Az utas és holdvilág Pater Severinus-a, azaz Ervinje azt mondja főhősünknek Mihálynak, hogy bár csupa fegyelem lett az élete szerzetesként, de a papok irgalma, hogy az időn kívül helyezi őket a teremtő.

Ízlelgettem a mondatot, finom. Már csak azért is, mert két napja azt éreztem, a reggel túl messze van ... Pötyögtem a sorokat, irtó nehézkesen, minden fájt, a tabletták tartották bennem a lelket és közel voltam a pityergéshez. Két dolog püfölte a lelkem, nem csupán az elviselhetetlennek tűnő testi fájdalom, hanem a tudat, mi van, ha újból megtörténik? Akkor este is írtam, az írás egyetlen artikulált üvöltésnek tűnt a könnyek határvidékén. Az az este lett a Via Dolorosám, hogy aztán egyetlen villanással kitörlődjön. Nem én tettem. A "felsőbb parancsra" lefagyott a face és ott maradtam a fájdalommal a veretesnek tűnő sorok nélkül. Pedig volt abban Máté evangéliuma "nem tudjátok az órát.. " Nagy László Adjon az istene... Meg miegymás. Aztán az időjárás gondolt egyet, jobban ébredtem, és már kicsit sem fáj, hogy kesergés nélkül maradok. És akkor ma megszólított Szerb Antal néhány sora és a halálfélelmen, a rettegésen, a bizonytalanságon túl egyszer csak felderengett, hogy "az életnek megadója" mindig a kegyelem felől közelít. Mondtam a másfél éves kisembernek, hogy apának fáj a lába, erre ő cumival a szájában odajött hozzám és megsimogatta a bénultságot is megélt végtagot. Jó-jó, nem kellenek az olcsó érzelmek, a hatásvadászat, de így történt. Jött a puttó, hogy helyre tegye az elromlott világ dolgait. És ott abban a pillanatban nem volt idő, se perc, sem másodperc. Nem volt más, csak az érintés őszintesége, a másfél éves csodadoktor léleksimogató beavatkozása. Ma persze úsztam, edzettem, a fájdalom majd holnap jön, ha jön. A félelmeimet meg kizártam a lakásból. Azt hiszem nélküle is megvolnánk…