Sokat gondolok Andrej Szokolovra. Ahogy áll a bombatölcsér előtt, amelyben rozsdaszínű víz tükrözi az eget. Andrej a lányaira gondol, és a fejében megszólal a felsége lágy hangon, hogy inna tán egy pohár meleg tejet? Most fejte. Eszébe jut, hogy mennyit gondolt rájuk a hadifogság idején. Az tartotta benne a lelket, hogy hazajöhet, hogy kitavaszodik, virágot bontanak a cseresznyefák és nevetni hallja majd a befont hajú, mindig vidám lányait. Sokat eszembe jut Andrej Szokolov, aki azt találta mondani, hogy testvér testvérnek nem lesz farkasa. Nem lehet. Hogy ő a hoholokkal együtt volt valamikor katona. Ismerte a házikoszt ízét, amit az anyjuk főzött, ismerte örömüket, bánatukat. Egy istenhez imádkoztak.

A férfi nézi a lebombázott házat, ami nem is olyan régen még az összes számára fontos embernek fedélt adott. Nézi a rettenetes tölcsért és nem érti hol rontották el. A bombát nem orosz és nem ukrán kéz gyártotta. Mégis, hol rontották el? Moszkvában? Kijevben? Amerikában? Nézi a ház helyét. Azt még talán vissza lehetne építeni, de abba sose fog visszatérni a felesége, se a lányai, nem tér vissza a fia, akit a fronton egy mesterlövész lőtt fejbe…
A megárvult Ványuska koszos arccal áll mellette, semmit sem szól. Egy cigarettát szív, mintha nem lenne holnap. Andrej hagyja. Hadd szívja.
Sóhajt. Máshol nemsokára fát állítanak, körbeállják majd a felnőttek és gyerekek. Énekelnek. Ő meg jelentkezik Ványával a tömegszállásra.

Remeg. Nem is a hideg miatt. Tűnődik. Vajon mit vehetnek el még tőle?