Dániel kiszökik a besötétített hálószobából. Szemezik a laptoppal, nem tetszik neki a Dortmund-Wolfsburg meccs. Felmászik a kanapéra, hozzám bújik, érezteti, játszani kellene, építőkockából kirakni a Budai Várat, legóból a Sinkanszent, bármit csak ne kelljen aludni.

Aztán mint egy dervis, pörögni kezd a tv előtt. Görög vér van benne, hát úgy döntök bekapcsolom neki a Zorbát. Mit ad Isten, a gyerek vigyorogva rütyőzni kezd. Végighallgatja és táncol. Ahogy a zene felgyorsul, ő egyre gyorsabban táncikál, pörög a saját tengelye körül, mint a motolla, gügyög, rikkant, babanyelven perfektül kommentál. Majd néz elkerekedve a majdnem 18 hónapos szemével, amikor a zene befejeződik. Semmi baj, magától megszólal a YMCA, így hát vigyorogva folytatja. A YouTube tud valamit, a Hermes House Band feldolgozásában húzza neki a talpalávalót, Gloria Gaynor I will survive-ja szólal meg. Dániel nemcsak táncikál; tapsol, pörög, néha elesik, akkor is jár a lába. Táncolok vele. Az édesanyja kiakad a kései diszkózáson; már rég aludni kellene, ki fogja a pici bulimanót lenyugtatni, elaltatni!?! Arra gondolok, a Kodácsi dédnagyapja pont így táncolt, mit sem törődve a világgal. A cseppember gügyög, ropja, nevet, a másfél évével olyan életigenlést mutat be, hogy örömömben könnyezni kezdek. Táncolj! Táncolj azokkal az apró szendvics-lábakkal, azzal a csepp csipővel! Táncolj, mintha nem volna holnap! Mint Zorba, táncold el, hogy boldog aki él, és ami szóval nem megy, sikerülhet majd rütyőzve, apa örömére...! A bulinak anya vet véget. Kihörpentik az almafröccsöket és aludni térnek a legények.