy nézem az arcát, azt veszem majd észre, hogy az ábrázata nem a világhíres színészé, hanem saját magammal nézek farkasszemet. Pedig (anti)Káosz kapitány csak mert nagyot álmodni. Mert hinni az eszében, a karjában a rendmániájában, hogy képes uralni a világot. Csak éppen Kahlen ahogy én is, nem hiszi el, hogy nem járhat túl az ördög eszén. Pedig milyen szép lenne, ha ezt a mesét is Grimmék írták volna a furfangos parasztról, aki hol répát, hol búzát vet, attól függően, a föld feletti, vagy föld alatti részét követeli a terménynek a gonosz. Nikolaj Arcel filmjében csak 20 zsák vetőkrumpli jelentené a nagy álmot... De semmi sem jön úgy össze, ahogy azt megálmodta... Man denkt, Gott lenkt vágja a szemünkhöz a közhelyet a dán, de úgy, hogy az valóban fájjon. Amikor vége, akkor pedig még mindig fáj. Fáj a valóság, hogy amikor a legszebb álmaink valósulnának meg, akkor üt be az agyvérzés, az orosz-ukrán háború, a koronavírus, az afázia, a nyomorék vagyok maradandó és maró érzése...

A gyermek, az utód, az élet valódi értelme pedig még nem szabad, hogy tudjon Kahlenről, nem tudhatja majd, hogy jobb esetben a szülei egyszer vének és számára is terhesek lesznek. De te szembe nézhetsz álmokkal, vágyakkal, megfogalmazhatod mi az ami igazán fontos. Nem több csupán; a küzdelem maga. Nem mond többet Arcel sem, de ahogy mesél, attól kinyílik a bicska a zsebedben, és élni akarsz, dühösen, megveszekedetten bizonyítani: nekem is jár egy szelet a boldogságtortából, az elismerésekből, rangból, pénzből, sikerből. És persze végigjárva az élet iskoláját, megtanuljuk semmi sem számít, csak az, legyen aki önmagadért szeret... Még akkor is, mások szemében csak egy senki, egy fattyú vagy...

10/10