Amikor három éve a Gellértben fürdőztünk és körbejártuk az épületet, amit épp kezdtek felújítani, megláttám a fürdő kifolyójánál négy srácot önfeledten firicskélni.

Olyan boldogok voltak, mintha akkor nyerték volna meg Budapestet egy fogadáson. A villamosról is őket bámulták. A hullámtörő kövekre dobálták a ruhájukat és vagy pucéran, vagy kisgatyába nevettek az égre szakadatlanul. Bámulták őket a turisták, a fővárosiak, mindenki. Ők pedig olyan természetességgel kezelték a helyzetet, mintha senki az ég egy adta világon nem lenne rajtuk kívül ott a Gellért kifolyójánál. Néztük őket és önkéntelenül a nevetés bontotta a szánk sarkát. Te! Azok tudtak valamit! Nem csak élni! Azon túl is! Élni a pillanattal! Leszakítani a rózsát, kiszívni az élet velejét, megélni a pillanat varázsát! Egyszerűen nem is gondolták túl, ültek a meleg vízben, ingyen. A legjobb dolgok tényleg ingyen vannak. Eszembe jut az négy srác a kifolyónál. Olyan ez, mint éjjel átúszni a Sóstói tavat, és leülni a Tófürdő partján és arra gondolni, tied az egész strand, mindenestül, tied a Deszkás, az összes hideg sör, az összes barátságos fröccs, a csúszda, minden. Vagy leülni telihold idején a Pagony lelátójára és nézni az égi kísérőnket, akit én szeszélyes mivolta miatt nőnek hiszek. Felgyalogolni január elsején a Kopaszra, Tokajban. A dombrádi kikötő finoman hullámzó szerkezetéről nézni az augusztusi hullócsillagokat, vagy Bátorban a fürdő parkolójában átbeszélgetni egy bolond éjszakát. Egyszer egy görög szigeten eltévedtem kismotorral. Lehűlt a levegő, a hegyek felől hűvös szél borzolta a bőröm. Egész héten akkor egyszer éreztem hűvöst. Most eszembe jut Szabó Leslie egyik dala... Hányszor hallgattam, miközben kisétáltam a Stadion utcáról az éjjeli Sóstói erdőben Sóstóra. És még csak eszemben sem jutott félni.